A lovakat lelövik, ugye?

Kevés nyomasztóbb, depressziósabb filmre emlékszem, mint Sidney Pollack A lovakat lelövik, ugye? című mozija. Még szinte gyerekkoromban láttam, és – bár természetesen felfogtam, hogy mennyire zseniális – azóta sem vettem erőt magamon, hogy még egyszer kitegyem magam a depressziónak, és megnézzem felnőtt fejjel is. Éppen ezért nem örültem felhőtlenül, amikor megtudtam, hogy a Vígszínházas bérletünk utolsó előadása A lovakat lelövik, ugye? lesz. Pedig kár volt félnem: egészen jó a darab.

A fő erénye az, hogy éppen csak az alapszituáció, a keret, a maratoni táncverseny egyezik a filmmel. Átvettek néhány fordulatot, és néhány karakter váza is hasonló – de az egészet megtöltötték mai, magyar tartalommal. Végülis a párhuzam kézenfekvő: az eredeti könyv és a film a pár nemzedékkel ezelőtti világválságban megnyomorodott, elidegenedett, kiszolgáltatott emberekről szól – miért ne lehetne ugyanazt a szituációt áttenni a mai világválság megnyomorodott, elidegenedett, kiszolgáltatott szereplői közé? Amerika helyett pedig helyezzük át az egészet Magyarországra – és csodálkozva fogjuk látni, hogy a dolog működik, majdnemhogy jobban mint az eredetiben. Tökéletesen elképzelhető, hogy a valóságshowk, a megasztárok és Mónika-showk világában olyan embertelen táncversenyt rendezzenek, ahol az nyer, aki legtovább bírja fizikailag az ütemre mozgást. A helyszín lehetne Csopak, a producerek reklámozhatnák úgy a produkciót, hogy 100%-ig magyar zenét játszanak, a szponzorok felajánlhatnának egy tízalkalmas szoláriumbérletet a szerencsétlen versenyzőknek, akik ezervalahány órányi tánc után testben és lélekben elgyötörten, szakadt cipőben, véres lábbal örülnének neki, hogy „Nyertek!”, és észre se vennék, milyen megalázó az egész cirkusz amiben részt vesznek. A közönség meg szurkolna a hetek alatt jól megismert párosoknak, küldenék az emelt díjas sms-eket, és szívrepesve néznék, hogy néhány balek ott a showban jobban szenved, mint ők maguk a kilátástalan életükben a tévé előtt punnyadva.

Egyszóval nagyszerű a meglátás: ez így annyira működhetne, hogy szinte csoda, hogy még nem csinálták meg. És tényleg ilyen, jellegzetesen magyar figurák jelentkeznének bele (Nyíregyházától Dombóvárig), tényleg ilyen lenne a casting (voltam már tévés vetélkedő válogatásán, tökéletesen átadja az a jelenet a hangulatát), tényleg ilyen lenne a szervezés és a lebonyolítás, és a valóságban is hasonló rabszolga-szerződéseket kötnének a hírnévre, csillogásra – és persze pénzre – vágyó jelentkezőkkel.

Egyszóval, bármilyen furcsán hangzik is A lovakat lelövik, ugye? mai, itthoni környezetbe színpadra állítani, ez egy jó ötlet. Ráadásul a megvalósítás is egész szellemes. A színészek (gyakorlatilag az egész társulat) odateszik magukat, bár nem érik el ugyan a Jane Fonda, Michael Sarazzin vagy Gig Young alakításának színvonalát. Nem fognak úgy az emlékezetembe égni, mint a gyerekkoromban láttam a film szereplői, bár néha mintha kifejezetten másolni próbálnák az „elődök” alakítását, ami hiba: ezek a figurák máshogy gyökértelenek, máshogy érzéketlenek, máshogy nyomorultak és kilátástalanok. Igaz, nincs igazán megmagyarázva, hogy ki miért az, ami, de a lényeg úgyis csak a jellegzetes mai típusfigurák bemutatása, és nem annak a története, hogyan is jöttek létre ezek a rendszerváltástól a gazdasági (és érték) válságig tartó években.

Egyedül Bata Éva az, aki kilóg: az ő önpusztító, depressziós, őrült(en nőies) Glóriája nem nagyon illik ebbe a miliőbe, ő inkább az eredeti mű vonalát képviselheti. Ez sajnos jelent egy kis zökkenőt a darab élvezetében, mert Glóriát nem lehet igazán megszeretni, megérteni, nem lehet azonosulni vele – legalábbis a többi szereplőhöz viszonyítva ez nagyon nehéz.

Ez a zökkenő azonban még kismiska ahhoz képest, amit a történet vezetése és a koreográfia kontrasztja okoz. Egyrészt ugye van egy embertelenül kemény verseny, amiben egyre fáradtabbak, egyre lélektelenebbek a résztvevők. Az elidegenedést jól hangsúlyozzák egyes „lassított” jelenetek, amikor a színpad egy kivilágított pontján történik valami, ami megvilágítja a csillogó felszín alatt zajló szörnyűségeket – közben pedig lassított mozgással megy a háttérben a vidám show. Ez jó eszköz erre, jól meg is van rendezve minden alkalommal, és nem is használják túl.

De ugyanilyen gyakran meg táncbetétek vannak a darabban. Vidám, ugrándozós táncbetétek – amiben azok a párok, amelyek az előbb már járni sem tudtak, és gyűlöltek magukon kívül mindenkit, együtt ugrabugrálnak és táncikálnak, vidáman mosolyogva. Na, ezek miatt viszont baromira nehézzé válik elhinni, hogy itt már több mint ezer órája folyik a gyilkos verseny, és itt konfliktusok vannak meg dráma. Persze, lehetne ez is egy eszköz, ellentét a mosolygó felszín és szenvedő mély között – de úgy tűnik, ez a lehetőség a néző fejében fordul meg a fura kettősség láttán, a rendezőben nem, csak véletlenül így sikerült neki.

Más dolgokban viszont határozottan érződik rajta Eszenyi Enikő keze nyoma – sajnos. Jellegzetesen eszenyis húzás, hogy a jól összerakott darabot megtöri egy-egy „művészkedő” betéttel. Erről már írtam a rendezései kapcsán: csinál egy igen jól működő drámát, egy pörgős vígjátékot – de mintha úgy érezné, hogy ez kevés a mai modern művészethez, időnként egy, a történetbe és az addigi megoldásokba abszolút nem illő, elvont, lilagőzös, jelképes valamit adnak elő a színészek, ami alig-alig kapcsolódik az addig látottakhoz. Aztán folytatódik tovább a darab, mintha mi sem történt volna. Ezt én mindig is hülyeségnek tartottam: nem vagyok én az ilyen művészi eszközök ellen, de azért jobban kéne integrálni a szórakoztatást és a lilaködözést. Úgy lenne az igazi, nem így „szétválasztva”.

Azért nem kell megijedni, egy két „képen”, jeleneten kívül ez nem bukkan annyira előtérbe, és az enyhe „töredezettség”-et leszámítva tényleg meglepően jó színházélmény ez a darab.

Viszont, ha már zené-táncos műről van szó, nagy méltánytalanság lenne, ha nem írnék pár szót a zenéről. Nagyon jól válogatott magyar dalok szólalnak meg, a zenei korkép Pressertől kezdve Quimbyn át Kaukázusig terjed, és eléggé találónak érzem. Ráadásul ha minden igaz, az egész élőben megy. És sajnos ez utóbbival kapcsolatban szkeptikus vagyok. A zenekar nagyon jól játszik (ráadásul a díszletbe hangulatosan beépítve), ezzel nincs gond. Csak akkor merültek fel bennem kételyek, amikor az előtérben táncoló színészek adják elő egyik-másik számot. Nem mintha nem nézném ki belőlük, hogy énekelnek ilyen jól (tényleg nagyon tetszettek a dalok), viszont onnan, ahol mi ültünk, néha eléggé playbacknek tűnt a dolog.

Lehet, hogy valaki szerint ez nem is zavaró, ráadásul én sem vagyok biztos a dolgomban – mindenesetre nem is ez a fő szempont. A darab a kisebb megbicsaklások ellenére jó, kellemes meglepetés volt.

Kultúrvasárnapok

A karácsonyi ajándékainknak köszönhetően egy nap alatt megismerhettem Ravel egy elképesztően jó zongoraversenyét, és megtudhattam a Vígszínházban, hogy milyen sokféleképpen lehet viccesen „Heil Hitlert”-kiáltani.

Tudom, sokan nem szeretik az ajándékba adott színház- meg egyéb jegyeket, az ő szemükben az ugyanúgy az ötlettelenség ismérve, mint könyvet adni, az meg már majdnem olyan rossz, mint a zokni meg a sál – de én ezek egyikével sem értek egyet. Én speciel nagyon szeretek könyvet adni és kapni is – szerintem soka elárul az ajándékozóról. Aki olyan könyvet ad, amit már olvasott, és úgy gondolja, ez az ajándékozottnak is tetszene, az nem csak egyszerűen az olvasás idejéig tartó szórakozást ajándékoz, hanem saját magából is valamit, eszméket, gondolatokat, amik neki tetszenek, amiket a sajátjának érez, amik őt alakították. És ez szerintem szép dolog. Na, mindegy, mellékvágány.

Mindenesetre mi kezdünk rászokni, hogy élményt adjunk ajándékba – méghozzá lehetőleg közös élményt. Mármint velünk közöset – úgyhogy mostanában sokat fogunk színházba meg mindenféle jó kis programokra járni.

Na, így kerültünk a Művészetek Palotájába nagymamámmal múlt hét vasárnap délután. Nagyon nem ártott már kimozdítani szegényt, mióta egyedül maradt, nemigen volt sehol – kicsit féltünk is, hogy nem lesz kedve vagy nem fogja jól viselni, pláne hogy előtte még le is akarta mondani a dolgot... Ezzel szemben végig nagyon lelkes és aranyos volt. Az orgonaülésen ültünk, szemben a karmesterrel, szóval kiváló rálátásunk volt mindenre. Az első darab azonban nemigen jött be egyikünknek sem: hiába volt a koncert előtt egy kivetített előadás Messiaenről meg a madarakról, amiknek az énekét belefűzte a zenébe. Pedig az ornitológiáért rajongok, de ezért a zenéért már nemannyira… Nagyi mondta is, hogy hát, igen, igen, ez is zene, de ami most jön, na az lesz a muzsika.

És basszus, tényleg, természetesen megint igaza volt – ez a Ravel zongoraverseny annyira szép volt, hogy néhol könnyek szöktek a szemembe. Rég volt már ilyen komolyzenei élményem. Szánom-bánom, de én Ravel tekintetében nagyjából leragadtam a Bolerónál, meg talán még rémlik egy-két rövid darab, de ez, ez zseniális! Hallgassátok meg – nem ugyanaz az előadás persze, de nem rossz ez sem.

Utána Brahms szimfóniája már szinte szürke volt – Beethoven halvány nyomának tűnik csak...

Nagyira való tekintettel mentünk egyébként délutáni előadásra, de azt hiszem, nekem is ez az időpont való: nemtom, ki találta ki, hogy a komolyzenei koncertek egy órával a színházak után kezdődjenek (azaz általában 8-kor), de nekem az már túl késő, mindig az álmosság kerülget. De most nem – és azt is öröm volt látni, hogy csordultig tele volt a MüPa, az állóhelyeken is.

Aztán este meg színházba mentünk – az nem ajándék volt, hanem az 5 éve folyton megújított Vígszínházas bérletünk idei első előadása. Hát, ez a Lenni vagy nem lenni erős kezdés az évadra – ha nem is életem legnagyszerűbb színházélménye, de nagyon rendben van a darab is, meg az előadás is. Lengyelországban játszódik, épp a német megszállás kezdetekor – az eredeti sztorit Lengyel Menyhért írta, a '40-es évek elején, és film lett belőle Hollywoodban. Elég bátran nyúl ehhez a náci-témához: úgy indul, hogy a megszállás előtt pár nappal lengyel színészek egy Gestapo című darabot akarnak színre vinni. Hm, elég laza, nem? :)

Nagyon is érthető egyébként, hogy miért lett sikeres a forgatókönyv annyira, hogy még most is ilyen jó darabot lehet rendezni belőle. Például klasszikus a felállás: a színészek színészeket játszanak benne, akiknek színészkedniük kell, hogy megoldjanak/túléljenek valamit. A feszültséget meg nem kell ecsetelni, szerintem alapból jelen van, ahol a Gestapo horogkeresztes-karszalagos legényei ólálkodnak a közelben. Van még egy gyengécske szerelmi szál (pontosabban ~háromszög), ezen kívül ellenállók, nácik, álnácik, repülőpilóták, meg van mindenki szívét meghódító díva, meg önnön színészi nagyságával betelni nem tudó igazzy színművész. Meg még persze sokan mások – de a két utóbbi figura az, aki nagyon viszi a hátán az előadást. Lukács Sándor és Hegyi Barbara nagyon jók – nem mintha a többi szereplő nem lenne az, de hát ez azért rájuk van kihegyezve, ők lubickolhatnak leginkább. Bár Fesztbaum Bélának is olyan szerep jutott, hogy őt se felejti el egyhamar senki, aki látta – igen, ő Hitler. Pontosabban ő a színész, aki Hitlert játszik, de aztán ő lesz az is, aki...

Nem folytatom, szerintem nézze meg mindenki maga, érdemes. Ha nem is a legkörmönfontan szórakoztatóbb, legtökéletesebb és legegyedibb darab a világon, de azért egy amúgy is szuper hétvégét is simán meg tud koronázni.

Egyébként most hétvégén is voltunk színházban, megint csak ajándék ürügye alatt, nagynénémmel. Sajnos a Csókol Anyád! a Belvárosi színházban (amiben még sosem voltam, és egyszer régen mozi volt, sőt Filmmúzeum, és ez még most is látszik rajta érdekes módon), szóval a Csókol Anyád! messze nem volt olyan jó, mint az előző heti színház. Pontosan az egyébként a darab, amit a cím sugall: anya és fia levelezéséből áll. Ez úgy van megoldva, hogy a színpad egyik fele be van rendezve Vári Évának, az anyának, a másik fele meg Nagy Ervinnek a fiúnak – és megvilágítással, díszlettel meg egyéb trükkökkel el tudják hitetni, hogy az asztalnak, amin a színészek a leveleiket írják egymásnak, az egyik vége Brooklynban van, egy idősődő, de egyáltalán nem szokványos asszony konyhájában, a másik valahol Texasban egy albérletben, vagy Floridában, vagy akárhol, ahol a fiú tengeti életét. És persze a fiú a házsártos, durván anyáskodó anya elől menekült oda, és persze az anyja a leveleken keresztül is szívja vérét, aztán megtalálják ugyan a lelki békét, de nem egymással harmóniában... Satöbbi, szerintem már a címből tudni lehet, miről és hogyan fog szólni a darab.

Nem rossz egyébként, de azért az, hogy egy kétszemélyes darabban még csak nem is egymással, hanem egymás mellett játszanak a színészek, kicsit nehézkessé teszi. Nem Vári Éván vagy Nagy Ervinen múlik: korrekt amit csinálnak, egyszerűen nagyon nehéz lehet így valami igazán ütőset létrehozni a színpadon. Nem is nagyon sikerül: egy kedves kis vígjáték lesz így belőle, aminek a hibáit feledtetik valamennyire a különleges megoldások és szituáció – de azért a végeredmény az, hogy levelek monologizálásából, és közhelyes alapszituációkból azért minden jó szándék ellenére sem lehet igazán kiváló darabot csinálni.

Az öldöklés istene

Időnként mindenkin erőt vesz a tombolhatnék, ütni-vágni akar, rombolni, másokat megbántani. Hogy ok vagy következmény az, hogy ez általában „életünk legrosszabb napján” fordul elő, az eldöntetlen kérdés. Az öldöklés istene című darab sem próbálkozik a válasszal – a nagyobb baj, hogy mással sem nagyon. Vígszínházas bérletünk idei utolsó előadása jószívvel is csak gyenge közepesnek mondható, főleg a mostanában látottakhoz képest.

Két házaspár egy kínos ügy megbeszélésére gyűlik össze: az egyikőjük kamaszfiúcskája egy bottal felfegyverkezve kiverte a fogát a másik pár gyerekének. Ez azért nem egy olyan helyzet, amit könnyű lenne indulatok nélkül kezelni – az elején mégis úgy látszik, hogy ritka civilizált egy társaságról van szó, a körülményekhez képest minden rendben halad. De aztán „az öldöklés istene” szép lassan mindenkin erőt vesz, és az egyfelvonásos végére minden rettenetesen eldurvul.

Ez így teljesen rendben is lenne, mindenki érti, milyen jó kis darabot lehetne ebből kihozni, pláne, hogy rengeteg humorral dobják fel közben. Én pár percet leszámítva végig inkább vígjátéknak fogtam fel, Bogár szerint viszont inkább nyomasztó volt, amiben azért a témáját tekintve van is valami; előbb-utóbb mindenkiből kibújik a boldogtalan szemétláda, és mindegyik felmerülő kapcsolatról-szövetségről kiderül, hogy nagy hazugság és áltatás az egész. A probléma ott van, hogy ez a csapódás a végletek között, a normális kapcsolat és a boldogtalan magány, a szelíd galamb és vérengző farkas, az angyal és az ördög között – amin mind a négy szereplő többször is átesik – teljesen kaotikus és véletlenszerű. A színpadon látható embertípusok hirtelen átcsapnak egy másikba, meglepnek, sőt sokkolnak minket, üvöltöznek egy sort – aztán hirtelen egy harmadik típusú személyiségbe váltanak.

Persze, ez végülis megfelel a színház és a karakterfejlődés szabályainak: nem tudunk mindenkiről mindent, és az az izgalmas, ahogy kiderülnek a dolgok, a színpadon pedig sűrített a tér és az idő, másfél órába kell belezsúfolni az egész életet. Szóval alapjaiban én elfogadnám ezt – de hogy mindennemű magyarázat, motiváció nélkül csaponganak a darab szereplői egyik végletből a másikba, aztán a harmadikba, hogy sosem lehetünk biztosak egyikükben sem, mert bármikor kiderülhet róla, hogy egészen másmilyen, mint amit eddig mutatott magáról, és erre a váltásra vagy az alakoskodásra semmilyen logikus magyarázat nincsen, az szerintem már nem jó.

Mondok egy példát: a két pár férfi és női tagjai szinte minden lehetséges kombinációban szövetségeket kötnek aztán bontanak fel, egyik pillanatról a másikra. Ennek egyik „jele”, hogy a csókolózások egyáltalán nem biztos, hogy férj és feleség között történnek, hanem a feleség és a másik férj, sőt feleség és feleség között. És ezeknek a csókoknak az égvilágon semmi következménye nincsen. Sőt, oka se. Egyszerűen csak elcsattannak, mert akkor éppen az a helyzet, aztán fél perccel később már egész más a helyzet, és mindenki elfelejtkezik róla, miért is történt az, ami eddig történt.

Persze, értem, hogy mozgalmassá kellett tenni a darabot: négyen vannak a színpadon az elejétől a végéig, egy kanapé és két fotel látható összvissz, egy asztalka meg egy lakás jelzésértékű kellékei – szóval a színpadkép sem segít igazán. De végig az járt a fejemben, hogy mennyivel jobban meg volt oldva minden a hasonló felállású Művészetben, amit a Katonában néztem meg többször is – azt hiszem, mind a mai napig az a legkedvesebb színházélményem. Ott hárman voltak, egyetlen kanapé, egy asztal, meg egy fehér „vászon”, a kép, ami kapcsán a jóbarátok közti vita kirobbant. Ott is nagyon hasonlóan kellett felépíteni a drámát, a karaktereket, hogy végig érdekes maradjon – de ott minden logikus, pontos és fontos(!) volt, lehetett gondolkodni, mi miért történik, nem érződött semmi öncélúnak.

És hát a humora is jobb volt.

Nem mondom, tényleg lehetett nevetni Az öldöklés istenén is, szinte folyamatosan. De az azért elárul egy színvonalat, hogy az egyik központi humorforrás az volt, hogy Eszenyi Enikő okádik. Tényleg nagyszerű, hogy a modern színpadtechnika segítségével ilyen részletesen és pontosan be lehet mutatni, hogyan rókázza valaki össze széltében-hosszában, többször is a színpadot, de nem ordenáré ez így egy kicsit? Szerintem de.

Amúgy a színészekkel nem volt baj. Kern Andráson ugyan látszott, hogy egy csöppet unja az egészet, Eszenyi és Börcsök pedig semmi különöset nem nyújtottak, de tőlük az átlagos alakítás is igen magas színvonalú. Aki kiemelkedett, az egyértelműen Epres Attila volt: minden megszólalása és mozdulata pontos, visszafogott, de elképesztően hatásos.

Szóval, nem rajtuk múlott, hogy az évadban látott darabok közül ezt tartom a leggyengébbnek – sokkal inkább a darab és a rendezés hibája. Eddig főleg Eszenyi rendezéseinél tapasztaltam, hogy a trend, hogy a szórakoztató és a „művészkedő” részek elkülönülnek egymástól, de úgy látszik, ez nem az ő egyéni jellegzetessége, hanem a Vígszínházé (ami persze végeredményben még mindig Eszenyi ízlését tükrözi).

Na, túlragozom már ezt (lehet, hogy azt kompenzálom, hogy nem írtam a második bérletes darabunkról, a Rómeó és Júliáról), az a lényeg, hogy ennél sok jobb darabot is látni a Vígben, és Rómeóék meg a Ványa bácsi után ez kicsit csalódás volt.

Tényleg sajnálom, hogy nem írtam a Rómeó és Júliáról. Arról is lett volna mit, ráadásul premier előtt láthattuk a bérlettel – elég annyi, hogy tetszettek a modernizálások, az, hogy autóval, Budapest látképekkel meg mindenféle trükkökkel „bevonzották” a nézőt a történetbe. Az páholyokat és karzatokat kihasználó, egy pontján inverzébe csapó erkély-jelenet kifejezetten zseniális volt, a darabot mindig szerettem, hiszen az első fele olyan vicces, a második meg mellbeütősen drámai – de azért abban is voltak olyan momentumok, amin húztam az orrom. Mindenesetre azt kifejezetten érdemes megnézni, még ha nem is biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog, de azért arról lehet értelmesen vitatkozni utána. Az öldöklés istenéről pedig még csak nem is érdemes.

Ványa bácsi

A Vígszínház január másodikára tette az idei bérletünk első előadását, hát, mondhatom, örültünk neki, kifejezetten álmosan vágunk neki ennek az új évnek, úgy néz ki… De végül azért ki tudtuk magunkat aludni előtte, a Ványa bácsi pedig kifejezetten szuper volt.

Már a színpad berendezése is csak úgy árasztotta magából a hangulatot, és ahogy jöttek a színészek, és alakult a darab, látszott, hogy ez az erős atmoszférát sugárzó, sallangmentes egyszerűség az egésznek a koncepciója. Semmi fölösleges csilivili, sem az előadásmódban, sem a színpadi technikában – viszont ami megjelenik, az tényleg nagyon ottvan - méghozzá nem csak úgy véletlenül, hanem nagyon is tudatosan, - hogy a művészet nevében „manipuláljon” minket.

A színdarabról magáról nincs mit sokat mondani; Csehov az Csehov, aki nem szereti a kisemberek pszichológiáját boncolgató témáit, a kiábrándító orosz társadalmat, meg azt nézetet, hogy az emberek szenvedéseit saját maguk okozzák, az ne nézze meg. Viszont legalább a lehető legritkább esetben folyik vér – a Ványa bácsiban pl. eldördül egy lövés, de inkább kínosan röhejes eredménnyel.

Egyébként ez a fanyar humor végig érződik, ez is nagyban része a jólkidolgozott hangulatnak, amit emlegettem. Nagyon tetszett az orvos karaktere is; rengeteget dolgozik, végletekig cinikus, ugyanakkor egy bizonyos témában lelkes világmegváltó is – nekem az a másik orvos jutott róla eszembe Camus Pestiséből. Hegedűs D. Géza alakítja nagyszerűen, de nem tudnék senkit sem említeni, aki rosszul játszana, nem illene rá a szerep: Hámori Gabriella lagymatag, a posványba egyre jobban belepunnyadó, de azért még a lánykori álmodozást nem teljesen elfelejtő fiatalasszony, aki ráadásul a cselekmény központja is, hiszen szépségénél fogva minden férfi őrá ácsingózik. Az orvos, a megkeseredett, öregedő Ványa bácsi (Gálffi László szintén egyszerűen, de nagyon átérezhetően alakítja), a nyugalmazott bölcsészprofesszor, akit Benedek Miklós kicsit ripacskodva formál – de hát pont ez a lényeg, hiszen a szerep szerint is egy vén ripacs, aki el van telve saját fontosságával. De felsorolhatnék minden közreműködő színészt, mert mindenki tudja a helyét a helyét, és tökéletesen teszi a dolgát a gépezetben, aminek eredménye ez a letisztult, ugyanakkor tényleg erős hatású színdarab.

Nem mondanám a legcsúcsabb színházélménynek, amit valaha láttam, ahhoz hiányzik belőle valami igazán emlékezetes momentum, ugyanakkor nehéz hibát találni benne: egy jó mű, átgondolt és csont nélkül kivitelezett tálalásban. Szerintem érdemes megnézni.