A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken 3D

Szerencsére alaposan utánaolvastam, így nagyjából tudtam, hogy mire lehet számítani a Karib-tenger kalózainak negyedik részétől. Nem olyan rossz, mint a második meg a harmadik volt, meg sem közelíti zsenialitásban az első részt, de van benne Jack Sparrow (kapitány!). Egyszóval: inkább társasággal érdemes megnézni, és akkor a közösségi élmény sokat dob rajta. És ez tényleg így is volt.

Nehezen tudtunk választani a 3D-s meg az eredeti hangos verzió között – utálom, hogy sosincs feliratos 3D vetítés. Amit lehet (és érdemes) azt legszívesebben mindig 3D-ben nézném, másrészt utálom a szar szinkronokat, ráadásul lemaradni Jack elképesztő akcentusáról… Végül a társaság Johnny Depp-rajngó nőtagjai döntötték el a dilemmát, akik térbelileg voltak kíváncsiak Deppre. Hm, ez is egy szempont.

Amúgy a film tényleg pont olyan, mint amit olvasni lehetett róla: lineáris, fantáziátlan (az összes kardozós részt láttuk már az előző részekben), a humor menti meg az unalomba fulladástól. Illetve egy idő után már az sem lenne elég, de szerencsére akkor jön a sellőtámadás, és az a rész valami hátborzongatóan jó! Már eleve jól megágyaznak a csábító, természetfelettien szép csajokkal, akikben mindig van valami félelmetes, de aztán amikor lazacokként, vagy nem is tudom, ragadozóhalakként rabolnak, az valami nagyon durva.

Más említésre való nem is nagyon akad a filmben, még a 3D-sem, pedig szuper kamerával vették meg minden. Ja, de mégis van valami: Pénelopé Cruz, húú, ő nagyon illik a kalózok közé, meg Johnny Depp mellé, kár hogy ezzel a szállal nem tudtak többet kezdeni az alkotók. Mármint nem romantikus irányban, mert az már így is túl sok, hanem valami értelmes csavart, vagy jó kis szivatásokat kihozni belőle, mint például az utolsó jelenet.

Ja, a másik romantikus szálról ne is beszéljünk, halál idegesítő, főleg, hogy olyan szép csaj, mint ez az Astrid Berges-Frisbey miért csak ilyen buta nézésre képes. Ja, meg a leggázabb poén is hozzá fűződik, ez a „Sziréna” már tényleg kínos. Meg igazából a lábnövesztés is, azt érti valaki, hogy az mi volt? Mitől szirén a szirén, ha csak úgy lábat tud növeszteni, illetve ha tud, akkor mire kell neki, ha járni meg nem képes rajta? Van egy teóriám, de hát az igazán disznóság.

Na, mindegy, bosszankodni kár egy ilyen filmen, végülis szódával a nyári melegben elment, és arra mindenképp jó volt, hogy a zene, meg úgy az egész hangulat meghozza a hangulatot és a kedvet, hogy újra megnézzük a tényleg zseniális első részt.

Az utazó

Az új év első mozija lett nekünk Az utazó. Kellemesnek mondható, ha zsibbad még az ember agya kicsit az ünnepektől (esetleg az ünnepek közben elfogyasztott alkoholtól), megvan hozzá a megfelelő (lehetőleg romantikus) társaság, valamint ha a néző szíve csücske a vízre épült ősi város, Velence. Ez nálunk mind összejött.

A sztori annyira nem nagy durranás – azt, hogy merrefelé folydogál, mi a csavar, rutinosabbak már az első felében kitalálják. Említésre érdemes akció (a pár bénácskán kívül) konkrétan ha egy van benne (az is végetér egy szempillantás alatt). Nem állítható az sem, hogy jobbnál-jobb poénok röpködnek percenként. Feszültségről ne is beszéljünk.

Fájó pont az is, hogy szegény Angelina Jolie hogy megöregedett. Nem is nagyon vannak olyan képek, amik más filmjeit fel szokták dobni (mármint amiben alig takarja valami), talán egyszer látszik a fehérneműje, egy pillanatra, oldalról. A sminkje is valami borzasztó; eltúlzott, mintha maszk lenne rajta, a szája meg olyan pirosra és olyan nagyra van mázolva, hogy esélyes elcsaklizni Julia Robertstől „A Száj” becenevet.

Szóval igazából nem csodálom, hogy minden fórumon szanaszéjjel fikázzák, lehúzzák, és alacsony pontszámokat kap.

De mégis, nekünk akkor és ott bejött. Mert olyan laza. Mert azért Johnny Depp az Johnny Depp, sőt, Angelina is Angelina, akármennyire is sokkoló a megjelenése. Mert olyan aranyosan totálhülyének ábrázolja az európai szerveket, a zsarukat meg az ügynököket. Meg mert szeretjük Velencét, na, azt hiszem, ez tényleg fontos szempont – már csak azért is, mert van egy olyan gyanúm, hogy a stáb is csak azért csinálta meg ezt a filmet, mert szerettek volna egy nagyot kirándulni a gondolák városában.

Egy könnyed, a nézőtől semmit sem kívánó, nem megerőltető, szórakoztatgató, bizonyos szempontból kedves kis mozi ez – bár így belegondolva inkább tévébe, mint drága moziba való. Azért az nem lenne rossz, ha idén csak jobbak jönnének.

Doktor Parnassus és a képzelet birodalma

A Monthy Pythonos, Brazilos, 12 majmos Terry Gilliam filmje. A Dark Knightos, Brokeback Mountainos, Lovagregényes Heath Ledger utolsó filmje. A forgatás alatt bekövetkezett halála miatt keletkező űrt betöltő „beugró” színészek, Johnny Depp, Colin Farrell, Jude Law filmje. Az ördög szerepében cigarettaszipkát szívogató Tom Waits filmje. Azt hiszem, elég ennyit tudni ahhoz, hogy aki egy kicsit is szereti a mozit, repesve várja a Doktor Parnassus és a képzelet birodalmát. Én legalábbis repesve vártam, de aztán mégis nagyon vegyes érzésekkel vettem fel a kabátomat a vetítés után.

Pedig nagyszerű az indulás: a Terry Gilliamtől megszokott mélyenszántó sztorit és valósággal tobzódó látványvilágot, kicsit gót, kicsit groteszk, kicsit steampunk, kicsit bebélyegezett a hangulattal. Parnassus doki egy fogadásfüggő alkoholista, aki egy 18. századból ittrekedt vurstlit üzemeltet – az előadás leharcolt díszletei azonban az ő elméjének fantasztikus világába teleportáló kaput rejtik. Nem igazán megy jól a bolt, senki sem kíváncsi a vénségesen vén öregember varázslatos belső világára – még akkor sem, ha a páciens is részese, aktív alakítója annak, ami „odabent” történik. Még a 16 éves Valentina gyönyörű arcocskája, Anton bűvésztrükkjei, és Percy a csodatörpe sem csábítanak elég nézőt a megélhetéshez. De akkor egyszer csak egy titokzatos, sármos halottra bukkannak, aki fenekestül felforgatja a dolgok megszokott (bár eddig sem valami jól haladó) menetét.

Meggyőződésem, hogy ha Heath Ledger ma is élne, és nem kellett volna helyettesíteni, sokkal jobb film lenne a Parnassus. A helyettesei is óriási színészek, és egy szó panasz nem lehet a játékukra – de az, hogy be kellett írni őket is valahogy az eredeti szereplő helyére, megerőszakolja az amúgy sem habkönnyű vezetésű történetet. Ennek következtében első síkon követhetetlen az egész.

Szeretem az olyan filmeket, amiken gondolkodni kell, amiknek többféle értelme van, amik nem egyértelműek. De az a jó szerintem, ha már első ránézésre (megnézésre) is van értelme, kerek története és mondanivalója a mozinak, és ez alatt lehet egyre mélyebbre bányászni, és egyre újabb és újabb rétegeket találni, egyre értékesebb elrejtett, elásott vagy csak természetesen módon keletkezett kincsekkel.

Terry Gilliam új filmjében egész biztosan rengeteg érték van a felszín alatt. De a felszín az csak látványos, kusza összevisszaság – nekem legalábbis eléggé annak tűnt. A valóság különböző rétegei rakódnak egymásra, bonyolult kapcsolatokkal egymás között – néző legyen a talpán, aki kiigazodik a keletkező útvesztőben. A különböző valóságsíkok összekavarása leginkább a Lost Highwayt juttatta eszembe – azzal a különbséggel, hogy azt egyáltalán nem kellemes nézni, míg ez teljes mértékben magába szippantja a nézőt. Csak aztán, mint egy forgószél, nagyon szédülten és összerázva dobja ki magából.

Nem mondom, hogy ez baj. Sőt, üdítő változatosságot jelent a pofonegyszerű, lineáris iparosmunkák között, amik mostanában a mozik fő kínálatát jelentik. De nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez nem ilyen akart lenni. Terry Gilliam vigyázni szokott filmjeinek az elsődleges szinten való fogyaszthatóságára is (a Grimmek pedig kifejezetten kommersz irányba tolódtak el). Az, ami legjobban kilóg belőle, ami már kiakasztja a rejtély- és zavarosság-toleranciát, az Heath Ledger karaktere, aki mindig változik, mindig mást mond és mindig más a szerepe. Mindenki más karaktere viszonylag állandó és tisztázott, akár a családi dráma szintjét nézzük, akár az univerzális jó-rossz skálán helyezzük el a szereplőket. Ő az idegen, a világ rendjébe kívülről (és belülről is) káoszt hozó, kiismerhetetlen elem – és nem tudom eldönteni, hogy ez mennyire szándékos, mennyire szólt erről eredetileg is a film, amíg csak Terry Gilliam fejében létezett, és nem zavart bele a filmgyártás és az élet kíméletlen valósága.

Abból azért, hogy ennyit írok róla, látszik, hogy nem tartom rossz filmnek a Doktor Parnassus és a képzelet birodalmát. De azt is tudni kell, hogy Gilliam az egyik kedvenc rendezőm – ez pedig sok szempontból nagyon tipikus alkotása. Megjelennek benne kedvenc karakterei, a félőrült csöves, a valóság és az elme törékeny viszonya és a különleges, reális és szimbolikus helyszínek keveredése. Aki szintén rajongója a mesternek, az feltétlenül nézze meg ezt az alkotását is, aki viszont nem hallott róla (van ilyen?), esetleg eddig is csak a vállát vonogatta a Brazilra vagy a 12 majomra, az ne próbálja ki, hátha ez most be fog jönni neki.

Bob Dylan, Ed Wood

Múlt héten nem voltam moziban, viszont néztünk két filmet „dobozban”. Az egyik a Bob Dylanes I'm not there volt, amit Bogárral már régóta halogattunk, végül a zöld kanapén hasalva „fogyasztottuk el”. És szó szerint egyet kell értenem Geccoval: arra jó csak, hogy rájöjjön az ember, hogy mennyit veszít azzal, hogy nem ismeri az igazzy Bob Dylan-sztorit, és ezért nem ért belőle egy kukkot se. Nem mondom, hogy nem jön át a hangulat, hogy – ha eddig nem szerettük volna – nem zúgunk bele fülig a zenébe, de részben az amúgy nagyszerű ötletnek köszönhetően, miszerint több színész játssza Dylant, részben az ide-oda ugráló idősíkoknak köszönhetően, részben pedig a főszereplő változatos művészneveinek keveredése miatt tökéletesen követhetetlen az egész.

Persze, a film után az összezavarodott néző első dolga, hogy odaül a gugli elé és összevadász mindent, amit tud, de így sem áll össze, még az sem, hogy mi az, ami valószínűleg az alkotók fantáziáját dicséri, és mi az, ami valóban megeshetett ebben a széles, változatos, elképesztő elemekben bővelkedő élettörténetben.

Szóval hangulatfilmnek, egy kicsit szürreális, kettő és negyed órás videoklipnek nem rossz ez, de filmnek, pláne művészfilmnek szerintem nem jó. Egy művészfilmnek üzenete van – ennek nem volt, vagy ha volt is, akkor azok a nézők, akik nincsenek képben egy bizonyos (bár kétségkívül óriási) zenész életével, ki vannak rekesztve belőle. Ez meg így nem fair, ettől nem lesz jó egy film, sőt.

A másikat a betegágyból fekve néztem meg, egy réges-régi lemaradásom: Burtontól az Ed Woodot. Namost tudom, hogy díjesővel (köztük két Oscarral) jutalmazták, meg alap meg minden, de szerintem nem vesztettem sokat azzal, hogy eddig kimaradt az életemből.

Edward D. Wood Jr. az ötvenes években volt rendező Hollywoodban, ócska horrorokat és sci-fiket, meg nemváltós filmeket rendezett – szó szerint ócskákat, pár évtizeddel később a világ legrosszabb rendezőjének kiáltották ki a kritikusok. Tim Burton az ő életéből csinált filmet – hogyan küzdött a producerekkel, a színészekkel, aztán a bemutatók után a nézhetetlen vackokon felháborodott nézőkkel. Mindezt fekete-fehérben, korhű eszközökkel.

A probléma az egésszel az, hogy ez az Ed Wood tökéletesen érdektelen figura. Nagyon lelkes, és kicsit vicces, hogy mindig felsül, de inkább szomorú – ugyanakkor nem fog meg annyira, hogy megérje vele szomorkodnunk (vagy inkább rajta, mert neki sikerül lazán venni a balsikereket – legalábbis a filmben).

Ami miatt esetleg tényleg megéri megnézni, az Johnny Depp, akinek ez az egyik legjobb alakítása, amit valaha láttam, pedig nagyon jó színész, a másik pedig a Lugosi Bélát (igen, a Drakula Lugosit – Wood megfűzte a lehanyatló magyar származású sztárt pár filmre, sőt össze is barátkozott vele), szóval a Lugosit alakító Martin Landau, aki viszont egyenesen hiperzseniális. Egy színészt játszik, aki színészkedik a kamerák előtt és a halála közeledtével egyre inkább az életben is. Nem csoda, hogy elárasztották díjakkal – néha azt hittem, hogy archív felvételeket látok Lugosival.

Szóval kettejük játéka miatt nem bánom, hogy megnéztem (meg Patricia Arquette miatt, aki nagy kedvencem, és milyen fiatal és csinos volt '94-ben!), de szvsz nem olyan alapmű, amit vétek kihagyni.

Sweeney Todd - csak erős idegzetűeknek!

Ha Tim Burton a gót filmek koronázatlan rendezőkirálya, akkor Johnny Depp az ilyen filmekbe való színészeké, Helena Bonham Carter pedig a színésznőké. A Sweeney Toddban pedig odateszik magukat rendesen – el lehet képzelni, milyen ütős lesz a végeredmény.

Azt hiszem, ez a legjobb film, amit láttam Burtontól. Mindig az volt az érzésem, hogy a mester csak pocsékolja az energiáit a csodálatos látványvilágok megteremtésével, és aztán arra érdemtelen filmekre pazarolja őket. Pehelysúlyú sztorik, a lábukon alig álló karakterek, és épp csak fél lélegzetre való merülés a mélységbe. Pedig Burton elbírna a vad óceánnal is. Persze, lehet azt mondani, hogy mesékre is szükség van – de azért én örülök, hogy a Sweeney Toddal bevállalt mindent, amit csak lehetett.

Ez a film véresebb, mint az Álmosvölgy..., morbidabb, mint A halott menyasszony, drámaibb, mint a Nagy hal – de a mocskos, füstös, véres London, a kísérteties borbélyszoba és a karakterek letagadhatatlanul burtoniak. A rendező azonban nem elégedett meg azzal, hogy felerősítette eddigi filmjeinek tulajdonságait, szokásához híven újított is. A Sweeney Todd... műfaja ugyanis musical. Ez mondjuk nem meglepő azok számára, akik tudják, hogy a gyilkos borbély és húsos péksüteményt készítő csinos bűntársa bizony a Broadway egy musicaljéből kerültek a vászonra. Oda pedig egy számos feldolgozást megért iszonytató urban legend útján jutottak, amely már jó kétszáz éve borzolja az idegeket.

Sajnos a zenei körítésről nem mondhatni, hogy valami nagyszerű lenne. Monoton, ötlettelen – egy két emlékezetesebb dallam akad csak. Igaz, nem vagyok oda a musicalekért, ezért már a nézése közben azon gondolkodtam, vajon ének nélkül is működne-e a film. De nem tudtam eldönteni. Valószínűleg azért kicsit kevés lenne a sztori egy „normál” mozihoz, ugyanakkor ez bizony így, „horror-musicalként” megdöbbentő és teljes.

És erős. A végén már a görög drámákkal és Shakespeare legjobbjaival hasonlítgatja össze az ember. Mutassatok egy Tim Burton filmet, amivel kapcsolatban ilyesmire lehetne vetemedni...