Bosszúállók

Megnéztem ám én is az Avengerst, még múlt héten, Trychydtsel. Asszem mindenképp megnéztem volna, de a villámgyorsan szaporodó pozitív vélemények a neten olyan hatással voltak rám, mintha korbáccsal ösztökélnének a moziba. És tényleg jó. Nem olyan nagyon-nagyon, de jó. Annyira, hogy gondolkodom egy újranézéssen, családdal, társasággal... Ezt majd még meglátjuk.

És persze ugyanaz tetszik benne, mint ami másoknak is. Először is, Joss Whedon. Ugyanolyan zseniális poénok lépten-nyomon, mint a Fireflyban, ugyanolyan széthúzó, jó egyéniségekkel megrakott csapat, mint a Fireflyban – szóval ezt a részét nem lehet nem szeretni. Pluszban még ott a látvány: lehet, hogy konvertált 3D csak, de székbe szögez. És, a harmadik, amit mindenki megemlít: a két minősíthetetlenül szar Hulk után végre egy igazzy jó Hulkunk van: Mark Ruffalo. Ellopja a showt, nagy kedvenc, Nagy Zöldként is meg félszeg tudósként is. Bár vele kapcsolatos az egyik logikátlan hülyeség is.

Mert azért vannak hibái is az Avengersnek, méghozzá bosszantóak. Az egyik pl. a szenvedés Hulk irányíthatatlanságával – amikor máskor meg simán sikerül idomulnia a társasághoz, még ha nem is az a kimondott csapatjátékos. Meg pl. az ellenfelek is hótgagyik. Már az ellenfél-közkatonák: a nagy, levegőben úszó izék teljesen rendben vannak, meg Loki is, szerintem, olyan jó lokis, nincs vele gond – de ezek hangy-tudattal bíró kékkel lövöldöző, emberszerű micsodák egyszerűen nem illenek a képbe. Most komolyan azt gondolták, hogy majd néhány tucat ilyen repülő sugárlövöldöző leigázza az egész Földet? Na nemár...

Na, mindegy, mondom, azon ügyeskedem most, hogy újranézés legyen belőle, de majd meglátjuk, hogy jön össze.

Most viszont elhúzok éjszakai túrázni... Ki kell használni a szuperholdat, yay!

Kung-fu Panda 2 (3D)

Rájöttem, melyik az a műfaj, aminek igazán fekszik a 3D. A kung-fu film! De most komolyan, a köteles trükköktől kezdve csomó látványos és új technikai dolgot használnak a kung-fu filmekben, ami sokszor csak később terjed át más műfajba. A 3D is, mintha kifejezetten a lassítva harcolós, lehetetlen-trükkös, a vászon síkjából kitámadós harcművészes filmekre lenne kitalálva, nem? Ami a fura, hogy mindezt egy animációs film kapcsán jutott eszembe.

A Kung-fu Panda 2. nem csak hogy pazar 3D-s animációsfilm és jó kung-fu film egyben, hanem (részben ezek következtében) – egyszerűen egy remek kis film. Nem világrengetően jó – de hogy meglepően színvonalas szórakozás, az biztos. Pedig már az első rész is meglepett. Annakidején Wall-E lázban égtem, nem érdekeltek mindenféle kövér, fekete-fehér jószágok, úgyhogy a harcművész-pandát ki is hagytam, jóval később néztem csak meg. De akkor teljesen bejött. A klasszikus harcművész-filmek hagyományait követi, de zseniális humorral és animációval feldobva.

A második rész pedig még erre is rátesz egy lapáttal. Még több harcművészet, még több zsáneridézés, még több poén és – a 3D-nek köszönhetően – még álleejtősebb animáció. A frissen sárkányharcossá vált, kicsit ütődött és mindig éhes pandának egész Kínát kell megmentenie a gonosz pávától, aki feltalálta a tűzijáték rosszindulatú felhasználását: a tűzfegyvereket. Az ágyúgolyók ellen pedig még a kung-fu sem véd meg…

Mindez jóféle családi drámával, meg a gyökerek keresésével megfűszerezve: az izgalom és nevetés a család apraja-nagyja számára garantált. Tudom, hogy ez még nem mindig elég – de itt most annyira jók az arányok, olyan jól eltalálták a ritmust, hogy nagyon könnyű szívvel tudom mondani, hogy aki egy kis laza szórakozásra vágyik, az felnőtt fejjel is válassza ezt nyugodtan. Messze jobb, mint az elmúlt idők hasonló kategóriájú kalózos-kalapácsos-szuperhősös mozijai.

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken 3D

Szerencsére alaposan utánaolvastam, így nagyjából tudtam, hogy mire lehet számítani a Karib-tenger kalózainak negyedik részétől. Nem olyan rossz, mint a második meg a harmadik volt, meg sem közelíti zsenialitásban az első részt, de van benne Jack Sparrow (kapitány!). Egyszóval: inkább társasággal érdemes megnézni, és akkor a közösségi élmény sokat dob rajta. És ez tényleg így is volt.

Nehezen tudtunk választani a 3D-s meg az eredeti hangos verzió között – utálom, hogy sosincs feliratos 3D vetítés. Amit lehet (és érdemes) azt legszívesebben mindig 3D-ben nézném, másrészt utálom a szar szinkronokat, ráadásul lemaradni Jack elképesztő akcentusáról… Végül a társaság Johnny Depp-rajngó nőtagjai döntötték el a dilemmát, akik térbelileg voltak kíváncsiak Deppre. Hm, ez is egy szempont.

Amúgy a film tényleg pont olyan, mint amit olvasni lehetett róla: lineáris, fantáziátlan (az összes kardozós részt láttuk már az előző részekben), a humor menti meg az unalomba fulladástól. Illetve egy idő után már az sem lenne elég, de szerencsére akkor jön a sellőtámadás, és az a rész valami hátborzongatóan jó! Már eleve jól megágyaznak a csábító, természetfelettien szép csajokkal, akikben mindig van valami félelmetes, de aztán amikor lazacokként, vagy nem is tudom, ragadozóhalakként rabolnak, az valami nagyon durva.

Más említésre való nem is nagyon akad a filmben, még a 3D-sem, pedig szuper kamerával vették meg minden. Ja, de mégis van valami: Pénelopé Cruz, húú, ő nagyon illik a kalózok közé, meg Johnny Depp mellé, kár hogy ezzel a szállal nem tudtak többet kezdeni az alkotók. Mármint nem romantikus irányban, mert az már így is túl sok, hanem valami értelmes csavart, vagy jó kis szivatásokat kihozni belőle, mint például az utolsó jelenet.

Ja, a másik romantikus szálról ne is beszéljünk, halál idegesítő, főleg, hogy olyan szép csaj, mint ez az Astrid Berges-Frisbey miért csak ilyen buta nézésre képes. Ja, meg a leggázabb poén is hozzá fűződik, ez a „Sziréna” már tényleg kínos. Meg igazából a lábnövesztés is, azt érti valaki, hogy az mi volt? Mitől szirén a szirén, ha csak úgy lábat tud növeszteni, illetve ha tud, akkor mire kell neki, ha járni meg nem képes rajta? Van egy teóriám, de hát az igazán disznóság.

Na, mindegy, bosszankodni kár egy ilyen filmen, végülis szódával a nyári melegben elment, és arra mindenképp jó volt, hogy a zene, meg úgy az egész hangulat meghozza a hangulatot és a kedvet, hogy újra megnézzük a tényleg zseniális első részt.

Thor

Tegyük a szívünkre a kezünket, egy átlag mozinéző nem sokat tud Thorról. Annyi talán rémlik, hogy egy nagy kalapácso Thord magával, meg valami köze van a villámokhoz. BoThorság lenne azt hinni, hogy majd egy hollywoodi képregényfilm segít elmélyedni a skandináv mitológiában – és én sem veszem a báThorságot, hogy tisztába tegyem ezeket a dolgokat, hiszen nagyjából csak Az amerikai isteneken átszűrve tudok bármit is ezekről a fura északi mítoszokról. Szerencsére az új Thor mozihoz semmiféle előképzettség nem kell.

Egy rövid, Natalie Portmant villogtató bevezető után ugyanis gyorstalpalóba kezdünk. Megismerkedünk Asgarddal, a látványos, Thornyos várossal, ahol az istenek laknak. Kiderül az is, hogy jelenleg éppen törékeny béke van a jégóriásokkal, akik meg egy jégThorlaszokkal teli, fagyos világban élnek. Odinnak, Mindenek atyjának, aki jelenleg Asgard uralkodója, két fia van: az egyik a kalapácsos Thor, aki – lévén a villámok és a harc istene – vad és veszélyes, mint egy velocirapThor. Szép szál, szakállas legény, kigyúrt, mint egy sportoló, mint Thorghelle Sándor, a trón várományosaként élvezi a népszerűséget, de igazából egy meggondolatlan, forrófejű fajankó, aki már csak azért sem alkalmas az uralkodásra, mert lobbanékonyságában minden sértést azonnal megThorol – akár apja kifejezett parancsa ellenére is. Például, amikor kiderül, hogy ősi ellenségek, jégóriások tettek titokban látogatást Asgard kincseskamrájában, egyből átugrik néhány haverjával a jégvilágba rendet rakni. A testvéréről, Lokiról már az első feltűnésekor sejtheti a tapasztalt néző, hogy egy önélzetes kis latol laThor, és persze hamarosan tényleg a tesvére Thorkának ugrik – az eredmény pedig az, hogy a kalapácsos, kigyúrt szőkét megfosztják hatalmától, és a mai Földre száműzik.

Itt persze megtanulja, amit meg kell tanulnia, hogy később jó pászThora lehessen népének, megtanul felelősséget vállalni, higgadtan dönteni, és közben természetesen szerelmes is lesz, végül pedig megThorpedózza fivére gonosz tervét – de azt hiszem, itt most megThorpanok a mesélésben, ennyi elég a szThoriból, ebből is látszik, hogy mennyire kiszámítható.

Ettől még lehet azért élvezni, ebben fontos szerepet játszik, hogy jó sok kikacsintgatós humorral dobják fel – de sajnos kicsit túlzásba is viszik, mintha szándékosan akarnák elfedni a film hiányosságait a poénkodással. És hiányosság akad bőven; például már a látvány terén is. Akadnak gyönyörű, kidolgozott 3D-s varázslatok, de sajnos olyan trükk is, ami úgy néz ki, mintha félkész lenne. Ez részben nyilván az utólagos 3D-sítés eredménye – ceterum censeo, az ilyen konvertálgatásoknak az égvilágon semmi értelme.

A másik probléma a karakterekkel és a szövegeikkel van. A Thorzsalkodó testvérek még csak-csak elmennek – bár fejlődni nem nagyon fejlődnek, Thor nagy pálfordulása itt a Földön például eléggé légbőlkapott. De a cimborái, harcostársai már annyira sekélyesek, hogy az már több soknál. Jó, nekik talán amúgy sem kell a lelkük mélyébe koThorni, de ezek a legfelejthetőbb sidekick karakterek, akiket moziban látni lehet mostanában. Konkrétan nem emlékszem rájuk Volt egy szép Thornászcsaj, aki akrobatikus mozdulatokkal aprította az ellent, egy Thorzonborz, Thorkos viking, aki folyton zabált, volt valami bajuszkás szépfiú is – meg még volt valaki, de az isteneknek sem jut eszembe, hogy az melyik klasszikus sablont testesítette meg ilyen felejthetően.

Természetesen Thornak itt lenn a Földön is akad társasága, egy kedves kis asztrofizikusnő kutatócsoportja segít neki – a film legjobb része az, amikor a „halandó testbe” kényszerített viking isten trollkodik vikingkedik ismerkedik ezzel a világgal. Bemegy például egy állatkereskedésbe, a papagájok és aranyhörcsögök közé, és rácsap a pultra, hogy „aggyá egy lovat, he!”. Nem csoda, hogy ráfér egy kis pátyolgatás -- sajnos azonban az asztrofizikusok, azon kívül, hogy szépek, mást nem nagyon mutatnak. Már persze a kutatócsapat hölgytagjai a csinik – az idősebb professzor, Stellan Skarsgaard egyáltalán nem az, cserébe viszont talán ő a legérdekesebb figura az egész filmben. Még így is csak annyira érdekes, mint egy mini-tűzijáték egy születésnapi Thortán; kicsit lejárt lemez már, de legalább sziporkázik. Érdekes, hogy jobbnál jobb színészek tűnnek fel a stáblistán, Anthony Hopkinstól kezdve Portman kisasszonykán át René Russóig, de mindenki alibizik, egyedül Skarsgaardon látszott, hogy komolyan veszi, hogy ez is egy munka.

Fontos szerep jut a Thorban a S.H.I.E.L.D. ügynökségnek is. Rájuk – a film alapján – az a jellemző, hogy csak az átlagemberekkel keménykednek, amint feltűnik egy szuperhős, rögtön kérnek engedély meghunyászkodni – viszont, mint a Marvel-képregényfilmeknél általában, miattuk érdemes megvárni a stáblista végét.

Szóval, nem egy nagy durranás ez a Thor-mozi. Azért, ha valaki már megvette rá a jegyet, vagy betervezte, nem kell feltétlenül szThornóznia a programot: ez egy képregényfilm a sok közül, láttunk már rosszabbat is, jobbat is. Ha valaki A Thorinói lónál pörgősebb filmet szeretne nézni, vagy egyszerűen csak a sok sonka, tojás meg Thorma után valami könnyűvel szeretné szórakoztatni magát, esetleg elege van a hazai politikai harcokból, és Orbán VikThor helyett szőrös vikingek csatározására kíváncsi inkább, annak végülis nem is rossz kikapcsolódás.

Aranyhaj és a nagy gubanc

Az Aranyhaj trailerje láttán azt gondoltam, a haja önálló életet fog élni, és összevissza kígyózik majd, mint egy polip karjai, de szerencsére nem így van; csak ügyesen lasszózik vele a csajszi... De a hajcsápokat leszámítva már a trailerből levettem, hogy ez nekem tetszeni fog. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni énekelni fognak benne.

Ne értsetek félre, nagyon tetszett a Disney új mozija. Majdnemhogy zseniális. Minden megvan benne, amit a jobb Disney-mesékben szerettünk, plusz még egy-két szuper ötlet, poén, na és a 3D. Csak az a baj, hogy így azt sem kerülhetjük el, amit minden más Disney-filmben is utáltunk és/vagy röhejes volt. Például az idegesítő, állandó dalrafakadást.

Kevés kivétellel én speciel rühellem az énekes-dalos filmeket, a musicaleket sőt az operákat is. Mégpedig azért, mert ha van is egy-két zene benne, ami tetszik, az a nagy számok törvénye alapján kizárt, hogy a (mondjuk) másfél óra alatt elhangzó 10 dalocskából mindegyik jó legyen. Ez egy lemez esetén, vagy a rádióból hallva kevésbé zavarna; egyszerűen továbbkapcsolsz, lehalkítod, vagy valami mással foglalod el magad, amíg véget nem ér a szám. De amikor bele vagy szögezve egy moziszékbe, és egy bazi nagy vászon, meg dobhártyaszaggató hangfalak kényszerítenek arra, hogy végighallgass egy vacak dalocskát, hát az el tudja rontani a filmélményt. A Disneynek meg az egyik védjegye ez a tingli-tangli nótázás. Van, hogy bejön nekik (vagyis nekem, a Hakuna-matata, csak hogy egy példát mondjak), de akármennyire is tetszik egy-egy szám, azért fölösleges végighallgattatni a többit, pláne gagyi „szinkron-verzióban”.

No, ezt asszem túlragoztam. Pláne, hogy ez minden valószínűség szerint csak az egyéni hisztim – bár az is tény, hogy a legtöbb vélemény szerint sem erősségei ennek tényleg majdnem tökéletes animációsfilmecskének a betétdalok.

De amúgy bőven átlagon felüli. A karakterek ismerősek: az akrobatikusan akciózó, főállásban tolvaj szépfiú többek között mintha Aladdin és valamelyik 3D-s Prince of Persia játék főszereplőjének keveréke lenne, a gonosz mostoha az ugyanaz a feketehajú gonosz mostoha, mint a klasszikus Hófehérkében (azt vágjátok, hogy az volt az első egészestés Disney-rajzfilm?), és arról sem sikerült leszoknia a kastélyos filmcégnek, hogy az összes állatot kutyaként ábrázolják. (Bár ezzel nincsenek egyedül: a Shrekben például a Szamár volt az, aki ugyanúgy hegyezte a fülét, szaglászott és dörgölődzött mint most a ló, azaz pontosan úgy, mint egy öleb. Hát, igen, a célközönség nagy része valószínűleg nincs tisztában a lovak, szamarak és egyéb vadállatok metakommunikációjával, de azt mindenki tudja, mit jelent, ha egy kutyapózban ülő kedves állat nagy szemekkel néz, és közben csóválja a farkát...) A kamaszkori függetlenedési-problémákkal küzdő királylány már egyénibb figura. Itt most nem arra célzok, hogy iszonyú hosszú haja van, ami ráadásul éneklés hatására (hajajj, itt lépbe a képbe a dalolászás) fényleni kezd, és gyógyító meg fiatalító hatása van, hanem arra, hogy tökéletesen megalkotott karakter, akiben minden kamasz magára ismerhet.

A történet, amibe a régi-új szereplők kerülnek, a maga egyszerű, dalokkal együtt is 92 perc alatt elmesélhető módján is halál izgalmas. Nem mintha sok szál keveredne össze-vissza, de például a mostoha húzásai tényleg elég kemények, nem csodálja az ember, hogy szegény hercegnő beszopja őket, aztán izgulhatunk, hogy mégis, hogy lesz ennek jó vége... Az eleje, amíg Flynn Ryder, a higanymozgású tolvaj felvázolja gyorsan a helyzetet, kicsit elhúzódik, de szerencsére itt még lenyűgöz az újdonság erejével ható 3D.

Najó, nem csak az elején nyűgöz le. Ez a film végig olyan gyönyörű, hogy berosálsz. Képzeld magad elé a legszebben megrajzolt, legmozgalmasabb kedvenc Disney-filmedet, szorozd meg az aranyosság-faktorát hárommal, konvertáld át az egészet magadban 3D-be, méghozzá olyanba, ahol nem ész nélkül, hanem ügyesen és okosan alkalmazzák az effekteket, és akkor nagyjából képed lehet arról, milyen is az Aranyhaj.

A sztori és a látványosság ötletsziporkáit pedig tökéletesen kiegészíti a humor – ez sem falrengető, csak a „szokásos” gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, Disney-kompatibilis beszólásokból, pergő párbeszédekből áll, de ez éppen elég ahhoz, hogy a Tangled az idén látott legjobb animációs film legyen. A műfajban a kedvencemhez, a nagyonsokszorlátott WALL-E-hez nem ér fel, de hasonló élményt ad ahhoz, mint amikor először láttam a Shreket...

Gru (Despicable me 3D)

Készülnek animációs filmek kifejezetten felnőtteknek is – de azok nagyon kevés kivétellel nem Hollywoodban. Ami onnan jön, és kézzel vagy számítógéppel rajzolt, az elsősorban gyereknek szól. Szerencsére mostanában egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek arra is, hogy a felnőtt néző is kapjon benne valamit, amit nagyon helyeslek: egy jó film mindenkinek „való”. A Gru (Despicable me) viszont szembe megy ezzel az áramlattal, és gyakorlatilag csakis gyerekek szól. Ez főleg azért szemétség, mert elsőre nem látszik rajta; a trailerekből kiderült, hogy egy gonosz, cinikus rabló a főhős – márpedig erről a felnőtt arra asszociál, hogy itt egy neki való filmecske, amire beülhet a gyerekkel, és ő is élvezni fogja.

De Gru épp csak annyira rosszfiú vagy negatív hős, hogy egy kiskölköknek ne okozzon lelki törést, hogy egy gonosztevőnek kell szurkolnia. Vagyis gyakorlatilag semennyire: az elején kipukkasztja egy kisgyerek lufiját, és kész, ennyivel van jelezve, hogy ő mennyire genya fickó. Ja, meg az is a rosszfiúság bizonyítéka, hogy a lehető legkörnyezetszennyezőbb járgányai vannak, mindegyik durva, fekete füstcsóvát húz. De ezen kívül úgy viselkedik, mint egy igazzy apuka, amilyenre az árva kislányok vágyhatnak: hol szuperhős, hol vicces, nagymenő figura, aki ráadásul főnök is a „munkahelyén”, időnként pedig, amikor a csúnya bürokratabácsik szorongatják, elesett, aranyos karakter, akinek mindenféle kislányleleményekkel segíteni lehet.

Mert pontosan ez is történik: Gru élete nagy dobására készül, el akarja a lopni a holdat, egyrészt hogy megvalósítsa gyerekkori álmát, másrészt hogy lefőzze ellenfelét, a feltörekvő ifjú bűnözőt, aki nem kisebb műtárgyat lopott el, mint az egyiptomi piramisok egyikét. Az akcióhoz pedig szüksége van néhány kislányra, úgyhogy „kölcsönvesz” párat a közeli árvaházból.

Mondjam tovább? Vagy innentől mindenkinek világos, hogyan idegesíti őt először a gyerekzsivaj, aztán hogy barátkozik össze az ari kis árva tündérkékkel, és miféle áldozatokra hajlandó a végén értük?

De hát végül is ez csak a cselekmény – épp elég ha a humor különleges, és odakacsint néha a felnőttekre, kényezteti egy kicsit őket is. Sajnos azonban ez is kifejezetten a gyerekek szintjére van belőve. Ezért szerepel benne a „minyonok” nevezetű sárga kis népség, akik folyton egymást szivatják, pofára esnek a kellemetlen pillanatokban stb. Kicsik, sárgák, sokan vannak, hol egy, hol két szemük van, viccesen csipogva beszélnek – szóval gyerekmenük mellé ideálisak. És nagyon látszik, hogy ez a funkciójuk. Pedig alapjában véve lett volna bennük lehetőség – mint ahogy a nagyorrú, kiöregedő, gonoszkodó Gru karakterét is simán el tudnám képzelni egy sokkal-sokkal jobb filmben.

Akad azért néhány sziporka is (az orrbábkönyv például óriási ötlet volt szerintem, majd ha lesz kölköm, szerintem én is csinálok neki egyet :--)), de aki nem tíz év alatti, annak bizony nem éri megnézni, akármennyire is aranyosak a figurák és látványos is a 3D.

Kecskebűvölők

Azt, hogy már a nácik is kacérkodtak az okkultizmus és a hadviselés házasításával, az is tudja, aki soha életében nem játszott a Wolfeinsteinnel, és valami csoda folytán nem látta Indiana Jonest küzdeni a figyládáért. Semmi csodálkoznivaló nincs tehát azon, hogy az iraki háborúban is szerepet kaptak paranormális szuperkatonák. Vagy legalábbis parás katonák. Vagy nemnormális szuperek.

Bár a Kecskebűvölők elején megsúgják, hogy abban amit látni fogunk, több igazság van, mint hinnénk, meg elvileg egy komoly interjúkötet alapján készült, nagyon nehéz eldönteni, hogy a fentiek közül melyik az igaz. Néha az ember elhiszi, hogy fejesek lehetnek annyira hülyék, mint a filmben, hiszen ezt mindenki saját maga is tapasztalja. Néha meg azt hiszi el, hogy léteznek olyan dolgok, amiket nem tudunk megmagyarázni – hiszen ezt is alá tudjuk támasztani saját tapasztalatokkal. De azt sem lehet kizárni persze, hogy ez az egész csak beLSD-zett hippik lázálomtripje...

A találgatás, hogy vajon mi az igazság, hozza be a filmbe az izgalmat. Mert amúgy feszültség az nem sok van benne. Egy naiv újságíró meg egy magát jedilovagnak képzelő dilis kóvályog ide-oda az iraki sivatagban, és miközben körülöttük dúl a fura háború, ők sztorizgatnak. Arról, hogyan keltek új életre a paranormális kutatások a hidegháborúban (az egyik legjobb jelenet!), arról, hogy mi köze ehhez a hippiknek és a drogoknak, meg arról, miért jutott válságba a parakatonák „Első Föld Hadserege”.

Egyszóval nagy izgalmak nincsenek – de nincs is szükség rájuk. Itt a humor, az irónia, a finom szúrások és abszurd poénok kapják a főszerepet. Most őszintén: a Gyalog galoppból hiányoljuk az ütős sztorit? Ugye nem?

Jó, kicsit erős Monty Pythonékhoz hasonlítani a Kecskebűvölőket – ez inkább a szatíra kategória. De például az angol humor mégis összeköti őket – konkrétan angol-amerikai koprodukcióban készült, hát nem csoda, hogy nem annyira a röfögős, inkább a groteszk humor került túlsúlyba. Aki ezt kedveli jobban, az nem fog csalódni: nem annyira egyfolytában hahotázós, hanem elképedten ki-kitörő kacajos mozi ez. Direkt nem írtam vígjátékot – manapság mást értünk ez alatt. Inkább a szatíra a jó szó: abból viszont az egyik legjobb ez az ezotéria- és társadalomkritikus, háborúellenes film.

Mégpedig azért, mert sok eltúlzott karikatúrával szemben itt közben azon kattog az agyunk, hogy na, ebből vajon mi lehet az igaz? Meg persze azért is, mert az amúgyis parádés szereposztást a színészek nagyon meghálálják: Ewan McGregor talán még a leggyengébb láncszem, de George Clooney, Jeff Bridges, Kevin Spacey, sőt, gyakorlatilag mindenki olyan lazán és természetesen hibbant, hogy a legvadabb drámáikat és legképtelenebb hülyeségeket is úgy bevesszük tőlük, mintha csak egy dokumentumfilmet néznénk. Az (ál)dokumentumfilmes hatást egyébként több filmes módszerrel meg is erősítik – de ami vicces, hogy ugyanezt idézőjelbe is teszik azonnal.

Érdekes egy hatás jön ki belőle, na. Nem mondom, hogy az év legjobb filmje, vígjátéka vagy ilyesmi. De már csak hippikatona George Clooney hosszú haja miatt is érdemes megnézni...

Szörnyek az űrlények ellen

Sci-fi rajongó vagyok, úgyhogy amiben űrlény van, az jöhet, szintén jöhet minden, ami mutánsos és szörnyes, nagyon szeretek nevetni, kajolom a 3D-t is, úgyhogy a Szörnyek az űrlények ellent kifejezetten nekem készítették. Meg persze sok-sok másik embernek – az animációval a gyerekeket, a klasszikusokat kifigurázó humorral pedig a felnőtteket vették célba, szóval gyakorlatilag mindenki beletartozik a célközönségbe. Persze, aki ekkorára választja a céltáblát, az nehezen hibázza el – igaz viszont az is, hogy bravúros találatot elérni így már elég nehéz.

Mivel pont előtte láttam másodszor a Coraline-t, nem tudom nem összehasonlítani a két 3D-s animációt. Bocs.

Abban egészen más a kettő, hogy a Monsters vs Aliens félig-meddig paródia. A városromboló óriáslényes, a titkos-szörnyes és az idegeninváziós filmekből idézget, méghozzá meglehetősen tiszteletlenül. Ez a kulcsszó egyébként szerintem, a tiszteletlenség. Ez az animációs film nem tisztel sem elnököt, sem popkultúrát, sem klasszikusokat – minden és mindenki kap egy-egy (vagy akár tucatnyi) fricskát. Többnyire szellemeseket, bár néha közhelyeseket, viszont cserébe sosem gusztustalanokat.

Még szép, hogy nem gusztustalankodnak – végül is elvileg gyerekeknek szól. Éppen ezért furcsa viszont a tiszteletlenség. De most komolyan – ilyen korban inkább a tekintélytiszteletre szokták nevelni a gyerekeket, nem láttam még olyan mesét, amiben ennyire egyértelműen debil, alkalmatlan és a választóknak színészkedő elnök áll az USA élén, aki még a kávéhívó és az atomháborút elindító gombot is összekeveri, és szintetizátoron a funky ritmust benyomva próbál az UFOkkal kommunikálni. És nem jobbak a tanácsosai és a hivatalai sem, mindegyik őrült egy kicsit, de legalábbis totál hasznavehetetlen.

És itt jön az összehasonlítás a Coraline-al. Abban sem normálisak a szereplők, sőt. De ott nem csak egyszerűen van egy beütésük – sokoldalúak, mélységük van. (Függetlenül attól, hogy 3D-ben, vagy hagyományos vetítőteremben nézzük-e meg őket, hehe.) Van amiben jók, van amiben nem, és valahányszor meglátjuk őket, mindig egyre többet tudunk meg róluk.

Na, ez nem igaz a Szörnyek az űrlények ellenre. Ott mindenki olyan, amilyennek elsőre látjuk, aki butácska de szép, az butácska és szép a végén is, aki agyatlan zselé, az agyatlan marad, aki gonosz csápos, az meg gonosz csápos, csak kicsit legyőzöttebb. A „furaságuk” a fő jellemzőjük – míg Gaiman érdekes karakterei furák, nincs ki a négy kerekük, de ezen kívül még nagyon emberiek is. Hát ez a különbség a két film bolondos karakteriben.

Persze ezen kívül van még sok más is, a mondanivalótól kezdve a zenén át millió, de nem részletezem tovább. Mindennek ellenére a Dreamworks alkotása tökéletes arra, amire való: folyamatosan lehet nevetni rajta, ámulni a szédületes akciókon 3D-ben. Nekem, mikor néztem, ennyi elég is volt.

Aki viszont jó filmet szeretne látni 3D-ben, annak csakis a Coraline marad.

Papírkutyák

Utána kellett néznem, mert gyanús volt, hogy félreértek valamit: a nepszotar.com szerint a papírkutya „Távolról nagylegénynek tűnő, valójában gyáva ember. (Onnan az elnevezés: papírkutya, mert csak a "kutyaság" látszatát kelti, nem harap.) (ld. Papírtigris)”. Én is nagyjából így, a „hangember” szinonímájaként hallottam eddig alkalmazni – a Papírkutyák című film alkotóinál azonban inkább a „lúzer”-nek felel meg – az ő szereplőik gyávának éppen nem gyávák, csak éppen egy nagy rakás szerencsétlenség mindegyik. Ez azonban csak értelmezési probléma – semmit sem von le a film értékéből.

A fő értéke pedig az, hogy lehet rajta röhögni. Van egy nagy erénye a filmnek, amit a „mainstream” vígjátékoknál általában nem nagyon mernek meglépni: az abszurd humor. Nem száz százalékban abszurd, mint mondjuk az uristen@menny.hu alkotóinak filmjei, de azért éppen eléggé ahhoz, hogy a finnyásabb, nem ehhez szokott közönség felhúzza itt-ott az orrát. Persze, azért ők is kapnak „normális” humort – így végülis mindenki talál benne nevetnivalót bőséggel. Viszont az a kis groteszk beütés nagyon jót tesz neki – nem egy tucatvígjáték a Papírkutyák. Gyöngyössy Bence mostanában főleg régi nagy sikerkomédiákat remakelgetett (Egy szoknya, egy nadrág, Egy bolond százat csinál), hát ez messze sokkal jobb azoknál.

Az „eredeti” forgatókönyv mondjuk nem olyan nagyon eredeti – jó, nem remake, de azért abban nincs sok újdonság, amikor lepusztult szocreál-balkáni környezetben, idióta bűnözők bénázásáról szól a sztori. Így aztán sem a környezet, sem a figurák nem csillognak vadonatújan: Mucsi-Scherer párosa például egy az egyben nyúlás Jancsótól – épp nem Kapának és Pepének hívják őket. A történet főszálán kívül pedig fel-fel tünedezik Badár Sándor és Szőke András is, de ők is ugyanúgy szivatják egymást káromkodva, mint a reklámjuktól kezdve az összes showjukban – erre sem mondhatni, hogy Gyönygyössy feltalálta a spanyolviaszt. Ráadásul – mint a magyar gyártmányú filmek többségében – ezen is látszik, hogy nem nagyon volt rá pénz, némelyik szponzor szinte leüvölt a vászonról. Igaz, azt a bizonyos autógyártót rendesen „elbújtatták”, eszembe nem jutott volna, hogy most reklámot látok, csak nagyon röhögtem a jeleneten…

Szóval, bár vannak hibák és sutaságok, azért ez a Papírkutyák nagyon szórakoztató lett, csak elegendően széles spektrumú humorérzékkel kell rendelkezni hozzá, hogy egy kis groteszk is beférjen. Egyetlen dolog van, ami iszonyatosan zavart: a filmsláger. Nemtom, miért kötelező nálunk, hogy ilyen borzalmas sláger is jár egy új filmhez, úgy látszik, nyomni kell az aktuális rémes popbandákat – vagy talán azt hiszik, ezzel be lehet csábítani még néhány nézőt?

(Az igazzy Papírkutyáról pedig, akit a blog olvasóinak egy része jól ismer, meg az ő kalandjáról, ahogy elkezdte átúszni a Balatont, majd egyszer én fogok filmet csinálni…:))

Erőszakik (In Bruges)

Ahogy az ember meghallja Colin Farrel ellenállhatatlan akcentusát, már tudja, hogy jó film lesz. De hogy ennyire jó...

Nem értem igazán a cím elferdítését: ennek az angolos humorú black comedynek semmi köze nincs a szakikhoz – annál több viszont Burgeshoz, ehhez a gyönyörű, kanálisokkal és ezeréves épületekkel teli belga mesevároshoz. Ő az egyik főszereplő. A másik főszereplő, Colin Farrell minden baját tetézi, hogy ebben az unalmas porfészekben kell őket elszenvedni.

"It's a fokin shithole"

– mondja Brugesre már az elején, és onnantól kezdve csak rosszabb lesz...

Persze, a bérgyilkostársa (Brendan Gleeson, aki a rendező, Martin McDonagh hasonló humorú, 2004-es Oscar díjas rövidfilmjében a Six Shooterben is szédületes volt) kifejezetten élvezi a várost, elrángatja a katedrálisokba, múzeumokba és csónakázni is.

„Do you think this is good?”

„What?”

„You know... Going around in a boat... looking at stuff?”

Pattogó, székről leesősen vicces vitákat, párbeszédeket nyomnak, aztán megjelenik egy következő szereplő, egy törpe majd egy szép lány is, és lassan az egész átmegy szürreálisba. Vagy nem is tudom, ez talán erős kifejezés – mindenesetre a legszétcsúszottab angol humor amit valaha láttam. És valóban, van pár jelenet, amiben jelentősen benyom a társaság (bár igazából nem társaság, pont az a lényeg, hogy nagyon laza szálon kapcsolódnak csak egymáshoz), sajnos ezek a legkevésbé jók – nincs bennük semmi feszültség.

Mert a szétcsúszott humor, Tarantinóhoz illő szövegek, váratlan fordulatok és a kicsavart gengszterfilmes klisék mellé olyan drámát is kapunk, ami önmagában is feldobná annyira, hogy elmenne egy közepes kriminek a tévébe. De így, hogy minden percben, a legváratlanabb helyeken tör rá az emberre a nevetés, az In Bruges az év eddigi legjobb filmje. Nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ilyen jól megírt forgatókönyvvel, szövegekkel.

És még rátesznek egy lapáttal, amikor a film utolsó harmadában megjelenik Ralph Fiennes is, és behoz egy új szálat a becsületről és elvekről, de természetesen zseniálisan kifacsart értelmezésben. Az ő karakterének is minden egyes mondata halálos – és akkor még csak a szövegéről beszéltem...

Jajj, nem is tudom írtam-e egyáltalán bármi érdemlegeset – nézzétek el nekem, fülig rajongó lettem! Nem tudok mást mondani, mint hogy mindenki nézze meg, nem tudom elképzelni, hogy ne találna benne minde néző olyasmit, amit szeret. Annál a két durvább jelenetnél a félősebbek takarják el a szemüket – de nekik is megéri!

„If I'd grown up on a farm and was retarded, Bruges might impress me, but I didn't, so it doesn't.”

Nyakig haikuban

Na, ha már így az előző bejegyzésben elkezdtem régi dolgokon nosztalgiázni, akkor folytatom egy haikuval, amit én írtam, és ugyanúgy sokáig szerepelt a planemben.

Ülök a szarban.

Jó meleg. Talán mégis

ki kéne mászni...

Épp olyan aktuális, mint annakidején volt... 

Nem ennek kéne itt lennie

Vazz, ma sem írtam blogot, pedig annyi minden van betárazva... Persze, lustultam is, de sokminden mással meg haladok - de a könyvhalom nő, filmes elmaradás van, szilveszter is volt, akarok mindenféle változtatást csinálni...

Na mindegy, majd.

Ja, és ezt hallgatom, megint.

Még annakidején Bright blogjában tűnt föl, rá is kattantam, napi húszszor meghallgattam. Ez volt az első találkozásom Dennis Learyvel (tényleg tök jó humorista), meg a Haloval is - ez volt az első ingame videó amit láttam (pedig akkor már ősöreg játék volt), és elhatároztam, hogy majd ha lesz jó gépem, megszerzem a Halot is. (Azóta már kétszer végigtoltam.)