Babgulyás bográcsban

A hétvége a családi kajálások jegyében telt. Az egyik nap Bogár szüleinél zöldítettük be a kezünket spenótszedéssel, aztán persze jól is laktunk belőle, finom házi tojással, isteni volt – hogy én miért nem szerettem gyerekkoromban a spenótot, azt nem értem...

A másik nap meg a szűk családi kört láttuk vendégül – a bográcsos babgulyás volt az én felelősségem, a tészta Bogáré. Még sosem főztem ennyi emberre, babgulyást bográcsban pedig szintén sohasem próbáltam – meg is kaptam, hogy nagy az arcom, hogy vállvonással elintézem, hogy minden rendben lesz. Tényleg csak szűk család volt, azaz 22-en voltunk, az évi 3-4 nagycsaládos összejövetelen 50< szokott lenni a létszám. Egy ilyen banzáj esedékes pl. jövő héten is. Szerencsére akkor nem én főzök.

Bár akár bele is férhetne – „kicsit” elsokkoltam a kajamennyiséget; egy 30 literes bogrács volt színültig, és a tésztából is rengeteg maradt. Viszont, most minden szerénytelenség nélkül, de tök jó lett. Nem a legeslegfinomabb étel, amit valaha ettem, de a bográcsosok közül a top 3-ban volt, ever. És én csináltam, most mondd meg...

Így történt:

Először is, be kellett látnom, hogy tényleg nagy arcom volt. Ekkora mennyiségű kajához segítség kell – ha nincsenek angyalt játszó családtagok, vacsora sem lett volna belőle, nemhogy ebéd. Nem csak a mindenféle cuccok előkészítésében és felvagdosásában kaptam hathatós segítséget, de a tanácsok is fontosak voltak, meg hát a bográcsot is ők szerezték be. Egy harminc literes gulyásbográcsot kaptunk kölcsön, ezt színültig töltöttük, amiből a 22 ember jóllakott bőven, és a felének másnapra is megvolt az ebédje – szóval szerintem 30-35 embernek bőven elegendő anyag elkészítéséhez elég az, amit most leírok.

Mivel nem uncsi „szimplagulyást”, hanem babgulyást akartam alkotni, kellett hozzá két kiló szárazbab. Négy kiló hús – itt csaltam kicsit, és disznócombot vettem, a marha még sokkal lassabban puhult volna meg szabadtűzön. Kell hozzá zöldség: sárga és fehérrépa, zeller, krumpli, petrezselyem – fűszernek jóféle pirospaprika, bors, só, babérlevél és kakukkfű. A sok finomságtól lesz igazán finom, úgyhogy szerintem mindenből sok kell; ezen az alapon ebbe belement vagy másfél kiló apróra vágott krumpli, egy nagy fej zeller felkockázva, 3-4 csomag répa és ugyanennyi fehérrépa, és két teljes csomag fehérrépa zöldje is. Ezen kívül persze hagyma (úgy számoltam a netes receptek alapján, hogy két személyenként egy darab, vagyis ebbe 10 szép nagy fej ment bele), fokhagyma (egy egész fej, abból is nagyobb fajta), 8 paradicsom, felnyolcadolva, és 5 paprika, feldarabolva pár centis darabokra. Kell még egy jó darab szalonna is az aljára, az is jó apró kockákban.

Na, ehhez a vagdosásmennyiséghez nem árt a segítség, mert közben tüzet is kell gyújtani, odakészíteni és felaprítani a fát, mert ami a kályhába jó, az ide már túl nagy –  nem olyan egyszerű a dolog, mintha csak a gázra rakná oda az ember, azt kész. A bogrács legyen elég magasan, hogy lehessen alatta játszani a tűzzel, és – ezt már más bográcsozós tapasztalataimból tudom – nem elég a parázs, ennek rendesen lobogó láng kell.

Ha minden megvan, a bogrács már meleg, mehet bele a szalonna, kiolvasztani a zsírját. A „mindenből sok kell” elvet követve egy kb 20x20 centis zsírszalonna darabjait zuttyantottam bele – és még előtte egy fakanálnyi zsírt is felolvasztottam, hogy semmiképp se égjen oda. Namost ebből annyi zsír lett, hogy egy normál fazéknyi levesnek is megfelelt volna, kicsit meg is ijedtem, de aztán jön bele a hagyma, és ekkora mennyiséghez kell ennyi, simán felvette. Fakanállal kevergetve jól megpirítottam a hagymát, aztán mehetett bele a fokhagyma, kicsivel utána pedig a hús és a paprika. (Egy fontos tanács: győződjünk meg róla, hogy a mélyhűtőből kivett, kockákra vágott husi teljesen felengedett már, mert borzasztó nehéz egy óriási, két kiló húsból álló jégtömböt kezelni egy szál fakanállal a bogrács alján... Saját tapasztalat...) Természetesen paprikából is sok, sőt, még több, még annál is több kell bele – legalábbis egy ekkora bográcsba, ha azt akarjuk, hogy legyen színe, nem szabad spórolni.

Aztán, ahogy az a pörköltalapoknál szokás, miután kérge lett kicsit a húsnak, mehet rá a víz – de egyúttal most a bab is. Amit előző este természetesen be kell áztatni, aztán leönteni róla a vizet, most pedig együtt kell puhulnia a hússal, ami jól szabályozott tűzzel is jó három óra volt, merthogy ennyi cucchoz már annyi víz kellett, hogy gyakorlatilag tele volt az óriásbogrács. Vagyis sok idő kell, amíg ennyi folyadék felforr – utána viszont játszani kell a tűzzel alatta, hogy forrjon folyamatosan, de ne zubogjon ki.

Közben mehetnek bele a fűszerek – só (kóstolgatás alapján, nagykanállal mérve), bors, kakukkfű, babérlevél (én őröltet tettem bele), és természetesen itt is érvényes az alapelv: mindenből sok, fűszerből is! Néztem a neten, van, aki ír bele köményt, de tanácsadóim egybehangzó véleménye szerint a kömény az a „szimpla” gulyásba dukál, a babosba inkább babérlevél illik. Az extra meg a kakukkfű volt, mivel van bőven a kertben, azt sem sajnáltam, egy bő maréknyit morzsoltam bele, de a végén külön nem érződött az íze külön, csak úgy együtt volt nagyon finom.

Miután eltelik egy óra, mehet bele a zöldség is. A répa nagyobb darabra, olyan 5 centis csíkokra volt vágva, a krumpli kisebbre, úgyhogy az még később ment bele, szét ne főjön – ja, és elfelejtettem mondani, hogy sonkalé is volt benne, anyu rendelkezésemre bocsátott egy adagot a húsvéti sonka lefagyasztott levéből. Mondjuk az kb. egy liter volt a harmincba, úgyhogy az inkább fűszernek minősült – mindenesetre biztos ettől is csak jobb lett.

Szóval, mondom, minden jó mehet bele, mindenből jó sok – és akkor az eredmény is jó lesz. És jó sok.

Olyan 3 óra fővés után puha lett a bab és a hús is, közben figyeltem, utána kell-e tölteni a vizet, de nem nagyon kellett, inkább bő lével igyekeztem főzni, hogy sűrűsödjön, mint hogy utólag kelljen vízzel higítgatni. De így is sűrű lett, egyszerűen sok volt a tartalom benne, pedig a bogrács is óriásinak tűnt elsőre. Nagyon fontos arra is figyelni, hogy nagyon meleg van ott a tűz mellett, úgyhogy fel kell szerelkezni védőitallal; szóval legyen a hűtőbe bekészítve sör, a szakács komfortérzetét növelni. Miután elkotortam alóla a tüzet, még egy félórát fortyogott magában, mert késett a vendégsereg egy része, de nem hinném, hogy ártott neki. Tényleg jó lett. Amúgyis szeretek főzni, de amikor ennyi pozitív visszajelzést kap az ember, az bizony olyan könnyelmű (?) ígéretekre sarkal, hogy lesz még ilyen... Azért is írtam le most, hogyan csináltam, hogy tudjam reprodukálni. (Meg persze azért, hogy dicsekedjek.)

Jó, tudom, ez nem igazzy recept, mert mi az, hogy „mindenből jó sok kell”, meg „egy maréknyi”, meg „érzésre” – ezek nem egzakt, reprodukálható mértékegységek. Pont ezért kaptam a „nagyképű” jelzőt, merthogy csak vonogattam a vállam, hogy á, hát majd megoldom, érzésre, menni fog – de azt hiszem, ez tényleg így megy. Kóstolgatni kell, jó alapanyagokat használni, nem sajnálni a fűszert és az ízanyagokat, vigyázni kell a tűzzel, ne legyen túl nagy, se túl kicsi – aztán csak idő kell neki, és kész lesz a babgulyás.

Aztán lehet, hogy ez tényleg nem ilyen egyszerű, és legközelebb úgy elszúrom, hogy azt megemlegetik a vendégek – de most már legalább van önbizalmam újra nekiugrani, bármikor.

Végre megcsináltam! - Medvehagymás rizottó

Már amikor tavasszal medvehagymázni voltunk, kinéztem ezt a receptet. De úgy láttam, ezt simán lehet eltett, fagyasztott adagokból is csinálni, és akkor inkább olyasmit főztünk, amihez frissen jobbak a levelek – az agyamba viszont beégette magát a medvehagymás rizottó, szóval mikor úgy két hete eszembe jutott, hogy kéne valami medvehagymásat csinálni, simán rátaláltam újra a receptre. Csak arra nem emlékeztem, hogy ilyen egzotikus alapanyagok kellenek hozzá. Mikor elolvastam a hozzávalók listáját, szinte szégyelltem magam, hogy nem vagyok elég gasztrocizellált, és a feléről azt sem tudom, mi fán terem.

Azzal kezdődik, hogy salottahagyma. Gőzöm sincs. Kigugliztam. Ahá, mogyoróhagyma. Nem mintha olyat úgy konkrétan vettem volna már, de a fényképek alapján biztos ettem már ilyet, csak nem tudtam, hogy ez az. Na, mindegy, jó lesz most helyette a Bogár szülei által termelt sima vörösekből is pár kisebb darab.

Extra szűz olívaolaj – najó, az pipa, valahányszor mediterrán országba megyünk, mindig bezsákolunk pár finom olívaolajat.

Risottórizs. Az milyen lehet? Mindegy, jó lesz a teljesen sima rizs is, ami van otthon.

Száraz fehérbor. Jó.

Zöldségalaplé. Rendben, akkor előtte pár nappal csinálok egy rakott (morzsás-tejfölös) karfiolt, annak a leve jó lesz. Igaz, nemrég csináltam, de nagyon szeretem, abból sosem elég.

Egy késélnyi vaj. Dejó, úgyis hever egy kis darab vaj a hűtőnkben már régóta, most legalább felhasználom. (Végül a kis darabot kidobtam, már nem volt minden rendben vele, a „szomszédból” kértem egy kis vajat.)

Taleggio. Hogy mi? Gugli, segíts! Hm, szóval az olyan olasz sajtféle. Hát, életemben nem hallottam róla, mindegy, jó lesz valami más sajt is – gondoltam. Aztán, mikor mentem bevásárolni, csoda történt. Ahogy sorban álltam a Fővám téren a sajtosnál, és nézegettem a sárga lapokon az akciókat, meg a finomságokat a pultban, megakadt a szemem egy nagy, barnás téglalapon. Fejjel lefelé volt a címke, de ahogy megpróbáltam kibetűzni, nem hittem a szememnek. Taleggio volt! Vettem egy jó darabot, és azt kell mondjam, ha másért nem is, már azért megérte megcsinálni ezt a rizottót, hogy ezzel a sajttal megismerkedhettem. A nyáron, Franciaországban kóstolt sajtok közül a közepesen érleltekre hasonlít, de a kemény széle valahogy sokkal erősebb, sósabb – de a belseje meg finom, enyhe, eléggé lágy. Szeretem a sajtokat, és mindig igyekszem kipróbálni újabbakat, de nem tudom, mikor került volna sor a taleggióra, ha véletlenszerűen kóstolgatok, és nem éppen ehhez a recepthez vásárolok be...

A sajt megoldódott – de kell még például marsala. Olyat ittam már, finom volt, de nem gondolnám, hogy modern háztartásban nélkülözhetetlen lenne; nem tartunk itthon. Szerencsére azt írja a Mamma is, hogy lehet helyettesíteni száraz szamorodnival. Hát, éppen az sem volt itthon, de megoldottuk máshogy; a múlt heti buliról maradt egy kis édes szamorodni, azt kevertem egy deci szárazzal.

Kell még ezenkívül medvehagyma, 5-6 levél egy adagban – ezt nem apróztam el, kivettem egy egész adagot a mélyhűtőből. Egy kis petrezselyem – kimentem, és kapartam néhány féligfagyottat a hó alól. Olajban eltett szárított paradicsom – azt tudom, hol lehet kapni, Zsó meg nagyon szereti is (pizzára), bár szemtelenül drága, de most már adjuk meg a módját, vettem egy kis üvegnyit 850 pénzért. Meg kell hozzá bors is, az oké.

A szósz maga annyi, hogy a medvehagymát, a petrezselymet, a borsot, a paradicsomot meg a beforralt szamorodnit össze kell turmixolni. Nem ügy.

A rizzsel már nagyobb bajban voltam. Négyszeres adagot csináltam, de amikor az olajban megpirított hagymára ráöntöttem a kimért rizst, hogy átkeverjem vele, nagyon kevésnek tűnt. Még a hagymához képest is kevésnek. Úgyhogy tettem hozzá még valamennyit. Nem sokat, de most ahogy nézem a végeredményt, kábé még egy adagnyit. Persze nem kellett volna.

Aztán ráöntöttem a bort – nagyon finom illata lett egyből, csak úgy látszik, nem volt elég a maradék borunk (újat bontani meg nem akartam), mert pillanatok alatt elkezdett leégni, vagyhát letapadni. Najó, gyorsan öntöttem rá alaplét, ezt nem megúsztatni kell, hanem apránként utántöltögetni, ha beszívta. Mivel ha megvártam, amíg eltűnik a nedv, mindig elkezdődött újra a letapadás, inkább egy kicsivel előbb töltöttem mindig – de a végén szerintem ezzel nem lett gond.

Igazából szerintem végül is semmivel sem lett gond. Az egyik rizskóstoló után Bogár szólt, hogy a sót kifelejtettem belőle (tényleg nagyon sótlan volt), úgyhogy gyorsan megsóztam a következő felöntésnél, és még így is sótlan maradt kicsit, de érzésem szerint a végeredmény pont olyan lett, amilyennek kellett lennie a recept és a leírás alapján. Összekevertem a rizst és a szószt (mivel több lett a rizsa, nem az egésszel, kábé az 1/4-ét félreraktam „pusztán”, azzal majd kezdek valamit a héten), a tányérba szórtam a sajtkockákat, rámertem a rizottót, nekiültünk...

És nem ízlett, vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire rákészültem egy fél éves várakozás után. Nem volt rossz – olyan „zöld” íze van, kicsit mintha egy saláta lenne vagy ilyesmi -, finom könnyű meg minden – de a legjobb falatok azok voltak, amikor váratlanul egy félig szétolvadt sajtdarab íze áradt szét a számban.

Bogárnak nagyon bejött egyébként – és én sem mondanám hogy utáltam, sőt. Örülök, hogy megcsináltam, hiszen már fél éve motoszkál ez bennem, és egyszer meg kellett ezt kóstolnom – de nem az lesz az első jövőre, ha újra szedünk medvehagymát, hogy reprodukálom ezt a rizottót. Annyi jó medvehagymás kaja van, inkább próbálkozom egy másikkal. Holnap a maradékot beviszem ebédre a melóhelyre, de asszem sütök rá majd egy tükörtojást pluszban. Hát, ez van, ízlések és pofonok.

A taleggio viszont egyértelműen nyeresége ennek a receptnek, mostantól nyitva lesz a szemem, és ha látok valahol, abból egy darab hazajön!

Zsálya, alma, máj

Négy éve kaptam életem első szakácskönyvét. Nagyon szép könyv, meg minden (ez az), de nem igazán kezdőknek való. Egy csomó recept van benne, ami olyan összetevőket tartalmaz, amiknek hírét sem hallottam, egy másik része úgy kezdődik, hogy „a sült csirkét csontozd ki” vagy „x-hez vagy y-hoz öntsd hozzá a csontlevest” stb. Persze arról, hogy ezeket hogyan kell elkészíteni, egy szó sincs benne – egy kezdő pedig (mint én) gondolkodhat, hogy melyik kisujjából szopja ki az „alapanyagok” elkészítését. Jó, persze, ott az internet – de éppen ezért szeretek inkább netről főzni, mint szakácskönyvből; minden csak egy linkre vagy egy keresésre van, és akár videós-youtube-os segítséget is igénybe vehet az ember... Na, mindegy, ez végül is csak mentegetőzés, hogy még mindig csak egyetlen receptet főztem meg belőle. Igaz, azt viszont többször is.

Például múlt héten. És ez sokkal-sokkal jobban sikerült, mint az eddigiek (pedig abból, hogy többször is kedvem támadt megcsinálni, elég jól látszik, hogy egyébként is finom). Elmondom, hogy készül, és azt is, hogy szerintem miért lett ez a tegnapi most ilyen extrafinom. Már csak azért is, hogy legközelebb is így csináljam...

A kaja hivatalos neve a könyvben „Almás-csirkemájas serpenyő”. A nevéből nem derül ki, de azzal kezdődik, hogy kimegy az ember a kertbe, és szed egy nagy csokor zsályát. Najó, ha nincs kert, akkor venni is lehet; cserepes fűszernövényként mindenhol árulják. Jó sok levelet szedjünk. Mondom sokat. Oké, akkor találd ki, mennyi szerinted a sok – aztán szedjél duplaannyit. Merthogy a következő lépés az, hogy a zsályaleveleket 4-5 evőkanál olajban, nagy lángon „megforgatjuk”, aztán kivesszük belőle – és ettől majd jó zsályás lesz az olaj, meg majd persze a máj is, amit benne sütünk. Legalábbis ez az elv.

A gyakorlatban lehet, hogy én bénázok el valamit, vagy nekem is túl kevés zsálya a „sok”, de valahogy a zsályaíz nem igazán ütközik ki a végén. Bár az is lehet, hogy ez direkt van így, végül is a fűszer íze háttérben kell maradjon. Vagy nem? Na, mindegy, mindenesetre egyre több zsályát teszek bele minden alkalommal, és ezt a „megforgatást” úgy csinálom, hogy belefektetem a leveleket az olajba, és fakanállal toszogatva őket, hogy le ne ragadjanak, addig sütöm, amíg ropogósak nem lesznek. Volt, hogy próbáltam nyomogatni közben, hogy minél több illóolajat kipréseljek belőlük, de észrevehető hatást nem értem el. Lehet, hogy legközelebb tényleg csak megforgatom, és nem sütögetem...

A leveleket aztán ki kell venni, félretenni, és jöhet bele a többi. A „többi” pedig nem más, mint fél kiló csirkemáj, 4 lilahagyma „cikkekre vágva” (én csak simán vastagon szeletelni szoktam, nem bírom elképzelni a hagymát cikkekben), és kelleni fog még szintén cikkekre vágott alma is, kábé annyi, mint amennyi máj van. Az a helyzet, hogy én eddig az almát meg a májat is eléggé felaprítottam; a mostani csúcsfinomság titkát részben abban látom, hogy most nagyobb darabokban hagytam mindent. A májakat is max 2-3 felé vágtam, és az almanegyedeket is csak feleztem-harmadoltam. Lehet, hogy az ízének ez nem számít, de állagra mindenképpen jobb: amikor kisebbre vágtam, szétfőtt az alma is meg a máj is.

Mindenesetre egyelőre csak a májat meg hagymát tegyük bele a serpenyőbe, és nagy lángon pirítsuk meg. Aztán meg kell borsozni – sózni csak a végén szabad, a májjal állítólag ez van, hogy sóra megkeményedik, mondjuk sosem mertem még kipróbálni kontrollmájakkal egy konyhai kísérletben, hogy miért és hogyan teszi tönkre, ha túl korán sózzuk, mindenesetre most is csak a végén nátriumkloridoztam.

Most jön bele az alma (fél kiló, megpucolva, cikkekre vágva) – sőt, nem csak az alma, hanem egy deci almabor is. A másik tényező, ami miatt most sokkal jobban sikerült, az egyértelműen az, hogy most valódi almabort használtam. Most már a facebookon is van cider meg cidre-rajongói csoport, de négy évvel ezelőtt nem volt triviális almaborhoz jutni – kényszermegoldásként feles almalé-fehérbor elegyet használtam. Úgy sem lett rossz, de az, hogy most a Hegemóniától kapott száraz cidrét használtuk, egy nagyságrendet dobott rajta. Természetesen ha egyszer felbontunk egy üveg almabort, azt meg kell inni – nagyon jól megy a kajához, ráadásul a nyári vitorlázás hangulatát hozta, ahol nagyon sokat cideréztünk, sőt, mikor átvitorláztunk Angliába, összehasonlításokat tettünk a francia cidre-angol cider témakörben is.

De még nem tartunk a piánál, csak ott, hogy alma és almabor kerül a serpenyőbe. Azt írja a recept szó szerint, hogy „nagy lángon rázogasd, amíg a máj megpuhul” - namost a mi serpenyőnk ennyi cuccal pont megtelik mindig, úgyhogy ha rázogatnám, tuti a tűzhelyen végezné a fele, ezért a hagyományos módon, fakanállal kavargatva puhítottam. Egyébként is, milyen hülyeség ez már, hogy „rázogatva”, na mindegy.

Jó sok szaftot ereszt ám, ettől nem kell megijedni – ebben „főződve” egész hamar puha lesz a máj is. Azután már csak meg kell sózni (nem kell félni, hogy elsózod, alapjában az almától kicsit édeskés lesz), köretet csinálni hozzá, és nyamm.

Köretnek a recept hagymás-zsíros törtkrumplit ajánl, pontosabban azt írja, ez „kívánkozik mellé” - ezt én a modorossága ellenére csak támogatni tudom, az egyik kedvenc köretem a hagymás-zsíros krumpli, anyám is sokat csinálta annak idején, mindenféléhez, pl. fasírthoz.

Ez meg úgy készül, hogy zsírban megpirítja az ember a hagymát,  (jó sokat) aztán beleforgatja a felkarikázott főttkrumplit, és még egyszer megsütögeti kicsit a serpenyőben. Egyébként mi most a múltkori puliszkához készített szalonnapörc melléktermékeként keletkezett zsírt használtuk – azt hiszem, ez is hozzájárult a különleges finomsághoz.

Tehát, összefoglalva, szerintem a következőktől lett most ilyen szuperjó: nagyobb darabra vágott máj és alma, igazzy almabor és finomságos szalonnából olvasztott zsír a körethez.

Én speciál nagyon szeretem a májas ételeket (sosem értettem, miért olcsóbb a máj, mint a „sima” hús: egy állat kevesebb májat termel, ugyanakkor sokkal finomabb) – ha ezzel te is így vagy, és szívesen kipróbálnál valamit a rántott máj–reszteltmáj–zsírban sütött máj háromságon kívül is, akkor ezt nagyon ajánlom.

És persze ne felejtsük el meginni a maradék almabort hozzá, mielőtt kibuborékol belőle a szénsav!

Medvehagymás kucsmagombás recept

Nem akarok szerénytelen lenni, de néha még magamat is meglepem a főztjeimmel. A ma estit azért "főztömnek" nem nevezném, inkább a pillanat hevében született kreálmánynak, de olyan mennyei lett, hogy asszem még lesz ismétlése.

Az úgy volt, hogy ma délután hamar leléptünk a melóból. Eredetileg a keresztfiunkat akartuk vendégül látni, méghozzá - mivel az apja gombász - úgy  terveztük, hogy elmegyünk az ártérre ízletes kucsmagombát szedni. Múltkor, mikor arra sétáltunk, szedtünk egy jó maroknyit - Hegemónia pedig, hiába végzett nemtomhány gombásztanfolyamot és továbbképzést, ízletes kucsmagombát még nem talált sosem. Mindenféle más kucsmát igen, ezt még nem - nálunk meg szinte a kertben nő, ha nem is nagy számban.

Végül lemondták a dolgot, viszont mi meg már szabaddá tettük magunakt délutánra - úgyhogy kettesben mentünk el végül. Sajna az elmúlt napok nagy melegeinek köszönhetően már minden száraz volt, nagy keserves keresések árán végül 3, azaz három darab ízletes kucsmát találtunk, azt is majdhogynem zörgősre száradva. Azért hazahoztuk - bár előbb még volt egy szép estén Julia Robertsékkal (nem kell hozzá pár hét, és ők is hárman lesznek, szédületes, mennyi a gyerek manapság körülöttünk, mindegy, a lényeg, hogy kihasználtuk az alkalmat, amíg még nem a kisemberrel kell foglalkozniuk éjjel-nappal, és meghívtuk őket egy sörre a Duna-partra.)

Na, szóval nemrég hazaestünk, 3 darab gombával, és gondolkodtunk, mihez kezdjünk vele. Néztem a neten a recepteket, hát, olyan pár perces, egyszerű dolgot nemigen találtam.

Úgyhogy kitaláltam én egyet, és most megosztom - szerintem tényleg isteni lett.

Szóval, igyekeztem úgy csinálni, hogy felhasználjunk egy kicsit a maradék medvehagymából is. Meg láttam a netes receptekben, hogy a máj az jól megy a kucsmagombához - minden második tartalmaz májat is.

Úgyhogy azt csináltam, hogy félbevágtam a kucsmákat, és beáztattam egy kis tejbe, hogy ne legyen annyira száraz. A tejbe előtte aprítottam egy kis medvehagymát is - mondjuk azt nem tudom, ez számított-e valamit. Aztán a kucsmák üregébe tettem egy kis vagdalt medvehagymát, aztán kentem rá májkrémet. Erre reszeltem egy kis sajtot, aztán még erre egy kis aprított medvehagymát szórtam.

Aztán a 6 darab fél kucsmát betettem a kis grillezőnkbe, amiben a melegszendvicset szoktuk sütni.

És kész, ennyi, ilyen egyszerű - mikor kisült, nem győztem csodálkozni, hogy milyen finom lett. Bogár salátával ette, én csak nagybátyám fügepálinkája mellé falatkának - de mind a kettőnknek annyira ízlett, hogy egész biztosak vagyunk benne, hogy ilyet csinálunk még. Lehet, hogy nem kucsmagombával, csak mondjuk csiperkével - de azzal is biztos jó...

Ilyet, még!

Névnapi buli biliárdozással, kirándulás tavaszi verőfényben medvehagymagyűjtögetéssel, aztán ennek csodálatos vasárnapi ebéddé transzformálása családi beszélgetések közepette, szavazás fagyizással egybekötve, végül egy kis pecázás, végre-valahára – na, ezt nevezem én hétvégének! Akár kezdhetnénk is elölről, aztán vagy még tucatszor – sosem unnám meg...

Ha péntek, akkor buli – ez a dolgok rendje, nem így van, fiatalok? Trychydts névnapjával kezdődött a hétvége a Noiretben, sok-sok jó arccal – de ezt már megírta ő, inkább linkelem. De hiába hozta vissza a fiatalkori érzéséket (najó, fiatal_abb_ korit), már nem bírtuk hajnalig a mókát. Mondjuk azért sem ártott időben lelépni, mert másnap korán keltünk, hogy normális időben érjünk a Gerecsébe.

A túrát sem írom le, azt is megtette Try koma. Inkább azt mesélem el, mit főztünk vasárnap a rengeteg medvehagymából. Úgyis olyan üres az "Ezt főztem" kategória...

A medvehagymát alapvetően szendvicsbe, zsíroskenyérre, szalonnához, felvágotthoz, körözöttbe jó enni. Olyan, mint a snidling, kicsit fokhagymás beütéssel. És nem kell aprítani – ráfekteted a széles levelet a zsömlére, ráteszed a sajtot-felvágottat, befeded a zsömle másik felével, és nyamm. Nagyon finom, enyhe, zöld íze van, csodás.

De most direkt annyit szedtünk, hogy legyen annyi, hogy valami főzéshez is elég legyen. Meg persze nagy kötegekkel szétosztogatni a családban. Meg még fagyasztani is. Sokat szedtünk, na.

A netről meg vadásztunk recepteket. A medvehagyma-krémlevesnek rengeteg verziója kering a neten, és egész kommentcsaták alakulnak ki arról, hogy jó csinálni, kell-e bele más hagyma, vagy az elrontja az ízét, mikor kell a medvehagymát belefőzni stb. Mi ezt az egyszerű receptet néztük ki.

Előre kell bocsátanom, nagyon finom volt – de nem egészen erre számítottunk. Ugyanis elsőre a medvehagyma-krémleves iszonyúan hasonlít a spenótra. Színre ugyanolyan méregzöld (nyilván, mert zöld levelekből van ez is, jééé), meglepőbb, hogy illatra és ízre is hígabb fajta spenótra emlékeztet. De ez csak az első benyomás – az utóízekben bejön a finom, nem túl erős medvehagyma-íz. Arra is rájöttünk, hogy több sóval még finomabb, szóval mikor úgy érzed, most már elsóztad, érdemes még beleszórni egy adagot. Meg azt találtuk ki, hogy esetleg pirított szalonna vagy baconkockákkal még finomabbá lehetne tenni, az ilyen sós falatkák fel tudják dobni a leveseket. Na, majd legközelebb.

Gyors és könnyű husis receptet nem találtunk, úgyhogy rögtönöztem egyet. A vékony szeleteket borba és olívaolajba pácoltam, alaposan megborsoztam, meg szórtam rá apróra vágott medvehagymát meg jó bőven a tavalyi kiránduláson szedett oregánót. Több rétegben pácolódtak a húsok, úgyhogy közéjük is medvehagymaleveleket tettem, meg a tetejét is azokkal fedtem le. Aztán pácolás után nagyhirtelen megpirítottam az egészet serpenyőben. Finom lett, mondjuk az ízén csak az igazzy ínyencek fedezhették fel a medvehagymát.

Annál inkább a salátában, amit csináltunk hozzá. Bár a szokásos reszelt káposzta-répa adta az alapot, meg az összetépkedett fejessalátalevelek, kevertünk bele pár csokornyi összevágott medvehagymát is, mielőtt kicsit leolíváztam volna. Szóval mennyiségben igazán elhanyagolható volt ez az összetevő – de ízben egészen fantörpikus harmóniát képzett ez így együtt. Na, ezt ettük a husihoz köretnek – könnyű és nagyon finom ebéd volt, és minden fogás tartalmazta az előző napi zsákmányunkat...:)

Az ebéd után a kávézást szüleimnél ejtettük meg, aztán még desszert is volt, a szavazás után elmentünk a Dunakanyar legjobb fagyizójába. Ezt a jelzőt nem én találtam ki neki, még csak nem is a városi lokálpatrióták; váciak mondták rá a vonaton, szóval még két településsel arrébb is híre van. Bár biztos van, aki nem osztja ezt a véleményt, de most is nagyon jót befagyiztunk.

Végül pedig még pecázni is le tudtam menni végre. Nem volt semmi; bár mozogtak a halak, volt pár rablás is a közelben, de kapás csak egy-kettő volt. Najó, talán három, az egyikről leakadt, a másik olyan óvatosan harapott, hogy azt hittem, még csak kóstolgatja, de aztán láttam, hogy lelopta ügyesen az egész csalit, a harmadiknál pedig egyszerűen elaludtam, és későn vágtam be. Egyetlen gébet sikerült fogni, de nem bántam – a Duna, a naplemente, aztán a feljövő Hold, meg úgy az egész nap olyan gyönyörű volt, hogy így is eufóriában úsztam egész reggeltől estig.

Szóval ilyen hétvégéket kérek még lécci, nem mellékmunkázókat meg gürcölősöket.

Bőrsemleges fügés-mandulás csirke

Pénteken ünnepeltük Bogárral a bőrsemleges évfordulónkat. (Szájbarágjam? Najó, 5.5-ik.) Ennek örömére akartunk valami finomat főzni – mivel mindketten szeretjük az édes-pikáns gyümölcsös husikat, és a szüret után maradt egy kis szőlő, azt gondoltuk, majd kezdünk valamit azzal. De, mint reggel a nagy rohanásban kiderült, a szőlő közben a sok eső miatt megpenészedett csöppet. Viszont a szőlősorok mellett a fügebokrok roskadoztak, úgyhogy szedtem egy nagy adaggal, beraktam egy dobozba, hogy majd a munkahelyen rászánok pár percet, és keresek valami fügés receptet – biztos olyan is van a neten.

Volt is, bár nem olyan könnyű rátalálni, mivel létezik egy Lila Füge nevű blogger, aki receptblogot ír. Ráadásul igen aktív – nem csak hogy jók a bejegyzések, de a google találatai alapján a főzős blogszférában meglehetősen központi, építő szerepet tölt be. Úgyhogy a „füge” és „recept” szavakra keresve bizony leginkább őt lehet megtalálni.

Azért persze még így sem olyan nagy művészet ilyen kezdőknek való, füge alapanyagú kaját találni – erre a marokkói csirkére esett a választás. Igaz, aszalt fügét ír elő, de gondoltuk, a frisstől csak jobb lehet, meg úgysem teszünk bele mézet (mivel allergiás vagyok rá sajna – pedig hogy szeretem...), úgyhogy még kell is bele az a kis szaft, amit tartalmaz.

A problémák azzal kezdődtek, hogy kiderült, Bogárék albérletében nincs mozsár, így a világ legdrágább fűszerét (a sáfrányt, amiről ugye mindenki tudja, hogy a krókusznak (najó, az egyik fajnak) a bibéje), szóval a sáfrányt nem tudjuk előírásszerűen megőrölni. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy láttam náluk egy szép porcelánmozsarat egyszer. Mondjuk az is igaz, hogy ha tartjuk az elvet, hogy "biológus hűtőjéből nem eszünk" (ugye a hűtött táptalajon tenyésző jószágok miatt, amiket előszeretettel tartanak a hűtőben, saját szememmel láttam, sőt velem is előfordult) – ugyanígy vegyészek mozsarára is érdemes gyanakodva nézni, ki tudja, milyen vegyszert porítottak benne utoljára. Abban az albérletben pedig csak biológusok és vegyészek élnek, még ha engem beleszámolunk, akkor is...

Na, mindegy. A lényeg, hogy már az elején gondok voltak. A méz helyett megpróbáltunk cukrot karamellizálni – de amint ráöntöttük a kajára, egyből szilárdra dermedt, úgyhogy sürgősen leszedtük róla a cukortömböket. Aztán leégett a legjobb teflonedény, amivel a csajok rendelkeztek – ezt nem tudom hogy sikerült elintézni, de alig tudtuk letakarítani utána. Végül átraktuk a cuccot tepsibe, és letakartuk fóliával – végül is nincs előírva, hogy kell párolni, ez is egy módszer. És nyilván nem a módszer miatt sikerültek olyan balul a dolgok.

Mert balul sültek el, illetve ki – nem mondom éppenséggel, hogy a végeredmény ehetetlen lett, de nem is olyan, amiből még egyszer szeretne szedni az ember, miután első éhét elverte. Ahogy próbálgattunk jó arcot vágni hozzá, és ízlelgettük, arra is rájöttünk, hogy mi lehetett a baj. A recept is írja, hogy a fahéjjal vigyázni kell: „Aki idegenkedik a fahéj ízétől, 5-10 perc után a rudat kiveheti, nem lesz olyan intenzív az íze.” Hát igen. Mivel nagyobb adagot csináltunk, mint ami írva vagyon, kicsit többet tettünk bele mindenből. Fahéjrudat is kétszer annyit dugtunk bele, és eszünkben sem volt kiszedni.

Egyáltalán nem hasonlított az őrölt fahéjéra a végső íz, inkább valami csípős, kicsit műanyagszerű aromát kapott tőle minden falat. Úgyhogy többet ilyet nem fogunk csinálni, az fix. Biztos vannak jó fügés receptek, és biztos ezt is el lehet készíteni jobban (ha például időben kivesszük belőle a rudakat), de annyi sok finom kaja van – inkább próbálunk ki más, kezdő szakácsoknak való finomságot.

Még az a szerencse, hogy volt isteni tokaji borunk rengeteg (a tokaji hétvégénkről még írni fogok), és másnapra egy szuper kirándulást is beterveztünk a(z) (fél)évforduló tiszteletére. Erről is írok mindjárt, de egy bejegyzésnek épp elég ennyi – ráadásul az már nem kajás lesz, úgyhogy nem jogos az „Ezt főztem” kategória.

Gasztroblog: Keszeg-fantázia

Indul a gasztroblog, mert harapni ugyan még nem tudok, rágni viszont már egész jól, úgyhogy kezdek finomakat eszegetni, meg főzőcskézni – bár egyelőre csak puha dolgokat. De például a halat nagyon finom puhára meg lehet csinálni, úgyhogy amikor fogtam szombaton egy jó tucat keszeget, már tudtam, hogy másnap este nagy kajálást fogunk csapni.

Ezek ilyen kábé tenyeres jószágok voltak, illetve egy részük még ennél is egy kicsit kisebb – ami jóval kisebb volt, azt azért visszadobtam, sokkal jobb lesz majd horgászni rájuk, ha megnőnek. Eddig mindig paprikáslisztben, vagy esetleg borsosan-fokhagymásan csináltam meg az ekkokora halakat, de most kitaláltam, hogy valami extrát szeretnék. Néztem a neten recepteket, találtam is két ígéreteset, de részben a hozzávalók hiánya, részben a hozzávalók keménysége miatt egyik sem volt teljesen megfelelő. Úgyhogy a fantáziámra hallgattam, és kombináltam a kettőt.

Büszkén mondhatom, hogy csodálatos eredménnyel.

Így csináltam: a megpucolt halackákat beirdaltam, meg bedörzsöltem sóval-borssal – eddig semmi extra, ezt szinte mindig így csinálom. Aztán az egyik netes recept alapján szórtam a hasukba kakukkfüvet – az nő a kertben csomó bőven. Aztán egy-egy szalonnaszeletet, és két-két fokhagymaszeletet (nem gerezdet, csak vékony szeletet!!) is beléjük nyomtam. Itt jönnek a másik recept ötletei, vagyis a fóliába csomagolás. Az úgy lett volna igazzy, ha parázson sütöm, ahhoz meg nem volt türelmem, úgyhogy inkább fogtam egy jénait, kicsit bespricceltem az alját olívaolajjal, ráfektettem szépen a keszegeket, rászórtam a maradék szalonnadarabkákat meg kakukkfüvet (ezt nem kell túlzásba vinni, de alig maradt), befedtem az egészet fóliával, és betettem az előmelegített sütőbe. Úgy 20 perc múlva vettem ki, megfordítottam a halakat, hogy egyenletesen süljenek (ami alul volt, az felülre került stb.,), és még egy 15 percre visszatettem – de itt már levettem róla a fóliát.

Hát valami óriási sikerem volt, a családomnak olyan tagjai is megnyalták mind a tíz ujjukat, akik nem is szeretik a halat. Abban ugyan megállapodtak, hogy egy kicsit szerelmes vagyok (vagyis sós volt egy csöppet), de hát ez egyrészt a nemrég történt eljegyzés fényében nem is olyan nagy baj, másrészt legalább rájöttünk, hogy attól lehetett a dolog, hogy bár nem sóztam jobban, mint máskor, de nem számoltam a szalonna hatásával, legközelebb erre figyelni kell.

És tuti, hogy lesz legközelebb, mert – bár a legjobb részét, a finom ropogós uszonyokat nem tudtam a gyógyulófélben lévő állkapcsommal elrágicsálni – de /szerénység off/ az egyik legjobb halétel lett a végeredmény, amit valaha ettem. /szerénység on/

Portugálok és a knédli

Hát igen, a portugálok kikaptak. És mivel nem tétmeccs volt, nem is hajtottak egy csöppet sem. Nem szép tőlük.

Viszont így legalább annyira untuk magunkat, hogy átkapcsoltunk a cseh-törökre. És hát - bár jómagam nem sokat láttam - de a tesók szerint ez volt az EB eddigi legjobb játszmája. Percenként akadt el a lélegzetünk, ugráltunk, hujjogtunk, üvöltöttünk (csak halkan, mert volt, aki már aludt) - de ez a fordítás 2:0-ról 3:2-re, a kapus kiállítása, a törökök óriási lelkesedése, az, hogy nem ismertek elveszett labdát, hogy nem adták fel, ez valami olyan élmény volt, hogy az adrenalinszintünk az egekbe szökött. Pláne jó volt, hogy a török az egyik titkos favorit csapatom.

De azért, ha már a csehekkel játszottak, blogolok egy cseh vonatkozásról.

Az történt ugyanis múlt héten, hogy Bogár egyik lakótársának szülinapja volt. Már egy hónapja kitalálta, hogy a szülinapi buliját Prágában rendezi. Nincs messze, odaruccanunk a barátaival, ott alszunk párat, és közben hatalmasat bulizunk. Nem mondom, hogy nem lett volna jó ötlet, de sajnos úgy látszik többen is pénz- és időhiányban szenvednek rajtam kívül is; sorra mondták vissza a meghívottak, úgyhogy végül elmaradt az egész. Persze szegény lány eléggé elkeseredett, ezért találtuk ki, hogy csinálunk neki egy meglepetés cseh estét.

Vagyis olyan szülinapi vacsorát főzünk neki, amiben csupa cseh kaják szerepelnek a menüben, és Staropramennel fogjuk leöblíteni.

Na, akkor most mindenki gondolja végig, milyen cseh nemzeti ételeket ismer a knédli kivételével. Oké, igénybe lehet venni a googlet is. Még mindig csak féltucat használható receptnél tartunk. A legtöbb leves, azt ugorjuk. A másik felében semmi különleges nincsen, a harmadik fele meg nem kezdő szakácsoknak való.

Végül a morvai veréb lett a győztes. Ez ilyen fokhagymás-köményes-borsos husi, nem bonyolult, és a félelmeink ellenére egész finom lett. Szerintem az a titka, hogy nem kell félni sok hagymát, fokhagymát és fűszert használni. Ja, aszondja a recept, hogy a hozzávaló husi "sertéstokány csont nélkül" - bevallom, gőzöm sem volt róla, melyik része a desznyónak a tokány, úgyhogy meglepődtem, mikor a hentes a kérésemre, hogy "Egy kiló sertéstokányt kérek!" azt mondta, hogy "Szóval combot szeretnél", de annyira azért vagyok dörzsölt, hogy csak értőn bólogattam. Utólag fogott el a kétség, hogy biztos nem vágott át?

Mindegy végülis, hiszen a vacsora fenségesre sikerült, köretnek krumplis knédlit csináltunk (felét zsemlemorzsába, másik felét zsíros pirított szalonnába forgatva), káposztával, a másik lakótárs cseh túrós sütivel készült, és akadt Becherovka is. Prágába meg majd legközelebb megyünk.

Így esett első találkozásom a cseh konyhával. Finom volt, de azért továbbra is a törököknek szurkolok...

Bodzaszörp - ahogy én csinálom

Jó, igazából ez nem szörp, nem ilyen higítós-szirupos izé, hanem frissen készült bodzaital, de ezt is szörpnek szoktuk hívni. A télireeltevős sűrítménnyel is próbálkoztunk már, de az nem jött be - ez viszont nagyon finom!

Először is bodzát, pontosabban bodzavirágot, még pontosabban virágzatot kell szedni hozzá. Ilyet:

Nagyjából május elejétől-közepétől lehet begyűjteni a virágait, és időjárástól meg mikroklímától függően (a Balatonparton már áprilisban teljes erővel virágzott) majdnem egy hónapig (de még most is jócskán, úgy számolom, még úgy egy hétig) folyamatosan lehet szedni - vagyis friss bodzaitalt inni... Nyamm.

Van egy rokona, ami eléggé hasonlít rá; gyalogbodzának hívják, és ne keverjük össze vele, mert nem ehető-iható! Szerencsére nagyon könnyű a megkülönböztetés, mert csak a virágja hasonlít. A mérete alapján viszont kapásból azonosítani lehet a gyalogbodzát - max másfél méteresre nő meg, nincs is igazán fás szára, míg a feketebodza (az ehető, amire hajtunk a bodzaszörphöz) simán fa méretű. Szóval ha fel kell nyúlnod leszakítani a virágot, akkor nem lehet gond. :) Ja, és a gyalogbodzának nincs az a jellegzetes, finom bodzaillata (ebből következően gondolom íze) sem, ami miatt úgy szeretjük a bodzás italokat.

A fekete bodza mindenfelé gyakori, az erdőszélektől kezdve árokpartokon át a városokig. Mi a Duna árterére szoktunk lemenni érte, sok szép bokor nő arra - egy probléma van csak; a legszebbek mindig a csalános kellős közepén vannak, ráadásul amint elkezdi szedni az ember, egyből felriasztja a levelek alatt szunyókáló szúnyogokat...

Ez mondjuk itt egy barátságos helyszínen található bokor:

Mint látható, szépen virágzik, és ráadásul igazzy természetes környezetben trónol - arra azért vigyázzunk, hogy út mellől, városból, szennyezett helyről ne szedjünk bodzát. A légszennyezés meg a kipufogógáz nem hiszem hogy egészségesebbé tenné...

De, mint látható, ez a bokor a zöld közepén áll. Egy nagy baja van csak: nagyon tetves.

Bodzaszedésnél nagyon figyeljünk oda, hogy a virág és a bokor lakóit ne szedjük össze. Egyrészt nekünk sem kellenek a poharunkba úszkáló dögök, másrészt nekik is jobb, ha ott maradnak. Sajnos a bodza nagyon hajlamos tetvesedni, a virágok tövén egész vastag fekete réteget alkotnak sokszor.

Nincs semmi gond ezekkel sem, valószínűleg még finomabb, édesebb is lenne a szörp ami tetves virágból készült - a levéltetvek által kiválasztott cukros nedvet nagy szeretettel nyalogatják például a hangyák, egész levéltetű-farmjaik vannak, és néha "megfejik" őket. De szerintem mi emberek inkább édesítsünk cukorral.

Ha nagyon utáljuk a tetveket, és pusztítani akarjuk őket, keressünk egy katicát, rakjuk fel a bokorra. Aztán figyeljük meg, hogy ejti el a tetű-zsákmányait, és hogyan lakmározik belőlük. Ja, mert a katica egy vérengző ragadozó jószág, nem gondoltad volna, mi?

Na, hagyjuk a bogarakat, vissza a bodzához.

Előfordulhat, hogy virágok helyett bogyókat találunk a bodzán. Ilyet, mondjuk:

Ez még bimbós, ne szedjük le - jöjjünk vissza érte egy hét múlva.

Vagy ilyen is lehet:

Ez már elvirágzott, azok ott a kis éretlen bodzabogyók. Ezt se szedjük már le, had érjen meg. Nyár végén-ősszel lehet belőle bodzalekvárt csinálni. De ha mi nem is szeretjük a lekvárt, akkor is hagyjuk meg a madaraknak - nyár végén ez az egyik fő tápláléka csomó madárfajnak, többek között a rigóknak. Ilyenkor nagyon óvatosak a madarászok, mert ha gyűrűzéskor kézbe fognak egy-egy madarat, az bizony nagyon könnyen lefossa őket is - egyrészt ijedtükben, másrészt mert a bodzabogyó nyersen hashajtó hatású. Ja, és a fekete bodzabogyó kimoshatatlanul megfogja a ruhát - akkor is, amikor már áthaladt a madár emésztőrendszerén...

Megint elkalandoztam, bocs. Most már tényleg jöjjön a recept! Ezek kellenek hozzá:

Cukor, citrom, citrompótló (citromsav), sok bodza, meg egy edény, amibe az egészet rakjuk. Mint látható, mi ötliteres befőttesüvegeket használunk, úgyhogy az egy üveghez való adagokat fogom leírni.

A citrompótlóból úgy kábé egy doboz harmadára van szükség - de persze ez ízlés szerint változhat.

Tegyünk a befőttesüvegbe fél kiló cukrot is (természetesen ezt is ízlés szerint, aki édesszájú, az ne sajnálja, de akár kiskanálnyi is elég lehet), aztán töltsük fel vízzel az üveget.

Kevergessük, amíg fel nem oldódik minden. (A citrompótló tablettába van préselve, rohadtul nem akar feloldódni, úgyhogy fakanállal szoktam szétnyomkodni. Ezért jobb a citromsav, azt por alakban árulják...) Aztán tegyük bele a bodzát. Nyugodtan gyömöszöljünk az üvegbe jó sokat, csak finomabb lesz tőle. Nem kell mosni előtte - ne veszítsünk az ízanyagokból, virágporból semmit sem - de nézzük át mégegyszer a virágernyőket, ne legyen se piszkos, se rovaros. Tegyük bele a karikára vágott citromot is - szerintem egy ötliteres üvegben kábé másfél citrom mutat jól. :)

Most már csak oda kell tenni a konyha egyik árnyékosabb sarkába, várni két napot, és le lehet szűrni.

Ha hamarabb szűrjük, nem lesz elég bodzaízű, ha később, kicsit megerjedhet. Van, aki pont erre a megerjedésre gerjed egyébként - többek között én is szeretem, kicsit szénsvavassá, frissítőbbé válik, és kevésbé édes, mindenesetre nem kell megijedni és kidobni, ha pezseg egy picit. Szűrés után érdemes még megtartóztatni egy kicsit magunkat, és betenni a hűtőbe - hidegen az igazi!

Egészségetekre! 

Almabor

Miért pont mindig olyan kajákat akarok főzni, amihez égen-földön nem lehet felhajtani a hozzávalót? Pedig ez a zsályás-almás máj tök egyszerűnek tűnik, de kellene hozzá almabor, és ma már a lábam lejártam, mégsem tudtam még csak tippet sem szerezni, hogy hol lehet kapni.

Ti nem tudtok valami helyet, ahol almabort/cidert vehetnék a holnapi főzéshez?

Salátaboglárka

Az elmúlt hetekben a medvehagyma és a medvehagymás receptek elözönlötték a freeblogot. Nem esett viszont szó a koratavaszi geofiton egy másik finom zöldségéről, a salátaboglárkáról. Úgyhogy akkor írok róla én, a mi környékünkön úgyis inkább az nő, hétvégén szedtem is egy nagy adagot.

Szóval a salátaboglárka (Ficaria verna) inkább a nedves helyeket szereti. A boglárkák többségéhez hasonlóan sárga virága van, viszont egészen más levele: szép kerek, fényes, pár centi átmérőjű levelei vannak.

Így néz ki egyébként.

(Ezek ilyen rákattintós-kinagyulós (miért ki? inkább benagyul. Vagy felnagyul. Mindegy.) képek, rájöttem, hogy ha nem olyan szépek a fotók, érdemesebb így betenni; nem olyan feltűnőek a hibák, viszont akit meg érdekel, az nagyban is meg tudja nézni).

Ezek a szép zöld, étvágygerjesztő levelek azok, amiket meg lehet enni. Nincs semmi különösebben erős ízük - pont olyan, mint a salátáé. Az viszont ilyenkor koratavasszal még nincsen, úgyhogy aki egy kis zöldre éhes, annak nagyon be fog jönni.

Az íze alapján nem tudnám megkülönböztetni a rendes zöldsalátától, viszont a "hagyományossal" szemben van egy nagy hátránya. Mégpedig az, hogy a levelei nem olyan szép nagyok, hanem ilyen kicsik,

ráadásul nem is egy fejen nőnek - szóval sokkal macerásabb ugyanakkora mennyiséget szedni belőle. Viszont ezt ellensúlyozza az, hogy ahol nő, ott szinte szőnyeget alkot.

Mindenesetre megértem, hogy amikor már nő a kertekben a fejessaláta, már nem maceráznak az emberek a szedésével, és csak ilyenkor van szezonja. Ja, meg mellesleg azt hallottam hogy amikor már virágzik, már öreg, és nem olyan finom - viszont szerintem pont a virágja alapján legkönnyebb megkülönböztetni a mocsári gólyahírtől, ami nem ennivaló növény.

A vasárnapi ebédhez kétféle saláta lett belőle: az egyik csak sima "saláta", ahogy általában a fejessalátát is elkészíti az ember - van aki citromos-cukros vizet tesz rá, van aki egy kis olivaolajat.

A másik édesanyám "mindentbele" salátája volt. Nyomokban húsvéti sonka- és tojásmaradványokat tartalmazott, de főleg reszelt almát, káposztát, répát - plusz salátaboglárkát.

Szerintem szedjetek ti is, mert mindenfelé nő, és tök finom. Jó étvágyat!

UPDATE: Uhh, nektek is így szétcsúszik az egész a beszúrt képek miatt?

Na, megpróbálom másképp...