Hanna - gyilkos természet

Mindig érdekesek azok a történetek, amikor egy vadonban nevelkedett (lehetőleg még gyerek) szereplő kerül be a civilizált világba. Legyen szó farkasok által nevelt Maugliról, öreg amazóniai indiánról, akit Frei ráncigált el magával a világ túlsó felére, az ilyesmi mindig érdekli a nézőt. Mindannyiunkban benne van az érzés, hogy nem minden teljesen normális, ami minket körülvesz, így kárörömmel vegyes kíváncsisággal figyelhetjük, mihez kezd a számunkra már semmit nem jelentő csodákkal az „ártatlan”, megrontatlan figura.

Nagyjából ez az alapszituációja a Hannának is – megfejelve egy két aprósággal, mint például azzal, hogy a gyerekkora óta elzártságban nevelt szőke leányka tökéletes gyilkológéppé kiképezve, pontosan megjelölt célponttal érkezik az emberek közé.

Akad még ezen kívül is egy-két furcsaság, csavar a „természet gyermeke az emberek között” sztorin, de ezeket talán már spoiler lenne lelőni. Bár az az érzésem, hogy ezzel a filmmel kapcsolatban nem érdemes spoilerről beszélni. Hiába tűnik az egész egy szuperizgalmas, kémfilmbe oltott akciómozinak, igazából a történet nem fontos. Amúgyis elég sok logikai bukfenc, értelmetlen sablon van benne, de a jelek szerint nem kell itt mindent szó szerint értelmezni.

Például Hanna menekülési jeleneténél nem lehet nem észrevenni, hogy a bázis, amiben fogva tartották, egy merő lehetetlenség. Nem áll másból, mint hatalmas betonalagutakból, amikből szűk oldaljáratok/szellőzők nyílnak, és látványos fény-árnyék játékot biztosító zsalukból meg a zene ritmusára pislogó neonokból. De ugyanez igaz az alulpigmentált lány útjának összes állomására, a sarkvidékről a sivatagon át a nagyvárosig. Egyre távolodik a természettől, egyre nagyobb népsűrűség veszi körbe, akik között egyre kevesebb a jó ember.

Természetesen a vadóc találkozása az emberekkel itt is humorforrás, ugyanakkor elgondolkodtató is. Ami pedig a legnagyobb hatással van rá – és a legfontosabbá teszik a néző számára az alkotók is – az a zene. Nagyon rég láttam ilyen filmet, amiben ennyire fontos szerepe lenne a zenének. Nem mint háttérzenének, ami olyan sokat számított például a Social Networknél is, nem is mint valami klipben – már rengetegszer inkább videoklipre mint egészestés filmre hasonít a Hanna –, hanem inkább mint a Zongoristában, ahol a zene a mondanivaló lényegéhez tartozik; ez különbözteti meg az embert az állattól, a túlélőgéptől… Ezúttal azonban nem zongorafutamokra gondoljunk: a The  Chemical Brothers neve fémjelzi, milyen típusú muzsikát várhatunk. És bár nem várná az ember, de majdnem olyan tökéletes soundtracket raktak össze a film alá, mint a már emlegetett Social Networknek Reznor. Egyébként hangulatában, stílusában hasonlít is a két film zenéje, de azért mégis egészen más sül ki belőle.

Mondjuk a baj a Hannával pont az, hogy nem igazán sül ki belőle semmi. A klipszerű jelenetek, a mélyértelmű utalások, a látványos akciók egyvelege nem akar összeállni egységes egésszé. Pedig egész a legvégééig reménykedik benne az ember, mert a hangulata, az tényleg magával ragadó, a stílusok keveredése érdekessé teszi, és a látványos-izgalmas-vicces akciók közé igazzy művészi töredékeket kapunk, úgyhogy végig lehet törni rajta a fejünket, hogy mi fog ebből kijönni. De végül semmi érdemleges; a katarzis elmarad, a bőségesen elszórt gondolatdarabok megmaradnak külön-külön, sőt a történet szintjén is inkább csak bosszantó bugyutaság marad. Azért még így is elég különleges, szóval aki szereti az ilyet, az ne habozzon.