Vízkereszt a Quimbyvel

Megbízást kaptam a nagynénémtől, hogy vegyek két jegyet a S.Ö.R.-re, a Centrál Színházba, amiket az unokatesóméknak szán karácsonyi ajándéknak. Így tévedtem a színház honlapjára, ahol nagy betűkkel hirdették, hogy december 28.-án lesz az utolsó előadása a Vízkeresztnek, utána soha-soha többet! Azonnal vettem két jegyet (nov. 20-ra volt még kettő), már másfél éve szemezek a darabbal, hiszen szerepel benne a Quimby!

Pontosabban ők (többnyire) csak a háttérben zenélnek, inkább úgy kéne mondani, hogy a dalaik kerültek főszerepbe. Persze Shakespeare darabjába csak úgy fért bele egy újabb „szereplő”, hogy erősen megnyirbálták az eredetit. Úgyhogy, mint színdarab, ez a Vízkereszt nem mondható jónak: ami művészi van benne, az a Quimby zenéje. Inkább shakespeare-i vezérszálra felfűzött kabaréjelenetek sora, amelyeket Quimby-számok választanak el egymástól. Bár ez így egy kicsit igazságtalan, a zenéknek tényleg jól megtalálták a helyét, egyáltalán nem csak „elválasztásra” szolgálnak, és a „kabaré”-nak is van egy pejoratív felhangja manapság. Viszont akármennyire is nagyszerűek a színészek, az bizony csak kabaréban megy el, amikor azon nevetünk, hogy milyen jól adják a dülöngélő részeget, és milyen jó kásásan tudnak hülyeségeket mondani. Persze, a Vízkereszt eredetileg is vígjáték, nyilván, úgyhogy az ilyen stílusú poénokon kívül is akad komikum, de tény, hogy a „részeghumor” igen nagy arányban képvisleteti magát.

Hogy akkor miért mondom azt, hogy feltétlenül érdemes megnézni? Mert fantasztikusan szórakoztató. Nem a legintellektuálisabb darab, amit valaha láttam, de hát a Vidám Színpad utódjától ne megrázó tragédiát várjunk, hanem felszabadítóan könnyed, kacagtató előadásokat. Ez pedig pont ilyen, ráadásul a kedvenc zenéimmel, és olyan színészekkel, akiknek kisujjában van a szakmájuk és a nevettetés – és ezt nagyon komolyan veszik. Nem tudom, mennyi volt az improvizáció, de úgy tűnt, meglehetősen sok – egyszer-egyszer úgy tűnt, mintha elvesztették volna a fonalat a fiúk (meg a lányok) odafönt. Mondanom sem kell, ezek voltak a legjobb pillanatok – az együttesen próbáltam lemérni, mi az, amin ők is nevetnek. Persze az is lehet, hogy az imprózásnak tűnő részek a rendezés szerves részei, akkor viszont pont az árul el a szereplők tehetségéről sokat, hogy el tudták hitetni a spontaneitást. Igaz, Quimbyt énekelni nem való mindenkinek, egyiknek-másiknak beletöredezett kicsit a bicskája, cserébe viszont nagyon érdekesen „áthangszerelt” számokat adnak elő – remélem, lesz majd egyszer ezekből is egy lemez.

Akárhogy is, felejthetetlen este volt. Fáradtan és kicsit nyűgösen érkeztünk, és az első 10 perc után csak vigyorogni tudtunk, és bólogatni a zenére. Aki szeret nevetni, és nem kifejezetten utálja a Quimbyt, annak egyértelműen meg kell próbálnia jegyet szerezni az utolsó két előadás valamelyikére.

Csak persze attól tartok, már semmi esélye nincs. Én feltétlenül meg szeretném nézni a legutolsó előadást, és az öcsém is örülne egy jegynek – ez lenne a karácsonyi ajándéka – úgyhogy megmozgatok még pár követ, hátha, de tartok tőle, hogy más lesz a programom december 28-án.