Jeff Noon: Vurt

Az agave kiadónak nagyon bejött Philip K. Dick. Annakidején vitorláztam együtt egy bennfentessel, próbáltam kihúzni belőle, hogy sikerült megszerezni a jogokat, és anyagilag megérte-e, de nem nagyon tudtam meg semmit. Mindenesetre biztosítottam róla, hogy én a PKD könyveik hűséges olvasója és vásárlója leszek. Arra viszont nem számítottam, hogy túlzásokba esnek, és bármit megpróbálnak az olvasókra sózni, ami kicsit is kapcsolatba hozható a nagy, pszichedelikus sci-fi íróval. A Jeff Noon Vurt című regényét is azzal harangozták be, mintha az író kifejezetten PKD-tól tanult (esetleg koppintott) volna, de a Vurt épp csak a drogok szempontjából Dickes, egyébként pedig csak egy nagy lufi, ég és föld a színvonalbeli különbség.

A Vurt egy drog, amit egy tollal (pihés, színes tollak torkon lenyomásával) kell a szervezetbe juttatni. De a vurt nem csak szimplán drog, hanem virtuális valóság is: a drogos (sőt, drogosok, mert ezt a cuccot csoportosan kell nyomni) kollektíven a drogtervezők (szerkesztők) által megtervezett helyre, világba kerülnek. Ebből kifolyólag a vurt egy ipar is: „álmokat” vágnak össze, amelyekben „vurt-szereplők”-életébe élhetjük bele magunkat. Van például pornóvurt (ehhez rózsaszín tollal kell megcsiklandozni belülről a nyeldeklőnket) van nyugtató-relaxáló-nosztalgikus vurt (kék toll), meg van csomó más színű, olyan is, amiben akár ténylegesen meg lehet halni. A vurt legfontosabb tulajdonsága pedig, hogy időnként elveszik benne valami vagy valaki, illetve hogy az elveszett dolgok helyébe a vurtból jön át a valóságba néhány undorító vagy félelmetes vagy fantasztikus vurt-lény vagy vurt-tárgy. A valóság és a vurt tehát keveredik, egymásba folyik és – ahogy folyamatosan halad előre a történet – egyre inkább összemosódik a kettő, a szereplők és az olvasó számára is.

Ez az eredetiséget nyomokban tartalmazó alapfelállás. A történet hasonlóan ismerős lehet: főhősünk egy nyominger, aki elveszít valami számára fontosat a vurtban, amit megpróbál visszaszerezni. Ez még mind vezethetne valahova, és lehetne jó, de a sztori vége és csavarja annyira unalmas és lerágott, hogy azért aztán nem érdemes végigszenvedni magunkat a regényen.

Na, most azért kicsit túloztam: aki kedveli az ilyen elvont-drogos sci-fiket, bírja a kicsit erőltetett jövőbeli szubkultúra-szlenget, annak a szándékosan beépített gyomorforgató nehezítések ellenére sem jelenthet gondot vagy szenvedést a könyv végigolvasása. Csúnyán nyomasztó, de olvastatja magát – csak éppen mikor a végére ér az ember, akkor koppan nagyot. Ezért volt ez az egész felhajtás? Erről szólt a könyv? Ezért kellett egy ilyen bonyolult és szétcsúszott (értsd: inkoherens, bár legalább félig-meddig indokoltan az) világot csinálni, követhetetlenül sokféle szertől szétégetett agyú szereplőket végigráncigálni a cselekményen? És ami még rosszabb: ezért kellett belenyomni mindenféle súlyos(nak tűnő), művészkedő témát, mint például a meglehetősen fontos szerepet játszó és részletesen taglalt testvérszerelem?

Ne értsetek félre, nem vagyok én prűd, de ha már tabut döntögetünk meg polgárt pukkasztunk, akkor legalább valami céllal tegyük, ne valami sekélyes közhelyért – csak azért bedobni ilyesmi témákat, hogy menő legyen a regényünk, olcsó művészkedés.

És itt azt hiszem, pont erről van szó. Az író jól forgatja a szavakat, a stílusa – bár innen-onnan összeszedett – megvan, nagyon jól tud sötét és reménytelen hangulatot teremteni, de nem egy jó regényt akart írni, hanem olyat, amiről jó sokan fognak beszélni, és ezzel remélhetőleg jó pénzt hoz a konyhára. Ez be is jött, sőt, még Arthur C. Clarke díjat nyert – mondjuk ma már nem is adnak ki olyan könyvet, amin nincs a borítóján feltüntetve pár ilyen-olyan díj, igaz, az ACC Award azért csak nem „ilyen-olyan”…