Kultúr+

Ja, igen, ezt az előzőhöz terveztem hozzáírni, de akarok a figyelmetekbe ajánlani egy filmet az indavideófilmről. Ami egyébként egy nagyon-nagyon dícséretes kezdeményezés - csomó magyar filmet elérhetővé tesznek. Azt hiszem, pont erre találták fel a netet - éljenek a magyar filmek, éljen, hogy így nagyobb közönséghez eljutnak az alkotások, és éljen, hogy végre újra meg tudom nézni a Libiomfit!

Az Uristen@menny.hu alkotóitól, egy szédült, abszurd, fura vígjáték-musical, elég beteg, de a lehető legjobb értelemben. Aki szereti a groteszket meg az ilyen elborult Monthy-Python humort, az ne hagyja ki! Nekem az egyik nagy favoritom a 2000-es évek elejének magyar filmjei közü. Libi bácsi meg akarja rendezni a Micimackó modern, antidisney változatát, úgyhogy kasztingolni kezd. Egyik sztár jelentkezik a másik után (Kamarás Iván, meg a többi színész önmagát játssza), de mindet kiszórja - neki a legdebilebb, legidiótább elmeroggyantak kellenek. Ebből aztán olyan előadás alakul ki, hogy azt nem felejti el, aki látta...

Szóval kattintsatok a linkre, nézzétek, aztán, legfeljebb, ha nem jön be a stílus, akkor katt tovább.

Nekem még sajnos nem volt 75 percnyi szabad online időm, de ami késik...

Papírkutyák

Utána kellett néznem, mert gyanús volt, hogy félreértek valamit: a nepszotar.com szerint a papírkutya „Távolról nagylegénynek tűnő, valójában gyáva ember. (Onnan az elnevezés: papírkutya, mert csak a "kutyaság" látszatát kelti, nem harap.) (ld. Papírtigris)”. Én is nagyjából így, a „hangember” szinonímájaként hallottam eddig alkalmazni – a Papírkutyák című film alkotóinál azonban inkább a „lúzer”-nek felel meg – az ő szereplőik gyávának éppen nem gyávák, csak éppen egy nagy rakás szerencsétlenség mindegyik. Ez azonban csak értelmezési probléma – semmit sem von le a film értékéből.

A fő értéke pedig az, hogy lehet rajta röhögni. Van egy nagy erénye a filmnek, amit a „mainstream” vígjátékoknál általában nem nagyon mernek meglépni: az abszurd humor. Nem száz százalékban abszurd, mint mondjuk az uristen@menny.hu alkotóinak filmjei, de azért éppen eléggé ahhoz, hogy a finnyásabb, nem ehhez szokott közönség felhúzza itt-ott az orrát. Persze, azért ők is kapnak „normális” humort – így végülis mindenki talál benne nevetnivalót bőséggel. Viszont az a kis groteszk beütés nagyon jót tesz neki – nem egy tucatvígjáték a Papírkutyák. Gyöngyössy Bence mostanában főleg régi nagy sikerkomédiákat remakelgetett (Egy szoknya, egy nadrág, Egy bolond százat csinál), hát ez messze sokkal jobb azoknál.

Az „eredeti” forgatókönyv mondjuk nem olyan nagyon eredeti – jó, nem remake, de azért abban nincs sok újdonság, amikor lepusztult szocreál-balkáni környezetben, idióta bűnözők bénázásáról szól a sztori. Így aztán sem a környezet, sem a figurák nem csillognak vadonatújan: Mucsi-Scherer párosa például egy az egyben nyúlás Jancsótól – épp nem Kapának és Pepének hívják őket. A történet főszálán kívül pedig fel-fel tünedezik Badár Sándor és Szőke András is, de ők is ugyanúgy szivatják egymást káromkodva, mint a reklámjuktól kezdve az összes showjukban – erre sem mondhatni, hogy Gyönygyössy feltalálta a spanyolviaszt. Ráadásul – mint a magyar gyártmányú filmek többségében – ezen is látszik, hogy nem nagyon volt rá pénz, némelyik szponzor szinte leüvölt a vászonról. Igaz, azt a bizonyos autógyártót rendesen „elbújtatták”, eszembe nem jutott volna, hogy most reklámot látok, csak nagyon röhögtem a jeleneten…

Szóval, bár vannak hibák és sutaságok, azért ez a Papírkutyák nagyon szórakoztató lett, csak elegendően széles spektrumú humorérzékkel kell rendelkezni hozzá, hogy egy kis groteszk is beférjen. Egyetlen dolog van, ami iszonyatosan zavart: a filmsláger. Nemtom, miért kötelező nálunk, hogy ilyen borzalmas sláger is jár egy új filmhez, úgy látszik, nyomni kell az aktuális rémes popbandákat – vagy talán azt hiszik, ezzel be lehet csábítani még néhány nézőt?

(Az igazzy Papírkutyáról pedig, akit a blog olvasóinak egy része jól ismer, meg az ő kalandjáról, ahogy elkezdte átúszni a Balatont, majd egyszer én fogok filmet csinálni…:))