Aranyhaj és a nagy gubanc

Az Aranyhaj trailerje láttán azt gondoltam, a haja önálló életet fog élni, és összevissza kígyózik majd, mint egy polip karjai, de szerencsére nem így van; csak ügyesen lasszózik vele a csajszi... De a hajcsápokat leszámítva már a trailerből levettem, hogy ez nekem tetszeni fog. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni énekelni fognak benne.

Ne értsetek félre, nagyon tetszett a Disney új mozija. Majdnemhogy zseniális. Minden megvan benne, amit a jobb Disney-mesékben szerettünk, plusz még egy-két szuper ötlet, poén, na és a 3D. Csak az a baj, hogy így azt sem kerülhetjük el, amit minden más Disney-filmben is utáltunk és/vagy röhejes volt. Például az idegesítő, állandó dalrafakadást.

Kevés kivétellel én speciel rühellem az énekes-dalos filmeket, a musicaleket sőt az operákat is. Mégpedig azért, mert ha van is egy-két zene benne, ami tetszik, az a nagy számok törvénye alapján kizárt, hogy a (mondjuk) másfél óra alatt elhangzó 10 dalocskából mindegyik jó legyen. Ez egy lemez esetén, vagy a rádióból hallva kevésbé zavarna; egyszerűen továbbkapcsolsz, lehalkítod, vagy valami mással foglalod el magad, amíg véget nem ér a szám. De amikor bele vagy szögezve egy moziszékbe, és egy bazi nagy vászon, meg dobhártyaszaggató hangfalak kényszerítenek arra, hogy végighallgass egy vacak dalocskát, hát az el tudja rontani a filmélményt. A Disneynek meg az egyik védjegye ez a tingli-tangli nótázás. Van, hogy bejön nekik (vagyis nekem, a Hakuna-matata, csak hogy egy példát mondjak), de akármennyire is tetszik egy-egy szám, azért fölösleges végighallgattatni a többit, pláne gagyi „szinkron-verzióban”.

No, ezt asszem túlragoztam. Pláne, hogy ez minden valószínűség szerint csak az egyéni hisztim – bár az is tény, hogy a legtöbb vélemény szerint sem erősségei ennek tényleg majdnem tökéletes animációsfilmecskének a betétdalok.

De amúgy bőven átlagon felüli. A karakterek ismerősek: az akrobatikusan akciózó, főállásban tolvaj szépfiú többek között mintha Aladdin és valamelyik 3D-s Prince of Persia játék főszereplőjének keveréke lenne, a gonosz mostoha az ugyanaz a feketehajú gonosz mostoha, mint a klasszikus Hófehérkében (azt vágjátok, hogy az volt az első egészestés Disney-rajzfilm?), és arról sem sikerült leszoknia a kastélyos filmcégnek, hogy az összes állatot kutyaként ábrázolják. (Bár ezzel nincsenek egyedül: a Shrekben például a Szamár volt az, aki ugyanúgy hegyezte a fülét, szaglászott és dörgölődzött mint most a ló, azaz pontosan úgy, mint egy öleb. Hát, igen, a célközönség nagy része valószínűleg nincs tisztában a lovak, szamarak és egyéb vadállatok metakommunikációjával, de azt mindenki tudja, mit jelent, ha egy kutyapózban ülő kedves állat nagy szemekkel néz, és közben csóválja a farkát...) A kamaszkori függetlenedési-problémákkal küzdő királylány már egyénibb figura. Itt most nem arra célzok, hogy iszonyú hosszú haja van, ami ráadásul éneklés hatására (hajajj, itt lépbe a képbe a dalolászás) fényleni kezd, és gyógyító meg fiatalító hatása van, hanem arra, hogy tökéletesen megalkotott karakter, akiben minden kamasz magára ismerhet.

A történet, amibe a régi-új szereplők kerülnek, a maga egyszerű, dalokkal együtt is 92 perc alatt elmesélhető módján is halál izgalmas. Nem mintha sok szál keveredne össze-vissza, de például a mostoha húzásai tényleg elég kemények, nem csodálja az ember, hogy szegény hercegnő beszopja őket, aztán izgulhatunk, hogy mégis, hogy lesz ennek jó vége... Az eleje, amíg Flynn Ryder, a higanymozgású tolvaj felvázolja gyorsan a helyzetet, kicsit elhúzódik, de szerencsére itt még lenyűgöz az újdonság erejével ható 3D.

Najó, nem csak az elején nyűgöz le. Ez a film végig olyan gyönyörű, hogy berosálsz. Képzeld magad elé a legszebben megrajzolt, legmozgalmasabb kedvenc Disney-filmedet, szorozd meg az aranyosság-faktorát hárommal, konvertáld át az egészet magadban 3D-be, méghozzá olyanba, ahol nem ész nélkül, hanem ügyesen és okosan alkalmazzák az effekteket, és akkor nagyjából képed lehet arról, milyen is az Aranyhaj.

A sztori és a látványosság ötletsziporkáit pedig tökéletesen kiegészíti a humor – ez sem falrengető, csak a „szokásos” gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, Disney-kompatibilis beszólásokból, pergő párbeszédekből áll, de ez éppen elég ahhoz, hogy a Tangled az idén látott legjobb animációs film legyen. A műfajban a kedvencemhez, a nagyonsokszorlátott WALL-E-hez nem ér fel, de hasonló élményt ad ahhoz, mint amikor először láttam a Shreket...