Kecskebűvölők

Azt, hogy már a nácik is kacérkodtak az okkultizmus és a hadviselés házasításával, az is tudja, aki soha életében nem játszott a Wolfeinsteinnel, és valami csoda folytán nem látta Indiana Jonest küzdeni a figyládáért. Semmi csodálkoznivaló nincs tehát azon, hogy az iraki háborúban is szerepet kaptak paranormális szuperkatonák. Vagy legalábbis parás katonák. Vagy nemnormális szuperek.

Bár a Kecskebűvölők elején megsúgják, hogy abban amit látni fogunk, több igazság van, mint hinnénk, meg elvileg egy komoly interjúkötet alapján készült, nagyon nehéz eldönteni, hogy a fentiek közül melyik az igaz. Néha az ember elhiszi, hogy fejesek lehetnek annyira hülyék, mint a filmben, hiszen ezt mindenki saját maga is tapasztalja. Néha meg azt hiszi el, hogy léteznek olyan dolgok, amiket nem tudunk megmagyarázni – hiszen ezt is alá tudjuk támasztani saját tapasztalatokkal. De azt sem lehet kizárni persze, hogy ez az egész csak beLSD-zett hippik lázálomtripje...

A találgatás, hogy vajon mi az igazság, hozza be a filmbe az izgalmat. Mert amúgy feszültség az nem sok van benne. Egy naiv újságíró meg egy magát jedilovagnak képzelő dilis kóvályog ide-oda az iraki sivatagban, és miközben körülöttük dúl a fura háború, ők sztorizgatnak. Arról, hogyan keltek új életre a paranormális kutatások a hidegháborúban (az egyik legjobb jelenet!), arról, hogy mi köze ehhez a hippiknek és a drogoknak, meg arról, miért jutott válságba a parakatonák „Első Föld Hadserege”.

Egyszóval nagy izgalmak nincsenek – de nincs is szükség rájuk. Itt a humor, az irónia, a finom szúrások és abszurd poénok kapják a főszerepet. Most őszintén: a Gyalog galoppból hiányoljuk az ütős sztorit? Ugye nem?

Jó, kicsit erős Monty Pythonékhoz hasonlítani a Kecskebűvölőket – ez inkább a szatíra kategória. De például az angol humor mégis összeköti őket – konkrétan angol-amerikai koprodukcióban készült, hát nem csoda, hogy nem annyira a röfögős, inkább a groteszk humor került túlsúlyba. Aki ezt kedveli jobban, az nem fog csalódni: nem annyira egyfolytában hahotázós, hanem elképedten ki-kitörő kacajos mozi ez. Direkt nem írtam vígjátékot – manapság mást értünk ez alatt. Inkább a szatíra a jó szó: abból viszont az egyik legjobb ez az ezotéria- és társadalomkritikus, háborúellenes film.

Mégpedig azért, mert sok eltúlzott karikatúrával szemben itt közben azon kattog az agyunk, hogy na, ebből vajon mi lehet az igaz? Meg persze azért is, mert az amúgyis parádés szereposztást a színészek nagyon meghálálják: Ewan McGregor talán még a leggyengébb láncszem, de George Clooney, Jeff Bridges, Kevin Spacey, sőt, gyakorlatilag mindenki olyan lazán és természetesen hibbant, hogy a legvadabb drámáikat és legképtelenebb hülyeségeket is úgy bevesszük tőlük, mintha csak egy dokumentumfilmet néznénk. Az (ál)dokumentumfilmes hatást egyébként több filmes módszerrel meg is erősítik – de ami vicces, hogy ugyanezt idézőjelbe is teszik azonnal.

Érdekes egy hatás jön ki belőle, na. Nem mondom, hogy az év legjobb filmje, vígjátéka vagy ilyesmi. De már csak hippikatona George Clooney hosszú haja miatt is érdemes megnézni...