"Magam adom"

Az a baj azzal, amikor te vagy a vőlegény, hogy nagyon feltűnő vagy. A menyasszony persze feltűnőbb, de hozzá azért nem mernek oda menni mindenféle kérdésekkel, különben is, biztos a vőlegény a főnök, ő biztos mindent tud, hogy mikor lesz ez vagy az, merre van amaz, és különben is, akkor most hogy és mint volt/van/lesz ez az egész este. Pedig nem tudtam, mert bár sokat készültünk a dologra, én aznap délután mégis csak egy ünnepelt voltam, és nekem is meglepetés volt sok minden.

Éppen ezért volt az egész olyan szuper, de ebben az érdem a családomé, meg Bogár családjáé, meg a barátoké, akik annyit segítettek, eljöttek és velünk örültek. És néha ugyan tényleg ideges voltam, mert a nem magaménak érzett szervezői tennivalók ezerfelé rángattak, de azért nagyon-nagyon jól éreztem magam, és boldogan mondtam igent.

Az az érdekes egyébként, hogy a jó pár órával korábbi szűk körű polgárin sokkal jobban meghatódtam (de nem csak én, ott szinte mindenki sírt). A délutáni egyházira szerintem már elfáradtam az iszonyatos melegben és párában. Pedig Jelenits zseniálisan beszélt (természetesen), és nagyon szép szertartás volt – remélem, nem tűnt túl hosszúnak. Nekem nem volt az, lehet, hogy nem hiszitek el, de minden percét élveztem. Azt, ahogy az öcsémék segédkeznek, ahogy a húgom gregoriánt és Ave Mariát énekel, ahogy a templomba lépésünk után nem sokkal leszakad az ég és ömlik fentről a hűsítő víz (végre, a fülledt nap után), ahogy az igen kimondására akkorát dördül az ég, hogy beleremegnek a falak és egy pillanatra kialszik a villany (valaki kérdezte, hogy hol lehet ilyen drámai hatásfokozókat rendelni az esküvőre...:)), ahogy mindenki meg van hatva körülöttünk, én meg próbálom elbohóckodni a torokszorítást – és igen, tényleg, az igen kimondását, meg az ígéreteket, esküket is végig élveztem. Azt is, amikor én mondtam, azt is, amikor a szép csaj, aki most már a feleségem.

Az is tök jó, hogy pont elállt az eső, mire át kellett menni a helyszínre – mondjuk a kertbe tervezett buliból semmi sem lett, meg a gyalog átvonulásból sem, autóval is csak úgy lehetett megtenni a pár száz méteres utat, hogy előbb a segítők (a testvéreim és a barátok, ezúton is mégegy köszönet nekik) előrerohantak, és elvonszolták a letört faágakat az útból. Szegényeket nagyon sajnáltam – a kertben terítettek, díszítettek egész délelőtt, erre az egészet ronggyá mosta és tépte a vihar... Szerencsére a helyszín főnöke egy tündér volt: állítólag az ország minden területéről telefonos kapcsolatban állt a barátnőivel, sorra hívogatták a jelentésekkel, hogy „Most ért Budára a vihar” „Már Pesten van” „Már a szomszéd városokba is elért”, aztán 15 perccel a zuhé előtt szólt az embereknek, hogy na, most aztán mindenki felkap mindent, és húzás befelé a cuccal. Jó helyet választottunk, na, már csak azért is, mert bár kerti bulit szerettünk volna, de gondoltunk arra, mi lesz, ha esni kezd.

Mondjuk egy kicsit szűken voltunk így benn, de legalább nem ettek meg a szúnyogok. Táncika meg ilyesmi úgysem volt tervezve (bár amikor már csak a „kemény mag” maradt, akik az elpakolásban segítettek, mégis lett, sőt, mi is bemutattuk a hamvába holt meglepetéstervünket), meg lehet, hogy volt, akinek furcsa volt, hogy szendvics van töltöttkáposzta meg egyebek helyett, és hogy nem éjszakábanyúló-hajnaligtartó a buli, de talán kárpótolta őket a rengeteg finom házi süti (amiért megint csak köszönet a családoknak és a barátoknak), meg a bólé meg a bor.

Meg a program! Mondom, az nekem is meglepetés volt, de mind az én, mind Bogár családja kitett magáért. A családi dalárda, „Éljen minden bájos szép nő”-től kezdve az engem égető poénokra kihegyezett csasztuskán át egész addig, amíg gitárral, dobbal kísérve előadták az I'm yoursot, meg a saját szerzeményeket, amiket azóta nem játszottak, hogy feloszlott a bandájuk, pedig óriási sláger lehetne belőlük, és amiken konkrétan törölgetni kellett a szemem... Aztán a torta, amit Bogár ikre sütött, a tejszínhabba bugyolált meglepetés-szivatással, a versek, a gratulációk... Meg persze az elmaradhatatlan gyerekkori cikis kép vetítés...

Na, hát tényleg, nem kellene, de már a leírásától is meghatódok megint. És az a rengeteg ember, akiken tényleg látszott, hogy örülnek nekünk!

Az egyetlen baj a dologgal (az elején említett ici-pici idegeskedéseken túl), hogy nagyon rövid volt. Najó, annak tűnt. De tényleg: jönnek sorban az emberek, köszönnek, aztán jönnek, gratulálnak, és még sorra se került mindenki, minden átmenet nélkül már jön is az első, aki búcsúzni akar, és onnantól már búcsúzkodás van, holott még épp csak kezdem beleélni magam, hogy esküvőm van, és már vége is, pedig tök jó volt.

Lehetne ilyen gyakrabban...

Najó, nem. :)