John Le Carré: Csapda

George Smiley fiatalkorában sem volt épp egy akciósztár, most már azonban végérvényesen nyugdíjas, vén trotty – és mégis most adódik lehetősége rá, hogy leszámoljon nemezisével az orosz hírszerzőközpontban. Karla ugyanis, úgy tűnik, elkövet egy hibát – pontosabban mintha kiderülne, hogy ő is ember, nem pedig tökéletes hírszerzőrobot, így aztán esély mutatkozik a becserkészésére…

Bizonyos szempontból ez a John Le Carré regény is ugyanolyan, mint a trilógia többi része. Olyan kémtörténet, amelyben öreg hivatalnokok szerencsétlenkednek lelombozóan semmitmondó momentumok körül, hogy kikaparjanak valami információmorzsát, hogy aztán arra valami olyan akciót építsenek, ami igazából nem is akció. Megintcsak a körbeírások a fontosak, a hangulat, amit még jobban átleng a reménytelenség meg az „öregségszag”. Ugyanazok a szereplők is, ugyanazokkal az erényekkel és hibákkal – szóval Carré stílusa és témája nem változott semmit.

De azért máshonnan nézve meg csomó mindenben különbözik a trilógia lezáró része az előzményektől. Kezdve azzal, hogy sokkal rövidebb. Meg, például, ha belegondolunk, eddig nem is nagyon találkoztunk oroszokkal, a Szovjetunió meg a kommunista rendszer csak a háttérből manipulálták az áttételesen kapcsolódó szálakat. Most viszont konkrétan a rendszerben élő szereplőkkel találkozunk, és belepillanthatunk, milyen is volt ott az élet. Nem valami szívderítő, amit ott látunk, természetesen – de ez már csak azért is üdítő változatosság, mert az eddigi részekben inkább a „romlott nyugat”-ról derültek ki gyomorforgató dolgok. Persze most is megkapja a magáét az angol hírszerzés is – és úgy egyáltalában, a kilátástalan, mocskos, színfalak mögötti küzdelem. Le Carré mintha most jobban megmagyarázná a dolgokat; a trükköket, a csavarokat, hogy mi miért történik – bár ez az érzésem attól is lehet, hogy a trilógia végére jobban „belejöttem” a Carré kémkedős világába. Az mindenesetre tény, hogy a lassabb, merengőbb Smiley-t követve több idő van elmerülni a moralizálásban, a filozofálgatásban.

Persze azért a feszültséget ugyanúgy megteremti az író; sőt, az egész sorozat két legkatartikusabb jelenete is ebben a kötetben tűnik fel. Persze, egy ilyen „majdnemhogy face-to-face” összecsapás Karla és George Smiley között nyilván epikus kell legyen – de azért nem csap át pátoszba, sőt, inkább az egész hiábavalósága kap hangsúlyt. Pont ez a zseniális benne…

Egyszóval méltó befejezése ez a Karla-trilógiának – akinek bejött a Suszter, szabó… meg a Hajsza, az semmiképp se hagyja ki ezt sem!

John Le Carré: Hajsza

A Suszter, szabó, baka, kém John le Carré Karla-trilógiájának első része, és bár valószínűleg a leghíresebb (még e hónapban megérkezik a mozifilm belőle, Gary Oldman főszereplésével és sztárparádéval)– de sok szempontból nem a legjobb. A második rész, a Hajsza minden erényét megtartja Carré prózájának, de jó pár csorbát kiköszörül – az eredmény egy, a maga nemében ugyanolyan értékes, de sokkal „slágergyanúsabb”, könnyebben fogyasztható regény.

A kémtörténetek koronázatlan királya helyzeti előnnyel indul minden kémkedéssel kapcsolatos témában: maga is az angol hírszerző szolgálatoknak dolgozott főállásban. Nem csoda hogy a képzeletbeli kütyük, lehetetlen akciók és a soha nem látott izgalmak helyett arra koncentrál, arról tud írni, ami igazán érdekes ebben a szakmában: lélekrajzra. Méghozzá abból is arra visszafogott, csalafinta fajtára, amiben az a fontos, amit nem mondanak ki. A cselekmény olyan lassan bonyolódik, hogy szinte észre sem vesszük, milyen szövevényes hálók szövődnek, de közben iszonyatos mértékű feszültséget képes megteremteni. Az akciók ritkák, mint a fehér holló, és akkor sem harsányak, inkább elkerülhetetlenek, és mindig végzetes következményekkel járnak a szereplők további életét tekintve.

Le Carré regényei tehát nem mondhatók könnyű olvasmánynak – de talán épp ezért nagyon érdekesek, és végülis letehetetlenek. Ugyanakkor a Suszter, szabó, baka, kém-ben bizony voltak zavaró dolgok – amik a Hajszában kisimultak, ha nem épp ellentétükbe csaptak.

Nem volt például kifejezetten nyerő ötlet az idősíkok követhetetlen váltogatása – a második rész ezzel szemben szinte lineáris. Érthető módon az is eléggé megdobja, hogy George Smiley mellett a másik főszereplő ezúttal egy terepügynök, Jerry Westerby, akinek a fedőfoglalkozása ráadásul újságíró, háborús tudósító. Könnyen belátható, hogy ez aztán jelentősen megdobja az adrenalinszint-növelő jelenetek számát – bár természetesen a számlahalmok és könyvtárpolcok közötti információbúvárkodós kémkedés is ugyanúgy megvan, mint az első részben.

A helyszín is sokkal egzotikusabb: Hongkong, Indokína, ráadásul a háború kellős közepén, sokszor konkrétan a frontvonal környékén. Ez azért izgalmasan hangzik – és az is, bár nem a B-kategóriás ponyvák szintjén.

Tegyük még hozzá, hogy valahogy humorosabb is, mint az első rész. Finom, angolos humor ez, szójátékokkal, alig észrevehető oldalvágásokkal – és még az is lehet, hogy ez a fordító érdeme. (A Suszter, szabó... fordítójaként Falvay Dóra van megadva – a Hajsza elejére meg az van írva, hogy Falvay Mihály fordítását átdolgozta Falvay Dóra. Nyilván az egységesítés miatt volt szükséges az „átdolgozás” – mindenesetre a Hajsza fordítása határozottan jobb.) Hogy egy példát mondja az emlegetett „finom humor”-ra: Le Carré művei elég határozottan Graham Greene-ére hajaznak. Az emberi tényező hírszerző hősei, bocsánat, főszereplői egy az egyben kompatibilisek Le Carré-ival, nagyon hasonlóak a leírások és a történetszövés is, meg hát jellegzetesen angolok mindketten… Mindenesetre egyszer konkrétan szóba kerül a regényben Greene meg a 20. századi angol irodalom – és bizony finom kis önironikus fricskát kap.

Szóval minden szempontból jobb könyv ez, mint a trilógia első része – pedig már az sem volt épp csapnivaló. Az író jellegzetes stílusa pedig ugyanúgy áthatja az egészet – úgyhogy, ha nem tartanám butaságnak egy trilógiát a közepétől kezdeni, én ezt a részt ajánlanám ismerkedésre Le Carréval. De persze inkább mindenki olvassa csak el az egészet – aki szereti a kémek és ellenkémek utáni nyomozgatásokat, annak jópár örömteli órát nyújtanak majd.

Erőszakik (In Bruges)

Ahogy az ember meghallja Colin Farrel ellenállhatatlan akcentusát, már tudja, hogy jó film lesz. De hogy ennyire jó...

Nem értem igazán a cím elferdítését: ennek az angolos humorú black comedynek semmi köze nincs a szakikhoz – annál több viszont Burgeshoz, ehhez a gyönyörű, kanálisokkal és ezeréves épületekkel teli belga mesevároshoz. Ő az egyik főszereplő. A másik főszereplő, Colin Farrell minden baját tetézi, hogy ebben az unalmas porfészekben kell őket elszenvedni.

"It's a fokin shithole"

– mondja Brugesre már az elején, és onnantól kezdve csak rosszabb lesz...

Persze, a bérgyilkostársa (Brendan Gleeson, aki a rendező, Martin McDonagh hasonló humorú, 2004-es Oscar díjas rövidfilmjében a Six Shooterben is szédületes volt) kifejezetten élvezi a várost, elrángatja a katedrálisokba, múzeumokba és csónakázni is.

„Do you think this is good?”

„What?”

„You know... Going around in a boat... looking at stuff?”

Pattogó, székről leesősen vicces vitákat, párbeszédeket nyomnak, aztán megjelenik egy következő szereplő, egy törpe majd egy szép lány is, és lassan az egész átmegy szürreálisba. Vagy nem is tudom, ez talán erős kifejezés – mindenesetre a legszétcsúszottab angol humor amit valaha láttam. És valóban, van pár jelenet, amiben jelentősen benyom a társaság (bár igazából nem társaság, pont az a lényeg, hogy nagyon laza szálon kapcsolódnak csak egymáshoz), sajnos ezek a legkevésbé jók – nincs bennük semmi feszültség.

Mert a szétcsúszott humor, Tarantinóhoz illő szövegek, váratlan fordulatok és a kicsavart gengszterfilmes klisék mellé olyan drámát is kapunk, ami önmagában is feldobná annyira, hogy elmenne egy közepes kriminek a tévébe. De így, hogy minden percben, a legváratlanabb helyeken tör rá az emberre a nevetés, az In Bruges az év eddigi legjobb filmje. Nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ilyen jól megírt forgatókönyvvel, szövegekkel.

És még rátesznek egy lapáttal, amikor a film utolsó harmadában megjelenik Ralph Fiennes is, és behoz egy új szálat a becsületről és elvekről, de természetesen zseniálisan kifacsart értelmezésben. Az ő karakterének is minden egyes mondata halálos – és akkor még csak a szövegéről beszéltem...

Jajj, nem is tudom írtam-e egyáltalán bármi érdemlegeset – nézzétek el nekem, fülig rajongó lettem! Nem tudok mást mondani, mint hogy mindenki nézze meg, nem tudom elképzelni, hogy ne találna benne minde néző olyasmit, amit szeret. Annál a két durvább jelenetnél a félősebbek takarják el a szemüket – de nekik is megéri!

„If I'd grown up on a farm and was retarded, Bruges might impress me, but I didn't, so it doesn't.”