Cloud Atlas - Felhőatlasz

Bár ezen a blogon nem nagyon látszik, de azért én továbbra is mozimániás vagyok. Igaz, mostanában jobban szűröm, mit nézek meg. A sajtóvetítés az más tészta, de ha társasággal, egyedül vagy párosban megyek moziba, akkor azért akármennyire is várom a filmet, kivárom, mit írnak róla megbízható emberek. A hype tagadhatatlanul nagy hatással tud rám lenni, de most már nem vagyok annyira naiv, látom, hogy ez mesterségesen gerjesztett dolog, és bizony sokszor nagyon gyengék azok a filmek, amikbe pedig már látatlanba bele vagyok szeretve.

A Felhőatlasszal is kivártam egy kicsit. Nem mondhatni, hogy ezt a filmet vártam volna legjobban idén, de azért az a bogár belekerült a fülembe, és nem hagyott nyugton. Egy sci-fi-be oltott, három órás filmszörnyeteg, ami romantikus, fantasyval van megbolondítva, rengeteg akcióval, és ami egyszerre több idősíkon játszódik a történelem különböző korszakaiban? Amibe ráadásul beígértek egy kis filozófiát is meg gondolkodnivalót? Hát hogy a viharba ne érdekelne? De azért a véleményem az volt, hogy nagy a veszélye, hogy az a projekt, ami ekkorát akar markolni, az bizony keveset fog (fogni).

Már a bemutató előtt jöttek a vélemények – és látszott, hogy nagyon különböznek. Van, aki szerint az évtized filmes blöffje, mások rajonganak érte, vagy legalábbis bejött nekik – és persze a két tábor heves szópárbajokat vív, élőszóban, fórumokon és emailekben. Namármost, ha pedig valami ennyire megosztó, azt én már csak szakmai ártalomból is megnézem. Nem csak azért, mert ha valami ekkora indulatokat tud kiváltani, akkor abban azért lehet valami. Nem is csak azért, hogy hozzá tudjak szólni, ha társaságban előkerül, hogy lássam, melyik oldallal értek egyet. Hanem például azért is, mert titkon azt akartam, hogy meggyőzzenek. :)

Szóval most megnéztem. És most így utólag nézve, blöffnek nem blöff, de nem is kihagyhatatlan, zseniális alapmű. Egyszerűen csak egy film. Igazából az alkotók a szokatlan hosszúságú trailer megindoklásaként kiadott interjúban meg is mondták, mit akartak csinálni: egy olyan filmet, amiben benne van minden, amitől ők megszerették a filmeket. Márpedig a filmszeretet általában gyerekkorában ragad rá az emberre. Most biztos megbántom a rajongókat, de szerintem, ha a tartalmat nézzük, akkor a Felhőatlasz egy közepesen szirupos Disney-filmmel összemérhető mélységgel rendelkezik. Ez a sok korban játszódó történet kicsit olyan élményt nyújt, mintha a Családi mozidélután a Disney-velt néznénk. Van benne Ausztrál Expressz, aztán jön egy sci-fi rész, mondjuk a Csillagutasok, aztán egy Zorro-epizód. De tegyük a szívünkre a kezünket: nem volt egy olyan időszak az életünkben, mikor odaragadtunk a képernyők elé amikor ez a Disney ment a tévében, és nem gondoltuk elképesztően coolnak az ilyen, igazából nem túl komoly értékű filmipari termékeket?

Nyilván nem voltak ezzel másként Wachowskiék, meg a Lé meg a Lolát rendező Tom Tykwer sem. És ez így akkor rendben is van: filmrajongók csináltak egy filmet filmrajongóknak, amit közös filmrajongásuk eredőire alapoztak – ami pedig a közös kultúrából adódóan valószínűleg a mesefilmek és a kalandfilmek világában gyökerezik. Az mondjuk elgondolkodtató, hogy független filmeseknek ilyen átlagdisney-alkotásokat kell-e csinálniuk – állítólag ez a valaha készített legdrágább független film.

És ez látszik is rajta: a Felhőatlasz szép. És vannak benne jó ötletek. És jó színészek. Akik ráadásul egyszerre 5-6 szerepet is játszanak: hol főszerepben, hol statisztaként láthatjuk őket, hol nőnek hol férfinak, hol fehérnek hol színesbőrűnek maszkírozva – bár ez igazából csak játék, egy plusz szórakozási faktor, hogy találgathatjuk, melyik színész hol tűnik fel (egészen biztosan lesz olyan, amin meglepődünk a végefőcím után a szerepek felsorolásakor). Igaz, a maszkok legalább annyiszor gyengék, mint ahányszor zseniálisak.

A történetszálak összefonása elég jó ahhoz, hogy a nézése közben ne zavarónak, inkább izgalmasnak érezzük – igaz, utólag visszagondolva bizony találni szép nagy lukakat. De, mivel közben épp elég szórakozást ad a moziélmény, ez elnézhető probléma. Nyilván az ügyes váltásoknak is köszönhető, hogy ez a hosszú film nem fullad unalomba – igaz, az interjúban „beígért” stílusokkal, filmműfajokkal való játszadozással adósak maradnak az alkotók. Pedig ez is adhatna egy plusz réteget hozzá, és itt azért látszik a törekvés, de az az igazság, hogy a különböző hangulatú szálak inkább csak a történetükben, az adott korhoz igazodó díszleteikben különböznek, a filmes eszközökben nem annyira.

De ez is csak a vájtfülűek számára tűnik fel. A Felhőatlasz pedig nem nekik szól, hanem a bennünk élő gyereknek, aki rajong a kalandokért, rajong az izgalmakért, a vitorlás- és űrhajókért, a lézerfegyverekért, a rabszolgaság ellen küzdő igaz hősökért, a kannibálokkal harcoló szegény pásztorlegényért, az összeesküvéseket leleplező újságírókért, meg a többi, jól ismert, könnyen beazonosítható sablonhősért. Aki különleges kalandfilmet szeretne látni, az nyugodtan nézze meg a Felhőatlaszt. Aki korszakoltó csodát vár – hát, akár az is. De az ő számára tényleg kétesélyes ez a megosztó film. Aki viszont nem hallott még róla, nem zsongott be a hype-tól, nem érdekelte eddig sem, az nyugodtan hagyja ki – nem veszít sokat.

Prometheus - kérdések, válaszok és még több kérdés. SPOILERES!

Na, megnéztem én is a Prometheust Nalyoval. Eléggé be voltam már sózva, meg parázva tőle: annyira két táborra szakadt a világ Prometheus-ügyben, hogy már nem tudtam, mit várjak. A nézők egy része „seggbe kúrt alien-mitológián” sír, egy másik része szerint alienektől függetlenül egyszerűen ócskán megírt vacak, mások meg rajonganak érte, vagy ha nem is rajonganak, de egy intelligens sci-finek tartják – ami pedig mostanában igen ritka műfaj a moziban. Mivel én alapvetően nagyon vártam a filmet, ráadásul az intelligens sci-fik a kedvenceim, elhatároztam, hogy nagyon open-minded leszek, és igyekszem minél kevesebbet várni – hátha úgy nem lesz nagy a csalódás.

És végülis nem is lett. Nem húztam fel magam a hülyeségeken, és így végig élveztem a moziban töltött időt – szerintem a Prometheus egy nézhető nyári blocbuster. Nem egy jó vagy emlékezetes sci-fi, sajnos, de legalább igyekszik az lenni. Kicsit egyébként attól tartok, megint ugyanaz a szindróma mondatja ezt velem, mint ami a Hófehér és a Vadásznál is megengedőbbé tett: a kedvenc műfajomról van szó, réges-rég nem volt a moziban ilyen, úgyhogy már csak ezért is elnézi az ember a hibákat – még ha sok is van belőlük.

Előrebocsátom, nem vagyok fanatikus Alien-rajongó. Persze, láttam minden előzményt, és vallom, hogy ugyanúgy a kultúránk (és nem csak a geek kultúra) részeivé váltak, mint mondjuk a jedik, a birodalmi lépegetők meg Gandalf szakálla. De nem fújok kívülről minden részletet, nem tartom megváltoztathatatlan szentségnek amit eddig az idegenekről megtudtunk, és igazából tökéletesen hidegen hagyott, hogy mennyi köze van az új „előzménynek” az Alien-univerzumhoz.

Másrészt… Másrészt háklis tudok lenni. Részben a tudománytalanságokra (még egy sci-fiben is) (sőt), meg a következetlenségekre. És ilyeneket bőven emlegettek a kritikák és a pletykák. És sajnos ezek egytől egyig igazaknak is bizonyultak. Érdekes módon mégsem zavartak annyira. Pedig bizony elég lukas a Prometheus – tudományos szempontból éppúgy, mint sztori szempontjából.

Mégis, simán elnéztem neki az olyasmit, hogy például szénizotópos módszerrel határozzák meg egy elpusztult idegen korát – egy tök ismeretlen bolygón. Pedig WTF? Ez a módszer azon alapszik, hogy a _Földön_, a napsugárzás hatására mindig ugyanannyi C14-es szénizotóp keletkezik a levegőben, mint amennyi elbomlik. Ezt veszik fel a növények – tehát a növényekben is ugyanannyi (azaz állandó arányú) C14 izotóp van, mint a levegőben. Amikor viszont elpusztul a növény, akkor az már nem vesz fel a levegőből C14-et. Hanem csak egyre fogy belőle, ahogy a radioaktív szénatom elbomlik. Amikor találnak egy elpusztult élőlényt, megnézik, mennyivel kevesebb C14 van benne, kiszámolják, hogy ez a különbség mennyi idő alatt bomolhatott el, és voilá, megvan, mikor fejezte be a fotoszintetizálást a növényünk. Nade. Egy idegen bolygón? Ahol nem tudunk semmit a légkörről? A napsugárzásról? A keletkező C14 arányáról? Arról, hogy mi és hogyan építi be magába a szenet? Hogyan is csinálunk itt egy tollméretű szerkezettel szénizotópos korelemzést fél másodperc alatt?

De mondom, ezt simán elnéztem – nem így kéne nevezni a bizgentyűt, hanem „zseb-kormeghatároz-o-méter”-nek, azt kész.

Az már zavaróbb volt, hogy a tömegmegmaradás törvénye is semmibe van véve: egy üres szobába zárt kb. macskányi méretű arctámadópolip kevesebb mint egy nap alatt óriásira (mondjuk ló (vagy talán inkább víziló) méretűre) duzzad – ezen mondjuk már lemondóan ráztam a fejem. És van még néhány ilyen szintű baromság – és nem mondhatnám, hogy az ilyesmik egy „intelligens sci-fi” hasznára válnának- De, mondom, ezek a természettudós fejjel hajmeresztő baromságok kevésbé zavartak, mint a lukak a történetben és a karakterek motivációiban. Bár ezekből meg kevesebb van, mint amit a fikázók felhoznak.

(Egy jó kis ábra az alienek életciklusának túlbonyolításáról)

Mert például több jó karakter van, mint ahány trehányul odakent. Ok, a két eltévedő tudós láthatólag darálthúsnak van odatéve, semmit sem tudunk róluk, semmilyenek, és átlátszó gagyi a cselekményben betöltött szerepük. A nemes öngyilkosságot simán elfogadó pilótatársaság meg már tényleg ciki kategória. De mindenki más szerintem szuper. A tudós párocska, az android, Vickers (Charlize Theron még jobb, mint a Hófehérben!), na meg persze Peter Weyland – mind érdekes, mind érthető, mind különleges, igazzy sci-fibe való alakok.

A sztoriban tátongó lyukak sokkal rosszabbak – de ezek nagy részére meg úgy lehet mentséget találni, hogy feltételezzük, hogy lesz folytatás. Nem a megválaszolatlan kérdések miatt reméli ezt az ember (az sose baj, ha vannak ilyenek, dolgozik rajta a néző agya), hanem egyszerűen megmagyarázatlan, elvarratlan szálakról van szó. Jó, utólag a neten böngészve látszik, hogy a konkrét hülyeségeket kivéve ki lehet találni egész rendszereket, amik megmagyarázzák a dolgokat – de a moziból kijövet csak azt érzi az ember, hogy csomó minden hiányos.

Például hogy mi az az óriási fej, ami a plakátokon olyan fontos szerepet kapott – a filmben pedig semmilyet? Milyen kapcsolatban voltak az emberi civilizációval az idegenek? Mert az oké, hogy a DNS-ükkel „teremtették” az életet valszeg nálunk is, ahogy az első jelenetben látjuk – de hogy kerülnek a barlangrajzokra? És egyáltalán miért rajzolták le a hozzájuk vezető térképet, ha igazából ott csak a fegyverraktáraik/hadihajóik vannak? És még sorolhatnám a kérdéseket hosszan.

A netet böngészve igazából sok mindenre lehet választ találni – sőt, több választ is lehet találni. A kérdés az, hogy jó-e, hogy mozizás után a netet kell feltúrni válaszokért…

(Egy másik vicces ábra. Hát ja.)

Mindenesetre egy pár dolgot másképp látok, másképp magyarázok, mint a netre irkálók többsége.

Például számomra egyértelmű, hogy nem egyféle fegyverről van szó – az idegen hajók biológiai fegyverarzenálja igen széles skálájú. Van persze a fekete trutyi, ami a DNS-t macerálja – ráadásul nem is egyféleképpen. Van egy összetevője, ami szuperzombit csinál az áldozatból, egy másik komponens elfolyósítja az Engineereket stb. Ebben élnek azonban mindenféle mások is: az apró kukacok, amik kikandikálnak Holloway szeméből, a nagyobb torokerőszakolós kígyók, arctámadók, sőt akár kifejlett alienek is lehetnek ugyanabban a fegyverraktárban „tartósított” állapotban. (Az a bizonyos „dombormű” csak engem emlékeztetett a lefagyasztott Han Solora?)

Szóval nem egyetlen fegyver van (mint ahogy egy hadihajón sem), hanem „pisztolyok”, „gépfegyverek”, „mesterlövészpuskák”, meg „hajóágyúk” – ezeket megfelelő kombinációban alkalmazva lehet aztán jó kis irtásokat véghezvinni.

A másik, hogy az Engineerek motivációit sokan sokféleképp magyarázzák, pedig szerintem egyszerű a dolog: végletekig erőszakos fajról van szó. Már életet is csak pusztítás árán tudnak létrehozni az első jelenetben – de ha jól emlékszem, nem mutatják, milyen típusú is az az élet. Lehet, hogy így hozták létre az alieneket – ki tudja? Ebben az esetben pedig egy fegyvergyártási folyamatot láttunk az elején… Mindenesetre bármi, amit velük kapcsolatban látunk, pusztítással kapcsolatos. Az építményeik, hajóik dugig meg vannak rakva halálos biológiai fegyverekkel, amikor felébrednek mélyálomból, egyből támadnak (szerintem David akármit mondhatott volna neki, mindenképpen ez lett volna a reakciója) – megtudunk ezeken kívül még valamit róluk? Simán el bírom képzelni, hogy nem is ők teremtők – ők csak a pusztítók. A „harcosok”, vagy „bevégzők”, vagy nem is tudom. A következő részből majd biztos kiderül.

Ami remélem, lesz. Mármint következő rész. Tuti megnézném. Mert, mint látszik, bár sok a hiba és hülyeség a filmben, de elképzelhető, hogy ezek csak idézőjelesek. Szóval kell legyen folytatás, mert különben fikarcnyit sem ér az egész…

Ja, még egy dolog. Valahol olvastam, hogy Vickers esetleg android lenne szintén. Ez szerintem kizárt. Az androidnak, Davidnek, nincsenek érzelmei. Még a saját elpusztítását is rezzenéstelen arccal nézi végig. Vickers meg egyáltalán nem rezzenéstelen azért, sőt. Amikor meg ő kerül életveszélybe, kifejezetten lesír róla a halálfélelem, még üvöltözik is… Szóval egy android van, az David, Vickers meg az örökös. Ennyi.

Hófehér és a Vadász

Mikor láttunk utoljára a mozikban egy kis jó varázslós-kardos fantasyt? Jó régen, ugye? A Hófehérke-sztori legújabb feldolgozása sajnos nem tudja teljes mértékben pótolni a hiányt: igazzy fantasy ugyan, de sajna nem éppen a műfaj gyöngyszeme. Ennek ellenére a fantasy-elvonási tünetekben szenvedők kajolni fogják.

Mi tagadás, én is közéjük tartozom. Úgyhogy a szép számú hibái és az ezt ellensúlyozó kevés erénye ellenére bejött Hófehér és a vadász.

Mert tagadhatatlan, hogy a forgatókönyv bizony elég gyengus. Nem csak az eléggé szellemtelen párbeszédek sőt monológok miatt – jó, nem szórakozunk úgy, mint egy Aaron Sorkin-féle szövegen, de azért eldöcög velük a film. Csak sajnos elég nagy lukak vannak a történetben is – kezdve a „legszebb vér” dologgal, ami pedig elég lényegesnek tűnik, hiszen voltaképp ez az ami a Hófehérke meg a gonosz mostoha konfliktusának lényegét adja. De mondjuk ne akadjunk fel azon, hogy nincs minden megmagyarázva, hiszen ez végülis egy mese, pontosabban egy mese feldolgozása.

Apropó, ha már itt tartunk: az viszont alapvetően jó húzás szerintem, hogy a mindenki által jól ismert mesével épp csak néhány ponton találkozik a sztori. Vannak közös pontok, de azért nem nagyon köszönnek vissza a gyerekkori emlékek Hófehérkéről. Amikor viszont mégis, azok elég jól megválasztott motívumok. A mostohaság, az alma, meg a törpék stb., a megelevenedő fák közt bolyongós jelenet meg jó kis utalás a Disney-féle rajzfilmre (ami egyébként az első egész estés Walt Disney-mozi volt).

Egyébként is elég sok utalás van más filmekre, történetekre – vagy, khm, ha rosszindulatúbbak akarunk lenni, akkor elég sok a lopott motívum, és itt nem az alapot képező Hófehérke-sztorira gondolok. A csodaszarvas mintha Miyazaki A vadon hercegnőjéből ugrott volna elő, a lovagok vágtázása a tengerparton nagyon robinhoodos, Kirsten Stewart meg teljesen átmegy Jeanne'd Arcba a végére – és még sorolhatnám.

Juteszembe, Kirsten Stewart. Igazából nem rossz a Hófehérke-szerepben, csak mint minden filmjében, ebben is van egy-egy jelenet, amiben egyszerűen elbambul. Nem tudom, mit akar kifejezni ezzel a „színészi eszközével”, de valaki szólhatna neki, hogy nagyon rosszul áll a csinos pofijának, ráadásul rosszkor alkalmazza. Persze, Charlize Theron lemossa a színről: igazából, ha van valami vaskos erénye a filmnek, az Charlize Theron. Olyan gonosz mostoha, amilyet még nem pipáltál, gyönyörű és hátborzongató egyszerre, és hát Charlize Theron szerintem még sosem láttam rosszul játszani. Ezt a fantasy-szerepet meg minthe kifejezetten élvezte volna, lubickol benne.

Más említésre érdemes alakítás nincs a filmben – ez inkább az a fajta mozi, amiben a hetek óta erdőben táborozó, gondosan koszos jelmezbe öltöztetett címszereplők reggel tökéletes sminkben ébrednek. És itt nem csak a női főhősre gondolok, hanem, igen Chris „Thor” Hemsworthre is. Mert jól kell kinézzen minden és mindenki – nagyjából ez lehetett a jelszó a film készítésénél. És ebben nincs is hiba. Szájeltátósan gyönyörű a látvány – és itt nem (csak) a női szépségekre kell gondolni, hanem a komor, sötét várakra, a tündérerdőre, a szörnyekre, a csatákra, a sűrűn következő akciókra – szóval azokra a dolgokra, amik Hollywood szerint a nézőknek fontosak.

Hát, nagyjából ennyit tud ez a mozi. Szépátványt, Charlize Theront, meg igazi, bár kissé összecsapott fantasy-világot. Igaz, itt a törpék nem énekelnek olyan hátborzongatóan szépen, hanem inkább nevetségesen, igaz, légbőlkapottak kicsit az összefüggések a varázslatos helyszínek és jól megkoreografált jelenetek között, és igaz, a Hófehérke-történet kifacsarásából sokkal többet is ki lehetett volna hozni. De azért ez egy próbálkozásnak elmegy – és végre-valahára új, klasszikus vonalakat követő fantasyt láthatunk a vásznon. Hogy ez kinek elég így, döntse el mindenki maga – de az biztos, hogy a legszellemesebb, legjobb, és leg-leg-leg Hófehérke-feldolgozás az továbbra is Nepp József teljesen beteg rajzfilmje, ami túlszárnyalja a másik nagy sikerét, a Macskafogót is: a Hófehér. Na, azt meg lehet nézni egymás után tizenötször is, és mindig lesz benne új felfedezni és röhögnivaló (be is teszem ide alulra, recece) – a csili-vili új Hófehér és a Vadász meg a műfaj rajongóinak is csak egyszer ajánlható...

Bosszúállók

Megnéztem ám én is az Avengerst, még múlt héten, Trychydtsel. Asszem mindenképp megnéztem volna, de a villámgyorsan szaporodó pozitív vélemények a neten olyan hatással voltak rám, mintha korbáccsal ösztökélnének a moziba. És tényleg jó. Nem olyan nagyon-nagyon, de jó. Annyira, hogy gondolkodom egy újranézéssen, családdal, társasággal... Ezt majd még meglátjuk.

És persze ugyanaz tetszik benne, mint ami másoknak is. Először is, Joss Whedon. Ugyanolyan zseniális poénok lépten-nyomon, mint a Fireflyban, ugyanolyan széthúzó, jó egyéniségekkel megrakott csapat, mint a Fireflyban – szóval ezt a részét nem lehet nem szeretni. Pluszban még ott a látvány: lehet, hogy konvertált 3D csak, de székbe szögez. És, a harmadik, amit mindenki megemlít: a két minősíthetetlenül szar Hulk után végre egy igazzy jó Hulkunk van: Mark Ruffalo. Ellopja a showt, nagy kedvenc, Nagy Zöldként is meg félszeg tudósként is. Bár vele kapcsolatos az egyik logikátlan hülyeség is.

Mert azért vannak hibái is az Avengersnek, méghozzá bosszantóak. Az egyik pl. a szenvedés Hulk irányíthatatlanságával – amikor máskor meg simán sikerül idomulnia a társasághoz, még ha nem is az a kimondott csapatjátékos. Meg pl. az ellenfelek is hótgagyik. Már az ellenfél-közkatonák: a nagy, levegőben úszó izék teljesen rendben vannak, meg Loki is, szerintem, olyan jó lokis, nincs vele gond – de ezek hangy-tudattal bíró kékkel lövöldöző, emberszerű micsodák egyszerűen nem illenek a képbe. Most komolyan azt gondolták, hogy majd néhány tucat ilyen repülő sugárlövöldöző leigázza az egész Földet? Na nemár...

Na, mindegy, mondom, azon ügyeskedem most, hogy újranézés legyen belőle, de majd meglátjuk, hogy jön össze.

Most viszont elhúzok éjszakai túrázni... Ki kell használni a szuperholdat, yay!

Az erő krónikája

Minden gyerek szupererőről álmodozik. Azért, hogy kitűnjön, azért, hogy ne terrorizálhassák, azért, mert menő; mindegy, a lényeg, hogy mindenki ábrándozik olyasmin, hogy bárcsak láthatatlanná tudna válni, bárcsak repülni tudna, bárcsak póktulajdonságai lennének. Persze, ha egyszer valaki tényleg szuperképességekre tenne szert, az egészen másképp nézne ki, mint ahogy ábrándozott róla…

Három srác talál valami furát egy lukban a föld alatt. Nem derül ki, mi is az, de eléggé félelmetes. Aztán elkezdenek fura dolgok történni. Tárgyakat tudnak mozgatni, pusztán akarattal. Először csak labdával meg legódarabkákkal hülyéskednek, de aztán ahogy gyakorolnak, egyre nagyobb erőre tesznek szert – repülni tudnak, és egy kisebb bombáéval összemérhető hatásra képesek.

A közös titok persze összekovácsolja őket – csakhogy a három srác nagyon különböző. Egyikük egy jószándékú mamlasz, a másik politikus showman, a harmadik… Hát, igen, a harmadik elég nehéz sorsú gyerek. Segélyen élő alkoholista apa, haldokló anya, ő a lúzersrác, akinek soha semmi nem jön össze – és akinek emiatt bizony nem teljesen ép a lelkivilága. Nem túl nehéz megjósolni, mi lesz a dolog vége – de ügyesen sikerül csavargatni a drámai szálakat a filmben, akad pár meglepő fordulat, ami végig érdekessé teszi ilyen szempontból is.

Szóval van egy ütős felállás – a képességek próbálgatása, a „betanulás fázisa” minden szuperhősfilm legjobb része szokott lenni. Ezt megfejelték egy jól működő drámával – ki mihez kezd az erejével, illetve sikerül-e legyőzni a fiúknak démonjaikat. És ráadásul a tálalás is különleges: a manapság eléggé divatos „találtkamerás” módszerrel készült a film. A problémás életű szereplőnk ugyanis rákattan a kamerázásra – egyfolytában filmez mindent. Hogy az őt ért zaklatásokra gyűjt bizonyítékokat, vagy egyszerűen a kamera keresőjén keresztül nézve próbálja eltávolítani magától az őt érő szarságokat, nem tudni, mindenesetre tény, hogy a film 90%-át ő veszi fel. A trükk a dologban, hogy ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan rángatózik a kép, ahogy lóbálja felvevőt, és őt sosem lehet látni – sikerült egy elég jó módszert találni arra, hogy ő is teljes értékű, sokat látszódó szereplője legyen a „saját” filmjének. (Ennek egyébként módfelett örültem: bár nagyon szeretem az ilyen „Cloverfield-típusú” mozikat, de nagyon nem bírja a kézikamera mozgását a gyomrom, úgyhogy egy Dedalont is bekaptam tengeribetegség ellen a mozizás előtt. Szerencsére nem is lett volna rá szükség…)

Ráadásul a film végén bekapcsolódnak a „közvetítésbe” mindenféle más képrögzítő eszközök is: ipari kamerák, rendőrségi felvételek, sőt talán még bámészkodók mobiljának képei is. Mintha valaki összeszedte és lefoglalta volna az összes mozgóképrögzítő eszközt, ami kapcsolatba hozható volt ezzel a különleges üggyel (mármint a furcsa képességekre szert tevő fiúk ügyével), és abból vágta volna össze a filmet – és ez azért ad egy különleges hangulatot, ami nagyon illik az amúgyis jó mozihoz.

Persze, azért mielőtt fejet hajtanánk a hajdenagy eredetiség előtt, meg kell jegyezni, hogy nincs itt semmi, amit ne láttunk volna már. Erőpróbálgató szuperhősök? Könyökön jönnek ki. Fegyverként használható telekinézis, ami a használattal egyre fejlődik? Vonnegut első megjelent novellája, a Barnhouse-effektus alap a témában, és hát persze sokkal színvonalasabb. Talált kamera felvételek? Lejárt lemez. Családi dráma? Annak azért elég sablonos. Tiniproblémák? Jajj, hagyjukmár. Vegyük még ehhez hozzá, hogy bizony a forgatókönyv megbotlik azért olykor, a párbeszédek néhol elég gyatrák (ez egyébként talán a tényleg elég borzasztó szinkron miatt érződik így), és máris értjük, miért fanyalognak sokan.

De véleményem szerint ezek simán elnézhető problémák, egy kis jóindulattal szemet lehet hunyni felettük – az összhatás pedig meggyőző. Hiába, hogy ez bizony nem egy nagy költségvetésű látványfilm, ez nem látszik a végeredményen. Kellően izgalmas, kellően látványos, humoros és akciódús – szóval tökéletes popcorn-mozi. Semmi több, semmi különleges, de kiváló szórakozás – főleg azoknak, akiknek megvan az az ízlésficamuk, hogy kedvelik a szuperhősös képregényfilmeket.

John Le Carré: Hajsza

A Suszter, szabó, baka, kém John le Carré Karla-trilógiájának első része, és bár valószínűleg a leghíresebb (még e hónapban megérkezik a mozifilm belőle, Gary Oldman főszereplésével és sztárparádéval)– de sok szempontból nem a legjobb. A második rész, a Hajsza minden erényét megtartja Carré prózájának, de jó pár csorbát kiköszörül – az eredmény egy, a maga nemében ugyanolyan értékes, de sokkal „slágergyanúsabb”, könnyebben fogyasztható regény.

A kémtörténetek koronázatlan királya helyzeti előnnyel indul minden kémkedéssel kapcsolatos témában: maga is az angol hírszerző szolgálatoknak dolgozott főállásban. Nem csoda hogy a képzeletbeli kütyük, lehetetlen akciók és a soha nem látott izgalmak helyett arra koncentrál, arról tud írni, ami igazán érdekes ebben a szakmában: lélekrajzra. Méghozzá abból is arra visszafogott, csalafinta fajtára, amiben az a fontos, amit nem mondanak ki. A cselekmény olyan lassan bonyolódik, hogy szinte észre sem vesszük, milyen szövevényes hálók szövődnek, de közben iszonyatos mértékű feszültséget képes megteremteni. Az akciók ritkák, mint a fehér holló, és akkor sem harsányak, inkább elkerülhetetlenek, és mindig végzetes következményekkel járnak a szereplők további életét tekintve.

Le Carré regényei tehát nem mondhatók könnyű olvasmánynak – de talán épp ezért nagyon érdekesek, és végülis letehetetlenek. Ugyanakkor a Suszter, szabó, baka, kém-ben bizony voltak zavaró dolgok – amik a Hajszában kisimultak, ha nem épp ellentétükbe csaptak.

Nem volt például kifejezetten nyerő ötlet az idősíkok követhetetlen váltogatása – a második rész ezzel szemben szinte lineáris. Érthető módon az is eléggé megdobja, hogy George Smiley mellett a másik főszereplő ezúttal egy terepügynök, Jerry Westerby, akinek a fedőfoglalkozása ráadásul újságíró, háborús tudósító. Könnyen belátható, hogy ez aztán jelentősen megdobja az adrenalinszint-növelő jelenetek számát – bár természetesen a számlahalmok és könyvtárpolcok közötti információbúvárkodós kémkedés is ugyanúgy megvan, mint az első részben.

A helyszín is sokkal egzotikusabb: Hongkong, Indokína, ráadásul a háború kellős közepén, sokszor konkrétan a frontvonal környékén. Ez azért izgalmasan hangzik – és az is, bár nem a B-kategóriás ponyvák szintjén.

Tegyük még hozzá, hogy valahogy humorosabb is, mint az első rész. Finom, angolos humor ez, szójátékokkal, alig észrevehető oldalvágásokkal – és még az is lehet, hogy ez a fordító érdeme. (A Suszter, szabó... fordítójaként Falvay Dóra van megadva – a Hajsza elejére meg az van írva, hogy Falvay Mihály fordítását átdolgozta Falvay Dóra. Nyilván az egységesítés miatt volt szükséges az „átdolgozás” – mindenesetre a Hajsza fordítása határozottan jobb.) Hogy egy példát mondja az emlegetett „finom humor”-ra: Le Carré művei elég határozottan Graham Greene-ére hajaznak. Az emberi tényező hírszerző hősei, bocsánat, főszereplői egy az egyben kompatibilisek Le Carré-ival, nagyon hasonlóak a leírások és a történetszövés is, meg hát jellegzetesen angolok mindketten… Mindenesetre egyszer konkrétan szóba kerül a regényben Greene meg a 20. századi angol irodalom – és bizony finom kis önironikus fricskát kap.

Szóval minden szempontból jobb könyv ez, mint a trilógia első része – pedig már az sem volt épp csapnivaló. Az író jellegzetes stílusa pedig ugyanúgy áthatja az egészet – úgyhogy, ha nem tartanám butaságnak egy trilógiát a közepétől kezdeni, én ezt a részt ajánlanám ismerkedésre Le Carréval. De persze inkább mindenki olvassa csak el az egészet – aki szereti a kémek és ellenkémek utáni nyomozgatásokat, annak jópár örömteli órát nyújtanak majd.

Mission: Impossible - Fantom protokol

Egy szuperügynöknek könnyű dolga van, ha a figyelmünkre vadászik két órán keresztül. Hiszen bármit csinál, az csakis nagyon izgalmas lehet, ráadásul sci-fi-be illő hi-tech kütyükkel van felszerelve, és csupa egzotikus helyszínen menekül, üldöz, robbant és menőzik – szóval teszi mindazt, ami egy ügynöknek a dolga.

Bár ez a helyszín-dolog nekünk, magyaroknak még másért is érdekes: Fantom Protokol első jelenetei Budapesten játszódnak. Aztán rögtön Oroszország következik, a Kreml hagymakupolákkal meg minden csillogó (és robbanó) kellékkel, és innen már csak látványosabb és mozgalmasabb helyszíneken száguld keresztül az amúgy teljesen egyenes sínre állított akcióvonat. Hát igen, kicsit nehéz manapság komolyan vehető ellenfelet találni, akitől konkrétan az egész világot meg kell menteni, így nem csoda, hogy egy cseppet izzadtságszagú a főgonosz is, meg nem túlzottan körmönfont terve is. De a történet szimplaságától eltekintve teljesen élvezhető mozi lett a Tom Cruise-os kémsorozat legújabb része. Méghozzá azért, mert tökéletes arányú keveréke a csodásan megkomponált, látványos akcióknak, a humornak, sőt még a jól eltalált karaktereknek is.

Ez utóbbival talán nem ért mindenki egyet, hiszen ezeket a karaktertípusokat azért nem ma találták fel – de szerintem a vicces, nagydumás technikus, a keménycsaj, a szuperügynök, sőt a rejtélyes elemzőből lett ügynöksegéd is jól el lett találva. Nem csak dísznek vannak, mint mostanában sok moziban előfordult a mellékszereplőkkel, hanem tényleg csapatként működnek – nem csak az ügynökmeló során, de a filmet is közös erővel adják el. Hiába nem rejtenek túl sok feszültséget a cselekmény fordulatai, bőven elég izgulnivalót ad, hogy képesek vagyunk remegni hőseinkért, tudják-e teljesíteni a lehetetlen küldetést. Persze, az adrenalinszint emeléséhez nem árt a XXI. századi látvány sem – de azért az az idei blockblusterekből is látszott, hogy nem elég a megalománia határát súrolóan látványosnak lenni egy akciónak, el kell érni azt is, hogy berántson. Márpedig a Ghost protocol ebből a szempontból tökéletes, nem lehet ellenállni neki. Brad Bird eddig jól sikerült animációs filmjeiről volt ismert (A hihetetlen család, L'ecsó) – de ahogy összerakta ezeket a pulzusszámnövelő szekvenciákat, azt tanítani lehetne az akciófilm-akadémián. Nagyon tetszik az is, hogy szinte sose sikerül simán semmi, még kedvenc csúcsügynökünknek, Ethan Huntnak sem, hol ő bénázik, hol a technika mondja fel a szolgálatot. De elhivatott hőseink nem adják fel, akkor sem, amikor már úgy látszik, lehetetlen megoldani egy-egy szituációt, küzdenek, ügyeskednek, megtesznek minden tőlük telhetőt – és így aztán nem bosszankodva, hanem szívből jövő megkönnyebbüléssel fogadjuk, amikor végre melléjük szegődik a szerencse is, és végül csodával határos módon sikerül nekik megmenteni a világot.

A nagy pörgésben azért előfordul egy-egy perc, amikor leül egy kicsit a mozi, ez általában a „háttér kidolgozása” taggel ellátott jeleneteknél fordul elő. Hát, igen, egy ilyen filmben nem kell túlbonyolítani a dolgokat, és nem kell túlzottan mélyítgetni a karaktereket. Bár még ez sem ártana, csak az ilyen nyugisabb pillanatokban elkezdünk gondolkodni az imént látottakon, és olyankor bizony elkezd ráncolódni a homlokunk. Mert hogy is volt ez vagy az? Hogyan is áll össze a kép? Meg egyáltalán, hogyan lehet egy rakoncátlankodó érintőképernyőt ütögetéssel rendbehozni, mint egy régi Videoton tévét?

Szerencsére aztán újra beindul az akció, és pillanatok alatt visszakúszik a boldog vigyor az arcunkra – lehetetlen nem szeretni ezeket a gyönyörű, lelkes figurákat, nem szurkolni nekik a csúnya gonosz bácsik ellenében, és közben ámuldozni a szemkényeztető látványon. Igazzy popcornmozi tehát a Mission Impossible 4, de abból igen jóféle, könnyű szemet hunyni a hibái fölött, amik ráadásul amúgy is a műfajából adódnak.

Az élet fája

Hiába mosolyog az, aki a film címe láttán „az élet fáj, ja” szóviccel jön elő, nem is tudja mennyire igaza van. A gyönyörű trailerből nem látszik, de ez a mozi nem igazán az élet szépségéről szól – legalább annyira a fájdalomról, a rosszról ami szintén megvan a világban, az emberekben. Ráadásul mindezt elég fájdalmasan teszi.

Terrence Malick gyönyörű képekkel bűvölő filmje elég nehezen értelmezhető – szerencsére segít a narrátor, aki Istent szólongatja, tőle kérdez, őt vádolja a film erős hatású jeleneteinek szüneteiben. Párbeszéd tehát a film, suttogva fohászkodás, tanácstalan, semmibe kiáltott szavak – és a rájuk érkező válasz, képekben. Természetesen a kép sosem egyértelmű, egyenes válasz egy kérdésre. De melyik kérdésünket válaszolja meg egyenesen az élet? És milyen választ lehet kisilabizálni szimbólumokból, érzésekből, amiket a megszokott filmes logika nélkül összevágott jelenetek közvetítenek?

Mert megszokott filmes eszközök, például történet nem nagyon van Az élet fájában. Pontosabban történet van – íve nincs neki. Egy olyan nyomasztó családi drámát láthatunk, aminek nincs eleje, nincs vége, nem lyukad ki sehová, valóságos és szimbolikus jelenetek váltogatják egymást összevissza idősíkokban. Közben pedig a világ és a földi élet keletkezését is végigkövethetjük.

Ez így elsőre zavarosnak tűnik, ugye? Az is. De ez nem baj (nem ez a baj), nagyonis jók lehetnek azok a filmek, ami tág teret adnak az értelmezéseknek. Persze, az ilyesmi mindig megosztja a nézőket. Az élet fája is igen szélsőséges reakciókat vált ki, van, aki isteníti érte Malickot, van aki a pokolba kívánja, amiért elrabolt tőlük több, mint két órát. A másik nagy vízválasztó a nézők között az lehet, hogy kinek melyik szál tetszett – van, aki az emberek nélküli, a természethez és a természetfelettihez himnuszt zengő csodálatos képeket tartja a film erényének, a család-szálat elhibázottnak, de egészen biztosan van, aki a család ábrázolását tartja fantasztikusnak – egyszerre realistának és mágikusnak, és időhúzásnak minden mást. Én az előbbiek közé tartozom. Készséggel elismerem, hogy mesteri, ahogy egy családba sűríti az egész emberiséget, hogy a gyerekek világgal való ismerkedésébe bele lehet látni minden fontosat, ami minden egyes emberrel és az emberiséggel történik. De ez nekem túl sok. Túl tömény és túl nyomasztó.

Pedig nagy erénye ennek a szálnak – már ha van értelme itt „szálról” beszélni – hogy egyszerűen elképesztő az a színészi munka amit láthatunk. Brad Pitt félelmetesen jó, Jessica Chastain lenyűgöző, a kettejük közt őrlődő gyerek, Hunter McCracken pedig egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Talán Sean Penn mondható még a leggyengébb láncszemnek – ő az, aki felnőttként, öccse halálának évfordulóján visszaemlékszik gyerekkorára, ő biztosít valamiféle keretet. Az is igaz, hogy ezek a felnőttkori jelenetek talán a legkevésbé hatásosak – bár talán csak azért, mert gyakorlatilag minden más elképesztően, már-már a hatásvadászat határát súrolva erős.

És ez az, ami nekem már nem jött be, fárasztott, ahelyett, hogy élvezetet nyújtott volna. Igaz, ez lehet az én hibám – méghozzá egyszerű fiziológiai okokra vezethető vissza. Arról van szó, hogy az embereket szerepeltető jelenetekben nagyon-nagyon sok közeli felvétellel operál. Gyönyörű, izgalmas szempontú, kézikamerás közeli felvételekkel. És ez azért egy idő után fárasztó tud lenni a nézőnek. Nem csak azért, mert van, aki konkrétan tengeribeteg lesz tőle (én sajnos ilyen vagyok). Hanem mert az az erős hatás, amit a közelről fényképezett arcok kiváltanak, egyszerűen elkopik, ha túl sokat használják.

Ezt ellensúlyozzák azért valamelyest a gyönyörű természeti felvételek. A Hubble-űrtávcső képeitől kezdve fantasztikusan jól sikerült CGI-n át „kézműves” trükkökig, na meg persze csodás természeti jelenségekig mindent láthatunk. És nem tolakodóan, hanem szervesen illeszkedve a film lassú folyásába. Kicsit ugyan gyors itt is a vágás, nem nyugtatja meg a közeli arcokba belefáradt szemet, szívesen nézne még az ember egy kicsit több űrt, kicsit több vizet vagy sivatagot, de egy hajszálnyival hamarabb vált a kép annál, hogy megnyugodhassunk. Persze, nyilván nem is az a cél, hogy csökkenjen a feszültség. Pedig ezek a részek a Qatsi-trilógiához vagy a Barakához is felérnének – de aztán újra visszacsöppenünk az elnyomorult lelkű emberek közé.

De ez nem az a film, ami elringat – ez erről és így kell szóljon. Sok energiát kíván a nézőtől, összezavarja, nyomasztja és nem engedi ki a markából, ,de egyértelmű, hogy nem öncélú nézőszivatásról van szó. Jó, hogy ilyen filmek készülnek, még jobb, hogy Hollywoodban is készülnek ilyen filmek – de ez a film nagyon megosztó, és én nem abba a részébe tartozom az emberiségnek, aki rajong érte.

Éjfélkor Párizsban

Párizs csodálatos. Párizs csodálatos volt, Párizs csodálatos lesz, Woody Allen meg nagyszerű rendező, de ő azért kezd megváltozni. Nem csak azért, mert mostanában egyre-másra európai fővárosoknak adja filmjeiben a főszerepet, de még másodszereplőnek is Owen Wilsont választotta a legutóbbiban. Félreértés ne essék, én bírom ezt a nagyorrú szőke fickót – de azért nem egy Ewan McGregor vagy Javier Bardem. Igaz, mivel ez nem egy nagyon komoly film, talán nem is kell hozzá igazzy komoly színész.

Mert azért ez az Éjfélkor Párizsban még a „könnyed Woody” kategóriához képest is laza – de persze ettől még nagyonis élvezhető. Természetesen van benne egy párocska éppen válságban. Az egyikőjük ugyanis, az írósrác, amellett, hogy szereti a mennyasszonyát, szereti Párizst is. A nője szintén szereti Párizst – csak nem úgy. Mert ő bizony sznob egy csöppet, a drága giccsek a régiségboltban, a gyémántgyűrű, a Versailles csillogása az, ami fontos neki, míg írócskánk átérezni szereti jobban a dolgokat. Esőben sétálni a hangulatos utcácskákon, lődörögni a Szajna-parton, végiglátogatni a régmúlt idők művészbohémjeinek kultikus helyeit. Így aztán egyre többször kénytelen egyedül mászkálni, míg menyasszonya elit helyeken táncikál és tömi a hasát – míg végül csodálatos dolog történik vele, olyan oldaláról ismerheti meg a várost, ami már vagy száz éve senkinek nem jutott osztályrészül.

Igazából a nagy fordulatot is beleértve nemigazán történik semmi olyasmi, amit ne lehetne előre látni, ami ne lenne ismerős, ami ne lenne egy kicsit elkoptatott. De Woody Allen kedves humora, na meg Párizs ellenállhatatlanná teszik az egészet.

Igen, Párizs kell hozzá. Aki nem szereti a francia fővárost, az ne nézze meg ezt a filmet – ha nem töltöttünk volna tavaly nyáron pár napot ott, tartok tőle, én sem élveztem volna ennyire. De hát végülis Párizst valamennyire mindenki ismeri azért – tudjuk, hogy Párizsban járt az ősz, meg hogy Eiffel-torony, meg hogy mennyi festőt, költőt, írót, művészt ihletett már meg, és hogy ha arra járunk, akkor azt látjuk, amit ők, azt a levegőt szívjuk be, mint ők, és azt érezzük, amit ők… Ezt a részét mondjuk még el is túlozza kicsit a film – hiszen az azért nyilvánvaló, hogy még amikor tényleg nyüzsögtek a művészek a városban, akkor sem volt mindenki Hemingway, Dalí, Picasso meg Bunuel, minden zsenire jut vagy százezer nemhíres, unalmas, kifejezetten irritáló ember. De hát persze nem az a célja ennek a mozinak, hogy marha reális legyen – rózsaszín szemüvegen keresztül látja/láttatja velünk Párizsnak ezt az aspektusát is. Szóval simán lehet mondani, hogy az egész egy szerelmes vallomás – Párizshoz.

Azért azt sem kell gondolni, hogy teljesen felületes marhaság lenne – van benne tartalom is, még ha nem is annyira rágódós fajta. De azon például mindig érdekes elgondolkodni, hogy milyen volt élni régebbi korokban, jobb volt-e vagy rosszabb, megtalálnánk-e ott a helyünket, adott-e nekünk valamit a fejlődés. Vagy inkább a nagybetűs, vagy az idézőjeles „Fejlődés”…

Az ember szívesen játszik olyan gondolatokkal, hogy mi lett volna, ha másik korba születik – de én pl. szinte mindig arra lyukadok ki, hogy én itt és most érzem legjobban magam. Persze, szerencse, hogy olyan családba születtem, amilyenbe, és nem tartozom azon milliárdok közé, akiket a nyomor, vagy mondjuk törzsi háborúk meg más emberek kínoznak nap mint nap, de azt hiszem, minden korban nagyon sokan voltak, akiknek extranagy szívás volt az élet. Amikor a boldog békeidőkre gondolunk, jólétre meg bálokra meg pezsgő kulturális életre, elfeledkezünk a gyarmatokon tengődőkről, a bányákban gyerekként meghalókról meg a sok rosszról, ami mindezt lehetővé tette – a régebbi korokról meg ne is beszéljünk.

Na, mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy szerintem hallatlanul izgalmas időket élünk, annyi minden történik, ami még pár éve is elképzelhetetlen volt, hogy csak tátja az ember a száját. Ahogy algi szokta mondani, tényleg tiszta sci-fiben élünk – ugyanakkor (bár már eltűnőben, de) megvan még a régi világ is. Nem is kell messzire menni, hogy világvégi érintetlen helyekkel, lovaskocsikkal, fura népszokásokkal találkozhassunk – vagy, ha már Párizsnál tartunk, láthassuk azt, amikért az évszázadokkal előttünk élők is rajongtak.

De közben meg minden pillanatban félmillió ember van a levegőben. Ez annyi, mint egy kis állam, mondjuk Luxemburg lakossága – pedig a repülést még csak „tegnap” találtuk fel. Mindennapjaink része, hogy a világ túlsó felén lévő emberekkel teremthetünk élő kép-hang kapcsolatot, játszhatunk velük sakkot vagy WOW-ot, gombamódra szaporodnak az olyan szubkultúrák és művészeti ágak, amikhez még Gibson fantáziája is szegény volt, és minden nap megvan az esélye, hogy egy találmány, egy fejlesztés vagy valami agymenés megváltoztatja a világot.

Najó, befejezem az ömlengést, nagyon elkanyarodtam a filmtől, bocs, elkapott a lendület.

A lényeg, hogy ilyenekről is lehet meditálgatni a film kapcsán, szóval nem egy teljesen agyatlan romkomról van szó, nem is egy utazási iroda kizárólag nyálcsorgatásra való reklámfilmjéről, hanem egy igen kedves, jó humorú, hangsúlyosan Párizsban játszódó Woody Allen filmről – ami azért messze nem a mester legjobbja.

Az egyik legzseniálisabb jelenet a végére, Dalíval és rhino-cééé-rosszokkal – nem teljesen spoilermentes!

A legskizofrénabb mozi

Tudjátok, hol található a legskizofrénabb mozi a városban? Hát a Nyugati mellett a Westendben. Ugye a Cinema City vette meg a Palacétól ez év elején – úgyhogy a jegyre már Cinema City van nyomtatva, meg a vásznon is az ő logója jelenik meg a film előtt. Ugyanakkor óriási Palace-logó van az előtérben, meg olyan honlap sincsen, ahol a Cinema City Westend mozijába lehetne jegyet venni/rendelni – a műsor meg minden más a palacecinemas.hu-n érhető el.

Fura, ugye? De ez még semmi: benn a termekben ugyanaz design van, ami a mozi indulásakor volt – amikor meg a SterCentury volt a tulaj. Vagyis például még mindig a SC-s logóval díszített lámpák adják a hangulatvilágítást a nézőtéren… Lehet egyébként, hogy ez direkt van így, vagy nemtom – mindenesetre vicces, hogy így végig lehet követni az elmúlt tizenegykét év multiplextörténetét egy helyszínen… Nekem pláne nosztalgikus oda menni, mert annakidején, még egyetemista koromban dolgoztam ott egy ideig – a SterCenturys pulóveremet sajnos azóta lenyúlta Arni, pedig milyen jó puha pulcsi volt… :)

Akkoriban egyébként sportot űztem belőle, hogy lehetőleg minden fővárosi mozit végiglátogassak, vagy legalább egyszer kipróbáljak. Még egy sorozatot is terveztem, olyan mozi-mustra félét, hogy melyik milyen, melyiket miért szeretem és miért ajánlom vagy nem ajánlom. Persze azóta már sokkal kevesebb mozi működik a fővárosban, sajnos.

Meg az is sajnos, hogy most időszűke miatt gyakorlatilag mindig oda megyek moziba, ami a lehető legközelebb van, hogy utána a legkorábbi vonatot csíphessem el. Kevesebb az időm, meg korlátozottab az is, hogy mikor tudok menni – úgyhogy ami nagyon kiesik az útvonalból, az már eleve szóba sem jöhet. Jöhetnek a kövek, de éppen ezért mostanában leggyakrabban a Westend moziját gazdagítottam – hiszen konkrétan mellőle indul a vonat. Persze a Nyugati környékén minden jó: ma este pl. a Toldiba megyünk, de a Művész is ott van közel, bár az első, amit megnézek a műsorban az mindig a Corvin (ami egyébként megint kezdi fölküzdeni magát kedvencemmé) meg a Puskin. 2009 óta ugye a Kossuth már nem jöhet számításba – emiatt még mindig elfacsarodik a szívem…

Na, jól elkanyarodtam a Westend fura hármasságától. Azért lehet, hogy ezt a mozimustrát egyszer még meg kéne írni – csak persze előbb időt kellene szakítani rá, hogy mindenhol megnézzek valamit…

Hogyan lopjunk felhőkarcolót? (Tower Heist)

Természetesen egy felhőkarcolót nem lehet ellopni – úgyhogy ha valaki a remekül elszabott magyar cím alapján azt hiszi, hogy most majd tuti receptet kap arra, hogyan nyúljon le észrevétlenül egy bazi nagy tornyot, hogy aztán felállíthassa otthon a hátsó kertjében, az nagyot fog csalódni. De ezt leszámítva remek szórakozás és nagyon kellemes meglepetés a Hogyan lopjunk felhőkarcolót.

Jó, persze a sztori még a félrefordítást félretéve is nagy blődség – de most őszintén, az Ósönsz akárhányban is komolyan tudtad venni, hogy néhány minden hájjal megkent sármos gazfickó kireszel egy tervet, aztán kicseleznek egymillió őrt a leghigh-techebb technikát és a főgonoszt, és sokmillió hullik az ölükbe? Na, hát ugyanez van itt is – csak ezúttal nem minden hájjal megkentek a főszereplők, hanem teljesen mindennapi lúzerek. Egy menő toronyházban dolgoznak mindannyian a Central Park mellett – annyira menő a hely, hogy a liftesfiútól kezdve a ház manageréig mindenkinek tilos a mobiltelefon, hogy még a rezgés se zavarja a pénzes lakók nyugalmát. Legfölül van a legszuperebb lakosztály, a tetőn medencével meg minden luxussal – itt lakik az egész kóceráj tulajdonosa. Akiről sajnos kiderül, hogy egy igazzy wallstreeti svindler, és amikor lecsap rá az FBI, arra is fény derül, hogy a Torony dolgozóinak (köztük hőseinknek) nem csak a bizalmát vesztette el, hanem az összes pénzüket is, megtakarításostul-nyugdíjastul.

Szóval, hőseink részben bosszúból, részben Robin Hood ihlette, szegény kollégák iránti szolidaritásból annak a toronynak a „megostromlására” készülnek, amiben évekig dolgoztak. Ez mondjuk nem rossz helyzeti előnynek, csak hát nem értenek az ilyen melóhoz. Olyan átlagosan félős, hétköznapi társaságról van szó, akik soha még csak vissza sem szóltak életükben, nemhogy bűnt, törvényszegést kövessenek el. Ezért dönt úgy a csapat vezére, hogy beszervez egy szakértőt – egy piti bűnözőt az utcáról…

Nyilvánvaló, hogy a szedett-vedett csapat rengeteg humor forrása lehet – és tényleg, jó sokat lehet nevetni a filmen. Hőseink nem nélkülöznek minden sztereotípiát és klisét, de legalább meg lehet jegyezni őket, és egyikük sincs elhanyagolva vagy háttérbe szorítva. Megismerhetők, megszerethetők, aranyosak és érdekes figurák – ráadásul a színészek is lubickolnak a szerepeikben. Ben Stillernek kifejezetten jól áll a nyámnyila mastermind-szerep, Casey Afflecken nem lehet nem röhögni, pedig nem erről híres, de a többiek is nagyon jól nyomják, nem beszélve a nagy visszatérő Eddie Murphyről, aki már nagyon-nagyon régen nem volt ilyen jó.

Amellett, hogy vígjáték, a Tower Heist – nem olyan meglepő módon – vérbeli heist mozi is (vagy legalább a paródiája). Úgyhogy izgulhatunk végig, sikerül-e a jók terve, ki ver át kit és egyáltalán hogyan keverednek ki a kulimászból kedvenceink, mire van B-tervük, mi az a katasztrófa ami még be volt tervezve, és mi az, amin már tényleg az életük múlhat… Mindezt látványosan és izgalmasan – annak ellenére, hogy szinte végig egyetlen épületben játszódik a film.

Szóval szinte minden szempontból jól sikerült egy alkotás ez a felhőkarcolólopós hülyeség – messze a legjobb, amit akcióvígjáték kategóriában látni lehetett mostanában. Nagyon megéri szórakozni rajta másfél órát – ráadásnak meg még egy kis hazai ízt is kapunk. Itt nem a főszereplő Josh Kovacs magyaros hangzású nevére gondolok, hanem hogy kifejezetten Rejtő Jenős utánérzés sok szempontból a Hogyan lopjunk felhőkarcolót – és ez egyáltalán nem válik kárára…

Fertőzés - Contagion

Rájöttem, miért okozott sokaknak csalódást a Fertőzés, és nekem miért tetszett mégis nagyon, mikor a sok negatív véleménytől lehűtve végül valahogy mégis megnéztem. Azért, mert ez valójában egy ismeretterjesztő film. Egy dramatizált, sztárszereplőkkel és egyéb nézőmágnesekkel felcsicsázott ismeretterjesztő film infektológiáról, vagy méginkább járványtanról, epidemiológiáról.

Erre akkor jöttem rá, mikor szó szerint ugyanazok a snittek tűntek fel, amiket mi szoktunk felvenni laborokban. Totálban kivesznek valamit a hűtőből vagy a steril fülkéből, sötét hátterű közeli a jó szögből erős fénnyel meglőtt petricsészékről, amikben színes folyadék lötyög, aztán a behelyezés a mikroszkóp alá, szintén közeliben, valami bütykölés, lencseváltás a kütyün, aztán a kutató szeme, ahogy belenéz a mikroszkópba… stb. Ez így megy, ezt ismerem, ez egy ismeretterjesztő film. Innentől kezdve nem tudtam másképp tekinteni rá, és csomó más jellegzetességre ráismertem, ami megerősítette a véleményem.

Ha pedig így nézzük, egyáltalán nem rossz film a Fertőzés. A jó ismeretterjesztésnek három fő tulajdonsága kell legyen (vagy több, de most ezt a hármat emelem ki): szóljon a laikusoknak is érdekes témáról, a tálalás legyen olyan, hogy lekösse a nézőt, de mégjobb, ha szórakoztatja is, és persze nagyon fontos, hogy hiteles legyen, és ne keveredjen bele ostobaság.

Az első szempontot egyből lehet is pipálni: ezt a vírusokkal operáló villágvége-filmek dömpingje, meg a H1N1 és a többi hisztéria azt hiszem elég jól mutatja. A szórakoztatóképességet sem kell nagyon részleteznem – hiszen végülis nem sok olyan film van ebben a műfajban, amit plázákban néznek nagy tömegek, meg amit az Ocean’s Eleven-t rendező Soderbergh neve fémjelez, és olyan nevek szerepelnek benne, mint Gwyneth Paltrow, Laurence Fishburn, Matt Damon, Jude Law meg Marion Cotillard. Persze, nem a drámai részre meg a karakterekre van kihegyezve – ezért kifogásolhatták sokan, hogy nem elég közeliek a szereplők, nem tudjuk megszeretni őket, távolságtartó a film. Hát persze – hiszen nem róluk szól, ők csak eszközök ahhoz, hogy bemutassák, hogyan is működik ez az epidemiológia nevű furcsa tudomány.

És itt jön be a képbe a harmadik szempont: vajon mennyire „pontos” tudományos szempontból a Fertőzés? Úgy gondolom, eléggé ahhoz, hogy ez se legyen probléma. Nem vagyok teljes mértékben szakértő, úgyhogy ha nagyon becsületes akarok lenni, azt kell mondjam, hogy nem tudom biztosan. Lehet, hogy ha egy igazzy biológus vagy járványszakértő nézi, az talál benne hibákat, de legalábbis egyszerűsítéseket, pongyolaságokat. De szögezzük le, hogy ez a film – és az ismeretterjesztű művek általában – nem kifejezetten szakértőknek szól(nak). Ha tökéletesen el akarnánk valakinek magyarázni, hogy ez vagy az hogyan működik, elküldenénk egy egyetemi előadásra, sőt, egy egész kurzusra, másfél órába (öt percbe, három oldalba egy magazinban) nem fér bele minden. De konkrét hülyeség úgy tűnt, nem volt a Fertőzésben. A Hollywoodban divatos tudományképnek, az értelmetlen technoblablának, a jól kinéző varázslásoknak nyoma sincs – és már ez a tény is nagyon nagy szó, mert elég borzalmas, ami ezen a téren a filmekben lenni szokott.

De ez is alátámasztja, hogy nem egy szokásos hollywoodi járványos-apokaliptikus moziról van szó – hanem ismeretterjesztésről. Nézzétek így, és élvezni fogjátok!

Mondjuk annak örülök, hogy nem premier előtt láttam a filmet, és nem pár hete írtam meg mindezt, és buktattam le a Fertőzést. Mert őszintén, ki az, aki sok pénzért jegyet venne egy járványügyi felvilágosító előadásra? Ugye, hogy nem véletlen, hogy nem az ismeretterjesztő jelleggel, hanem a sztárokkal, a halállal, rémisztéssel, síró családokkal és hősökkel adják el a filmet?

Vasököl

A boksz nem gyerekeknek való. A bokszfilmek, sőt úgy általában a bunyós-küzdősportos filmek igen ritkán karika nélküliek. Azért vannak kivételek – kezdve a Karate-kölyökkel ugye – de az ököl nyomán betörő orr, a recsegő csontok, fröcsögő vér igen kevéssé gyerekbarát, lássuk be. A megoldás: a robotboksz.

Ha vörös vér helyett zöld hidraulikaolaj teríti be a ringet, akkor az nem ártalmas a kicsik lelkének, nyugodtan lehet végtagokat letépni, fejeket szétzúzni, válogatott durvulásokat elkövetni – hiszen ezek csak fémdarabok, az egész csak játék, ezt minden, kicsit is agresszívabb gyerek megcsinálja a G.I.Joe-ival, Transformereivel, akciófiguráival. Nem mondom, kicsit álszent felfogás ez, de ez van. Nem is nagyon titkolják a Vasököl alkotói, hogy ez áll a dolog hátterében: az egyik szereplő konkrétan ki is mondja egy csöpp – amúgy igen jól elhelyezett – világmagyarázat keretében, hogy azért tértek át az emberek szabályokkal korlátozott küzdelméről a robotharcra, mert az az igazzy „full contact”, ott lehetett törni-zúzni, csontot vázelemeket roppantani, és hát az emberek erre vágytak, kemény, gátak nélküli agresszióra.

Hát, ezt meg is kapjuk – ugyanakkor meg van édesítve a dolog egy kis családi dráma-szállal, egy édi-bédi kisgyerekkel, meg a macsó apukájával, aki ugyan eddig sosem látta, és nem is foglalkozott vele, de egymás mellé sodorja őket a sors, és mivel mindketten a bokszért, a robotbokszért rajonganak, szép lassan összecsiszolódnak, és…

Gondolom nem kell tovább részletezni.

A történet teljesen tipikus – akár ezt a szálat nézzük, akár a bokszfilm-részét, ami szintén abszolút hozza a formát: az esélytelen robotocska felkészül, a Mester segítségével, aztán hatalmas meglepetést okozva sorra ver mindenkit, míg aztán egyszercsak odakerül a nagyágyúk közé, a döntőbe, ahol…

Azt hiszem, ezt sem kell folytatnom. Még az is viszonylag előre látható, ahogy végződik; igaz, látszik az erőlködés az alkotók részéről, hogy ne legyen tökéletesen kiszámítható, de ez éppen rosszul sül el, mert még így is olyan nyáltenger önti el a vásznat, hogy csoda, hogy a robotok nem múlnak ki rövid úton a könny és nyál okozta rövidzárlatban.

Az alapötleten túl tehát semmilyen értelemben nem hoz meglepetést a Vasököl. A gyerekszereplő gáz, Hugh Jackman lazán viszi a hátán a filmet, a történet egyszerű, klasszikus vonalakat követ, a megvalósítás, a rendezés és a trükkök teljesen korrektek. Sokszor azonban ennyi is elég egy jó kis esti szórakozáshoz: egy karizmatikus főszereplő, egy ismerős sztori új köntösbe öltöztetve, és mindez felspécizve 21. századi akcióval – szóval ilyen egyestés kikapcsolódásra egészen alkalmas mozi ez. Mármint annak, aki nem utálja alapból a robotokat vagy a bokszfilmeket...

A hódkóros

A hódkóros megnézése után gépközelbe érve ez a cím fogadott az index címlapján: „Az európaiak 38 százalékának van mentális vagy idegrendszeri problémája”. Na, ez pont telibe talált a film után; Mel Gibson új mozija ugyanis pont egy „mentális és idegrendszeri problémával” küzdő emberről szól.

Ennek megfelelőn – és a trailerrel szöges ellentétben – egyáltalán nem egy vidám film. A megőrülés nyomasztó téma – a „józan eszünk” elvesztése szerintem mindannyiunk közös rémálmai között kábé azon a szinten van, mint a „szemünk világáé”. A film főszereplője már az elején súlyos depressziós, de – bár nem értek a pszichológiához – nekem nagyon úgy tűnik, hogy egyéb elmekórtani démonokkal is meg kell küzdenie. Ehhez egy hódbábut használ, amit a bal kezére húzva próbálja leválasztani magáról személyiségének beteg részét. Ez egy ideig pompásan működik is; az emberek ugyan kicsit furának találják, hogy a hódon keresztül kommunikál a családjával, a munkatársaival, azon keresztül dolgozik és szeretkezik, de – látszólag legalábbis – újra rendbe kerül az élete. De vajon ez már a gyógyulás?

Nem értek a pszichoterápiához, nem tudom, működik, működhet-e ilyen, vagy ehhez hasonló, bábbal működő terápiás módszer. Azt sem tudom, létezik-e egyáltalán konkrétan olyan betegség, aminek a tünetegyüttesét Walter mutatja. De szerencsére ez az egész csak háttér; eszköz arra, hogy a film bemutathassa, milyen hatással van egy családra egy ilyen mentális probléma.

A család viselkedése a legérdekesebb ebben az egész filmben szerintem. Ahogy a tagjai reagálnak egymás bajaira, a betegségre, annak következményeire, ahogy bekapcsolódnak az ön- és a közösségvédő mechanizmusok, ahogy fájdalmat és örömet okoznak egymásnak, áldozatokat hoznak és küzdenek egymás ellen – ez borzasztóan hitelesnek és elképzelhetőnek tűnt. Nyilván minden család máshogy reagálna egy ilyen problémára – de az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy én vajon mit tennék ilyen helyzetben?

A másik nagy erénye a filmnek a színészek fantasztikus játéka és együttműködése. Mel Gibson óriási, akár a bábjával akár az arcával játszik – igaz, ez a szerep kifejezetten neki szólt, hiszen mint az elmúlt évek botrányaiból kiderült, ő bizony nagyon hasonló cipőben jár (járt) mostanában. Bár én nagyon szerettem őt mindig a filmjeiben, de szó ami szó, még rajongójaként is nehéz szétválasztani egy-egy művész esetében a személyiségét és a munkáját. Nem csoda, ha Hollywoodban bizony kegyvesztett lett, de az is érthető, ha egy ilyen helyzet még mélyebbre löki lelkileg, így egyre nehezebb kitörni a spirálból. Szerencse, hogy barátja, Jodie Foster, aki nemcsak női főszereplője, hanem rendezője is A hódkórosnak, mentőövet dobott neki ezzel a projekktel. Egyrészt a szerep tényleg kifejezetten rá és a mostani élethelyzetére illik, másrészt színészpartnerként is csodálatosan kiegészíti. Ráadásul még a fiatalabb korosztályt alakító Anton Yelchin és Jennifer Lawrance is kiválóak – nem az ő hibájuk, hogy az ő „külön” száljukban szinte semmi puskapor nincsen.

Sajnos amúgy az egész filmben sincsen. Igazából nincs benne valódi konfliktus, hacsak Walter küzdelmét a betegségével nem tekintjük annak. Persze, ez nem biztos, hogy baj – lehet, hogy Jodie Foster egyszerűen ilyen finom, a dolgokat éppen csak bemutató, dokumentáló családdrámát akart csinálni. Az alapszituációból, a hódbábbal kommunikáló depressziósból nagyon sokmindent ki lehetett volna hozni, groteszk tragikomédiától kezdve aranyos családi filmig – mindegyik divatosabb stílus mostanában, és valószínűleg sikeresebb lett volna, mint ez a kicsit nyomasztó, de nem túl mélyre ásó, ugyanakkor nagyon szeretetreméltó dráma.

Nem tudom, Jodie Fosternek ez tudatos döntése volt-e, vagy egyszerűen ő csak ilyet tud rendezni – ha az előbbi, akkor nagyon bátor, hogy bevállalta.

Super 8

Ez egy hosszú és fárasztó nap volt, de nem ezért írok rövidet a Super 8-ról, hanem azért, mert nem nagyon érdemel meg egy teljes bejegyzést. Meg, najó, azért is, mert régebben láttam - sőt,  most már mindenki más is látta. Éppen ezért még az is lehet, hogy még ebben a nyúlfarknyi fikában is lesz spoiler.

Szóval, nagy volt hype, ebből kifolyólag az elvárás is. Már nagyon sok jót hallottam róla, mire meg tudtuk nézni - és az eleje teljesen megfelelt a várakozásoknak meg a leírásoknak, nagyon tetszett. Fantasztikus retro-gyerekkori hangulat, izgalom, jól felépített karakterek, frappáns humor... Tényleg borzasztó erős filmnek tűnik - az utolsó negyedóra-húsz percig. Éppen ezért nagyon sajnáltam, hogy a vége olyan... semmilyen lett.

De tényleg; ti nem éreztétek, hogy össze van csapva? Eleve a lény is, meg ahogy kapcsolatba lép a sráccal, de aztán a lezárás... Olyan légbőlkapott, sehova nem vezető, minden addigi, jól felépített dolgot sutba vágó. Ott van például az apa. Van egy jó kis apa-fiú konfliktusunk, nem egy teljesen szokványos, de azért jól átérezhető, szóval szuper szál. A film utolsó részében meg is szökik a rendőrpapa a katonáktól, az meg tök jó akció, halál izgalmas rész. De aztán... Miért is szökik meg? Van annak valami jelentősége a lezárásnál? Egy szál se. Azért pattan le a gonosz katonáktól, hogy aztán a végső csúcsjelenetnél, pontosabban egy picivel utána egymásra nézhessen apa és fia, és nyálasan átölelhessék egymást. Na neee. Nemigaz, hogy ennél értelmesebb, tartalmasabb célt nem lehetett kitalálni apukának, nem lehetett volna valami szerepe is annak, hogy pont időben/vagy kicsit előbb vagy kicsit később/ érkezik, nem csinálhatott volna valamit, aminek jelentősége is van...

De ez csak egy a kihagyott ziccerek közül, lehetne még sorolni.

Mindenesetre szerintem ez jól elrontotta: nagyon ígéretes volt, szuperjól szórakoztam, de hazavágta a teljesen ötlettelen befejezés.

Na, ez az én garasom a témában.

Holnap újabb filmes emlékek bepótlásával jelentkezünk.

Halál sugárút

A Halál sugárút olyan, mintha ezúttal európaiak készítettek volna remaket egy hollywoodi film alapján. Amerikából több olyan filmet is láttunk már, ami az iraki háborúról, pontosabban az iraki háború veteránjairól szól, és arról, hogy milyen rombolást végzett ezekben az emberekben az erőszak – A Halál sugárút legjobban talán az Elah völgyébenre hasonlít.

Ugyanúgy megtörtént eset adja a sztori alapját állítólag (az exkatona, akinek a könyve alapján készült, fel is tűnik benne egy kisebb szerepben), ezúttal is egy haláleset ügyében folyik a nyomozás, ugyanúgy ködösítés és rejtélyek övezik a dolgot, ugyanúgy próbálja valaki eltussolni ami történt. De ez a film sok szempontból sokkal európaibb. Az Elah völgyében sem volt éppen gyors tempójú, ez azonban még lassabban csordogál. A kötelező iraki, hadszínteres flashbackek mellé egy bonyolult szerelmi dráma is akad. A nyomozást ugyanis a halott exkatona nyughatatlan harcostársa végzi, aki gyerekkora óta sülve-főve együtt volt vele. Egyetlen dolgot nem osztottak csak meg egymással: a lányt, aki most, hogy „özveggyé” vált. A szerelmi háromszög egyik tagja tehát maga a halott – csak a meglehetősen gyakori visszaemlékezésekben tűnik elő. Ez azért ad egy kis egyedi ízt az amúgy eléggé közhelyszagú sztorinak.

Természetesen a film költségvetése nem volt mérhető egy tengerentúli nagy produkcióéhoz – így aztán látványos akciókat ne várjon senki. Ennek ellenére akadnak lövöldözős-robbantós jelenetek, méghozzá meglehetősen hangulatosak, paráztatóak. Különösen érdekes az Angliában játszódó melankolikus, szürke, esős jelenetek kontrasztja a szembántó, erőszakos iraki napfénnyel. Szupersztárokat sem sikerült megvenni szereplőnek – ugyanakkor a színészek játéka nagyságrenddel jobb és fontosabb, mint egy olyan filmben, ahol a cgi-robbantásoké a főszerep.

A megoldások tehát teljes mértékben európaiak – nem csoda, egy angol-francia-olasz-belga-spanyol filmről van szó – ezen a kétséges erényen kívül viszont borzasztóan ötletszegény ez a Halál sugárút. Annak, akit érdekel a téma, szereti a hasonló filmeket és kapásból tudja, hogy a címszereplő útvonal, ami a bagdadi repülőteret köti össze a Zöld zónával, és a kétes „a világ legveszélyesebb útja” címet érdemelte ki azzal, hogy mindennaposak rajta a robbantások és a mesterlövészek támadásai, érdemes lehet megnézni – bár pont nekik nem sok újat fog mondani. Kicsit mechanikus, de működő mozi, végül is megvan benne minden ami egy ilyen filmbe vár az ember, plusz legalább az ír nézőpontot (vagy legalább egy ír nézőpontot) is megismerjük belőle a kérdéskörről.

Ugyanakkor akit hidegen hagy az iraki zsoldosok rideg lelkivilága és a háború utáni helyzet keselyűinek véres játékai, az kerülje el – a főszereplő Mark Womack és Andrea Lowe kiváló játéka nem elég ahhoz, hogy önmagában érdekessé tegye.

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló 3D

Az Amerika Kapitánnyal az a baj, hogy a második világháború ma már egyáltalán nem olyan cool, mint pár éve volt. Vannak fanatikusok, akik odavannak a régi harceszközökért, főleg repülőkért (és a Red Tails trailere láttán azonnal megrohanta őket a vágy egy kis repülőgépszimulátorozásra, mint például engem is), de a mai trend inkább a szuperlaza hősöké, nem a lövészárkok áldozataié. Erre akkor érez rá az ember, amikor a film végén kapunk egy kis ízelítőt a jövő nyárra várható Avengers filmből – Vasember egyetlen megmoccanása szórakoztatóbb, mint egy egész tankcsata.

Ettől még betalálhatna a film, a Brigantyk is mekkorát taroltak; az emberek szívesen nézik, ahogy hullanak a nácik – a szupernagy erejű, szupergyors, szuperhazafias Amerika Kapitány pedig rendet vághatna közöttük, poén lehetne, ahogy igazzy csodafegyverként odamázol a bajszos diktátornak és megváltoztatja a történelmet. De sajnos erről szó sincs: az ellenfelek nem a nácik, hanem mesebeli übernácik: a Hydra tagjai, akik annyira kemények, hogy két kézzel lendítenek „Heil!”-t, és szopóálarcot viselnek, hogy véletlenül se legyenek erkölcsi aggályai ártatlan lelkületű főhősünknek, és eszébe se jusson, hogy valakinek a férjét/apját/gyerekét lövi szitává vagy robbantja fel éppen. A főellenségről pedig ne is beszéljünk, tök jellegtelen figura, a célja természetesen a világuralom, a fő jellegzetessége pedig a piros feje, ami nagyon jól mutat a mutat a kékes-borongós képsorokon (a Schindler listája óta tudjuk, mennyit tud dobni egy kis piros szín egy nácis filmen), de amúgy semmi szerepe nincs sem a szuperképességében (ami annyi, hogy ő is nagyot tud ütni), sem a történetben.

Pedig nem indul rosszul a film; egyrészt van egy meglepetés-keretsztori, másrészt a főhősünket, Steve Rogerst alakító Chris Evans teljesen rendben van háborús lázban égő ványadt kölyökként is meg szuperemberként is. Harmadrészt pedig a hazafias felhangok ellenére nem egy szimpla, buta hősséválásról van itt szó. Meglepően jól van megalapozva a sztori, van benne kis csavar, dráma, meg humor is. Még a példaképpé váló, de épp ezért féltve őrzött, frontvonaltól távol tartott Értettem Pisti vívódása is a helyén van, nem lehet belekötni. De onnantól kezdve, hogy belecsap a lecsóba, és indul az akció, rohamosan süllyedni kezd a színvonal.

Például csomó mindent elkapkodnak. Amerika Kapitány és barátai berontanak egy ajtón, vadul lövöldöznek – aztán nyissz, mielőtt kiderülhetne, hogy mire, már vége is a jelenetnek, és jön a következő hasonlóan összecsapott, jelzésértékű Hydra-irtás. Másrészt, mint már említettem, totál súlytalan az ellenfél. De ugyanúgy súlytalan a sidekick-csapat is. Tetszik, hogy Amerika Kapitány csapatban erős, hogy kell valaki, aki fedezi a hátát, hogy nem ért mindenhez, hanem kellenek mellé szakemberek. De a mellé verbuválódó keménylegények csapatából esélyünk sincs megjegyezni senkit, talán a sapkás-botos ír fenegyerek kivételével, de hogy ő konkrétan mit is csinált a bandában, arról már gőzöm sincs. A sztori pedig innentől nyílegyenesen halad, nincs min izgulni egész a legvégéig.

Marad a látvány – ez azonban elég átlagos, annak ellenére, hogy igyekeztek azért felturbózni a második világháborús környezetet. A 3D konvertált – erről asszem elég is ennyit elmondani.

Ez így nagyon harmatos lett – nem a legrosszabb képregényfilm, de azért közel sincs a nagyágyúkhoz. Jól indul, erősen visszaesik, és az egész egyszerűen nem ragad magával. Persze, lehet, hogy csak azért, mert nem vagyok eléggé amerikai.

X-men: Az elsők

Megvolt ám közben az X-men: First Class is, de nem mondanám első osztályú moziélménynek, hehe. Mondjuk erről nem kis részben a MOM park hangrendszere tehet; tényleg el van csesződve, tuti nem megyek oda addig, amíg hitelt érdemlően nem írja valaki, hogy megcsinálták. De ez nem megy egyik napról a másikra, dolgoztam moziban egyetemista koromban, tudom, hogy akár évekig eldöcöghet egy terem hibás hangrendszerrel, tojnak magasról a panaszokra.

Na, mindegy, csak azért bosszantó a dolog, mert egyébként a többi mozi meg azoknak a nézőknek a fejére tojik, akik inkább eredeti hanggal, feliratosan néznék a filmet, és nem szinkronosan – egyedül a MOM-ban játszanak rendszeresen feliratosan premierfilmeket. Tehát megint ugyanaz lose-lose (kösz, Holo!) szituáció van, mint a 3D-s vs. eredeti hangos filmek esetében, azaz vagy vacak, ugrós, torz hanggal nézem meg a filmet, vagy gagyi szinkronnal.

Pedig amúgy a film nem lenne rossz, sőt. Az X-menek nagy öregjeinek története meglehetősen drámaira, ugyanakkor viccesre és izgalmasra is sikerült. Látványosra is, de azzal már vannak problémák. Van néhány csúcsnak szánt hiper-mega szemkápráztató jelenet, amibe beletörött a CGI-mesterek bicskája. Egyszerűen gagyin néz ki, ahogy a fák lehajlanak a repülő tengeralattjáró alatt, és ahogy szilánkokra törnek az óriási fémek közben – mondjuk az is igaz, hogy ennél a résznél már annyira zavart a hanghiba, hogy nem is tudtam rendesen beleélni magam, és csak bosszankodtam eleve is.

Szerencsére legalább ennyi székbeszögelő szépség is van benne, meg tényleg átélhető, átérezhető problémák – itt nemcsak a kubai válságra gondolok, hanem a szereplőkre is. Minden mutánsságuk ellenére nagyon emberiek – nekem a remekelő főhősök mellett még az „ágyútöltelék”-ek is tetszettek, bár persze messze nem ugyanaz a színész színvonal és forgatókönyvírói igényesség.

Az a baj, hogy rég volt már a többi X-men, nem tudnám megmondani, jobb volt-e mondjuk az első két résznél. (A harmadiknál, meg a Wolverine-hülyeségnél feltétlenül.) De a bő kétórás jóféle szórakozás mellett még a kedvet is meghozza azok újranézéséhez, úgyhogy majd nemsoká (?... khm-hm) megírom melyik a legjobb X-men.

Hanna - gyilkos természet

Mindig érdekesek azok a történetek, amikor egy vadonban nevelkedett (lehetőleg még gyerek) szereplő kerül be a civilizált világba. Legyen szó farkasok által nevelt Maugliról, öreg amazóniai indiánról, akit Frei ráncigált el magával a világ túlsó felére, az ilyesmi mindig érdekli a nézőt. Mindannyiunkban benne van az érzés, hogy nem minden teljesen normális, ami minket körülvesz, így kárörömmel vegyes kíváncsisággal figyelhetjük, mihez kezd a számunkra már semmit nem jelentő csodákkal az „ártatlan”, megrontatlan figura.

Nagyjából ez az alapszituációja a Hannának is – megfejelve egy két aprósággal, mint például azzal, hogy a gyerekkora óta elzártságban nevelt szőke leányka tökéletes gyilkológéppé kiképezve, pontosan megjelölt célponttal érkezik az emberek közé.

Akad még ezen kívül is egy-két furcsaság, csavar a „természet gyermeke az emberek között” sztorin, de ezeket talán már spoiler lenne lelőni. Bár az az érzésem, hogy ezzel a filmmel kapcsolatban nem érdemes spoilerről beszélni. Hiába tűnik az egész egy szuperizgalmas, kémfilmbe oltott akciómozinak, igazából a történet nem fontos. Amúgyis elég sok logikai bukfenc, értelmetlen sablon van benne, de a jelek szerint nem kell itt mindent szó szerint értelmezni.

Például Hanna menekülési jeleneténél nem lehet nem észrevenni, hogy a bázis, amiben fogva tartották, egy merő lehetetlenség. Nem áll másból, mint hatalmas betonalagutakból, amikből szűk oldaljáratok/szellőzők nyílnak, és látványos fény-árnyék játékot biztosító zsalukból meg a zene ritmusára pislogó neonokból. De ugyanez igaz az alulpigmentált lány útjának összes állomására, a sarkvidékről a sivatagon át a nagyvárosig. Egyre távolodik a természettől, egyre nagyobb népsűrűség veszi körbe, akik között egyre kevesebb a jó ember.

Természetesen a vadóc találkozása az emberekkel itt is humorforrás, ugyanakkor elgondolkodtató is. Ami pedig a legnagyobb hatással van rá – és a legfontosabbá teszik a néző számára az alkotók is – az a zene. Nagyon rég láttam ilyen filmet, amiben ennyire fontos szerepe lenne a zenének. Nem mint háttérzenének, ami olyan sokat számított például a Social Networknél is, nem is mint valami klipben – már rengetegszer inkább videoklipre mint egészestés filmre hasonít a Hanna –, hanem inkább mint a Zongoristában, ahol a zene a mondanivaló lényegéhez tartozik; ez különbözteti meg az embert az állattól, a túlélőgéptől… Ezúttal azonban nem zongorafutamokra gondoljunk: a The  Chemical Brothers neve fémjelzi, milyen típusú muzsikát várhatunk. És bár nem várná az ember, de majdnem olyan tökéletes soundtracket raktak össze a film alá, mint a már emlegetett Social Networknek Reznor. Egyébként hangulatában, stílusában hasonlít is a két film zenéje, de azért mégis egészen más sül ki belőle.

Mondjuk a baj a Hannával pont az, hogy nem igazán sül ki belőle semmi. A klipszerű jelenetek, a mélyértelmű utalások, a látványos akciók egyvelege nem akar összeállni egységes egésszé. Pedig egész a legvégééig reménykedik benne az ember, mert a hangulata, az tényleg magával ragadó, a stílusok keveredése érdekessé teszi, és a látványos-izgalmas-vicces akciók közé igazzy művészi töredékeket kapunk, úgyhogy végig lehet törni rajta a fejünket, hogy mi fog ebből kijönni. De végül semmi érdemleges; a katarzis elmarad, a bőségesen elszórt gondolatdarabok megmaradnak külön-külön, sőt a történet szintjén is inkább csak bosszantó bugyutaság marad. Azért még így is elég különleges, szóval aki szereti az ilyet, az ne habozzon.

Kung-fu Panda 2 (3D)

Rájöttem, melyik az a műfaj, aminek igazán fekszik a 3D. A kung-fu film! De most komolyan, a köteles trükköktől kezdve csomó látványos és új technikai dolgot használnak a kung-fu filmekben, ami sokszor csak később terjed át más műfajba. A 3D is, mintha kifejezetten a lassítva harcolós, lehetetlen-trükkös, a vászon síkjából kitámadós harcművészes filmekre lenne kitalálva, nem? Ami a fura, hogy mindezt egy animációs film kapcsán jutott eszembe.

A Kung-fu Panda 2. nem csak hogy pazar 3D-s animációsfilm és jó kung-fu film egyben, hanem (részben ezek következtében) – egyszerűen egy remek kis film. Nem világrengetően jó – de hogy meglepően színvonalas szórakozás, az biztos. Pedig már az első rész is meglepett. Annakidején Wall-E lázban égtem, nem érdekeltek mindenféle kövér, fekete-fehér jószágok, úgyhogy a harcművész-pandát ki is hagytam, jóval később néztem csak meg. De akkor teljesen bejött. A klasszikus harcművész-filmek hagyományait követi, de zseniális humorral és animációval feldobva.

A második rész pedig még erre is rátesz egy lapáttal. Még több harcművészet, még több zsáneridézés, még több poén és – a 3D-nek köszönhetően – még álleejtősebb animáció. A frissen sárkányharcossá vált, kicsit ütődött és mindig éhes pandának egész Kínát kell megmentenie a gonosz pávától, aki feltalálta a tűzijáték rosszindulatú felhasználását: a tűzfegyvereket. Az ágyúgolyók ellen pedig még a kung-fu sem véd meg…

Mindez jóféle családi drámával, meg a gyökerek keresésével megfűszerezve: az izgalom és nevetés a család apraja-nagyja számára garantált. Tudom, hogy ez még nem mindig elég – de itt most annyira jók az arányok, olyan jól eltalálták a ritmust, hogy nagyon könnyű szívvel tudom mondani, hogy aki egy kis laza szórakozásra vágyik, az felnőtt fejjel is válassza ezt nyugodtan. Messze jobb, mint az elmúlt idők hasonló kategóriájú kalózos-kalapácsos-szuperhősös mozijai.