Nyafogás 2012-ről

Összesítsem az évet? Úgysem lehet. De azért van amit igen. Pl. még asszem sose írtam fel pontosan, hány könyvet olvastam el. Most meg – nyilván a Kindle hatása – pontosan tudom, hogy 2012-ben 50 könyvet olvastam el (meg egy-kettőt, ami nem a „végigolvasós” fajta, de át kellett lapoznom, pl. hogy írjak róla). Szóval 50 könyv. Ebből 24 digitális formában „fogyott el”, a többi papíros. 14 volt ezek közül újraolvasás – van, amit pár évente előveszek, van, amit most kiadtak újra, azért került megint a kezembe, meg van, ami időelütésként került a kezembe a polcról vagy a Kindle memóriájából (pl. a Rejtő Jenők pont olyanok, amiket lazításként, két igazzy könyv között, meg ha nincs másra időm, pikkpakk el lehet olvasni).

A filmeket évek óta nagyon jól össze tudtam számolni és összesíteni, mivel általában mindegyikről írtam ide a blogba. Na, ez már jó másfél éve nincs így. Persze ettől még összesíthetném, mert a sajtóvetítésekről írok máshová, amire meg pénzér' megyek, annak elteszem emlékbe a jegyét. Szóval ha nagyon akarnám, össze tudnám számolni, de ahhoz össze kéne kaparni egy kis energiát meg motivációt. Az meg most nincs.

Mint ahogy általában erre a blogra sincs. 27 bejegyzést írtam ide idén. Ez átlagosan pont kéthetente jelent egyet. Hát, ez elég gyér. Még a freeblog kimaradozásai sem érintettek igazán, mert sosem akartam akkor írni, mikor nem lehetett (kivéve ezt a bejegyzést, amit még 29-én megírtam, de csak most tudok feltenni).

Ja igen, éves filmes toplista: az idei filmekből mindenképp érdemes megnézni a Holdfény királyságot, az Életrevalókat, a Pi életét meg az arra fogékonyaknak az Avengerst. Aki még nem látta ezeket, az pótolja be!

Na, mit lehetne még összefoglalni 2012-ről? Lehetne például összeírni, mennyit utaztam ebben az évben – közepesen sokat, de nem foglalom össze, inkább majd mindegyikről írok külön egyszer (nyehehehehe).

2012-ben a megkezdett de soha be nem fejezett posztok száma: több tucat.

Biztos vissza lehetne tekinteni a boldogságokra meg szomorúságokra és idegbajokra is, de a lényeg, hogy egyértelműen az első volt többségben (és ezt nem csak azért mondom, mert csak a szépre emlékezem, de mert erre törekszem, nem is csinálok ilyen szempontból számvetést).

Volt sok munkám, de nem olyan nagyon sok, mint lehetett volna. Sajnos a mágusmunka megint megszűnt az év második felére. Ettől lett egy kis szabadidőm, amit például pecázással töltöttem – tényleg, életem eddigi legsikeresebb horgászéve volt ez, sok új faj, és méretes, soktöbbkilós halak vannak a fogási naplóban.

Született két unaköccsöm – ráadásul egyszerre, ikrek.

Keresztapa lettem – immár harmadszor.

De az a baj, hogy ezek az események már az év második felében-utolsó harmadában történtek, és már nem is emlékszem annyira az elejére. Mi volt például márciusban? Nem tudom... És ez fura, mert ha például azt akarnám tudni, mi történt 2009 márciusában, akkor visszaolvasnám a blogomban – ha mindent nem is írtam le, de azért jócskán segítene visszaemlékezni. Hát, ha majd 2012-ről kérdeznek majd az unokák, kénytelen leszek a memóriámra hagyatkozni.

Nem fogadkozom, az sosem sül el jól, de jó lenne 2013-ban kicsit többet írni ide.

Szuperhősök röppentyűje

Na, ilyen kell nekem. Nem feltétlenül azért, mert vonatozás helyett ezzel ingáznék (bár mennyire jó lenne már az is! Elbúcsúzom az itthoniaktól, felszállok a kertből, leszállok a melóhely parkolójában – agyő dugó, viszlát tömeg, goodbye felsővezetékszakadás és kigyulladó metró! Sőt, lehet, a Duna-partra is ezzel ugranék le pecázni, ha lenne ilyen kütyüm...), hanem legfőképpen a napelemes-vitorlás yachtomról ezzel ugranék ki a láthatáron túli partra. Nem ám valami motoros bocival, gumicsónakkal, ugyanmár, hol élünk, a múltszázadban?

Szóval ezt kérem karácsonyra. Meg persze a napelemes-vitorlás yachtot.

Egyébként meg tényleg, mekkora szuperhőskütyü ez már? Batman vagy James Bond csak irigykedve bámulná szerintem. Kicsi, menő, mivel elektromos, nyilvánvalóan tök csöndes (teljesen nem lehet csöndes, még a vitorlázórepülőgépek is zajosak, pedig azoknak nincs motorja egyáltalán, de gondoljatok bele, ahogy a kaszni hasítja a levegőt, autópályás sebességnél bizony még a legcsöndesebb autó is zajos, ezeknek meg az az utazótempójuk), mindenesetre a bűnözők/ellenséges kémek rejtett megfigyelésére, megközelítésére, és utána a gyors tempójú távozásra, az ellenfelek lerázására a legtökéletesebb eszköz. És tényleg létezik!

Kombináljuk össze egy sereg ilyennel:

és megkapjuk azt is, mivel támadnak a szupergonoszok.

Meg ezt is érdemes megnézni: a cyberpunk "rigó" a maga megtestesült valójában. És rohadtjól repül a kis ketyeréjével...

Tényleg tiszta sci-fi ez a világ! Nagyon élvezem! És persze repülésmániásként én is akarok ilyen kütyüket! :)

Cloud Atlas - Felhőatlasz

Bár ezen a blogon nem nagyon látszik, de azért én továbbra is mozimániás vagyok. Igaz, mostanában jobban szűröm, mit nézek meg. A sajtóvetítés az más tészta, de ha társasággal, egyedül vagy párosban megyek moziba, akkor azért akármennyire is várom a filmet, kivárom, mit írnak róla megbízható emberek. A hype tagadhatatlanul nagy hatással tud rám lenni, de most már nem vagyok annyira naiv, látom, hogy ez mesterségesen gerjesztett dolog, és bizony sokszor nagyon gyengék azok a filmek, amikbe pedig már látatlanba bele vagyok szeretve.

A Felhőatlasszal is kivártam egy kicsit. Nem mondhatni, hogy ezt a filmet vártam volna legjobban idén, de azért az a bogár belekerült a fülembe, és nem hagyott nyugton. Egy sci-fi-be oltott, három órás filmszörnyeteg, ami romantikus, fantasyval van megbolondítva, rengeteg akcióval, és ami egyszerre több idősíkon játszódik a történelem különböző korszakaiban? Amibe ráadásul beígértek egy kis filozófiát is meg gondolkodnivalót? Hát hogy a viharba ne érdekelne? De azért a véleményem az volt, hogy nagy a veszélye, hogy az a projekt, ami ekkorát akar markolni, az bizony keveset fog (fogni).

Már a bemutató előtt jöttek a vélemények – és látszott, hogy nagyon különböznek. Van, aki szerint az évtized filmes blöffje, mások rajonganak érte, vagy legalábbis bejött nekik – és persze a két tábor heves szópárbajokat vív, élőszóban, fórumokon és emailekben. Namármost, ha pedig valami ennyire megosztó, azt én már csak szakmai ártalomból is megnézem. Nem csak azért, mert ha valami ekkora indulatokat tud kiváltani, akkor abban azért lehet valami. Nem is csak azért, hogy hozzá tudjak szólni, ha társaságban előkerül, hogy lássam, melyik oldallal értek egyet. Hanem például azért is, mert titkon azt akartam, hogy meggyőzzenek. :)

Szóval most megnéztem. És most így utólag nézve, blöffnek nem blöff, de nem is kihagyhatatlan, zseniális alapmű. Egyszerűen csak egy film. Igazából az alkotók a szokatlan hosszúságú trailer megindoklásaként kiadott interjúban meg is mondták, mit akartak csinálni: egy olyan filmet, amiben benne van minden, amitől ők megszerették a filmeket. Márpedig a filmszeretet általában gyerekkorában ragad rá az emberre. Most biztos megbántom a rajongókat, de szerintem, ha a tartalmat nézzük, akkor a Felhőatlasz egy közepesen szirupos Disney-filmmel összemérhető mélységgel rendelkezik. Ez a sok korban játszódó történet kicsit olyan élményt nyújt, mintha a Családi mozidélután a Disney-velt néznénk. Van benne Ausztrál Expressz, aztán jön egy sci-fi rész, mondjuk a Csillagutasok, aztán egy Zorro-epizód. De tegyük a szívünkre a kezünket: nem volt egy olyan időszak az életünkben, mikor odaragadtunk a képernyők elé amikor ez a Disney ment a tévében, és nem gondoltuk elképesztően coolnak az ilyen, igazából nem túl komoly értékű filmipari termékeket?

Nyilván nem voltak ezzel másként Wachowskiék, meg a Lé meg a Lolát rendező Tom Tykwer sem. És ez így akkor rendben is van: filmrajongók csináltak egy filmet filmrajongóknak, amit közös filmrajongásuk eredőire alapoztak – ami pedig a közös kultúrából adódóan valószínűleg a mesefilmek és a kalandfilmek világában gyökerezik. Az mondjuk elgondolkodtató, hogy független filmeseknek ilyen átlagdisney-alkotásokat kell-e csinálniuk – állítólag ez a valaha készített legdrágább független film.

És ez látszik is rajta: a Felhőatlasz szép. És vannak benne jó ötletek. És jó színészek. Akik ráadásul egyszerre 5-6 szerepet is játszanak: hol főszerepben, hol statisztaként láthatjuk őket, hol nőnek hol férfinak, hol fehérnek hol színesbőrűnek maszkírozva – bár ez igazából csak játék, egy plusz szórakozási faktor, hogy találgathatjuk, melyik színész hol tűnik fel (egészen biztosan lesz olyan, amin meglepődünk a végefőcím után a szerepek felsorolásakor). Igaz, a maszkok legalább annyiszor gyengék, mint ahányszor zseniálisak.

A történetszálak összefonása elég jó ahhoz, hogy a nézése közben ne zavarónak, inkább izgalmasnak érezzük – igaz, utólag visszagondolva bizony találni szép nagy lukakat. De, mivel közben épp elég szórakozást ad a moziélmény, ez elnézhető probléma. Nyilván az ügyes váltásoknak is köszönhető, hogy ez a hosszú film nem fullad unalomba – igaz, az interjúban „beígért” stílusokkal, filmműfajokkal való játszadozással adósak maradnak az alkotók. Pedig ez is adhatna egy plusz réteget hozzá, és itt azért látszik a törekvés, de az az igazság, hogy a különböző hangulatú szálak inkább csak a történetükben, az adott korhoz igazodó díszleteikben különböznek, a filmes eszközökben nem annyira.

De ez is csak a vájtfülűek számára tűnik fel. A Felhőatlasz pedig nem nekik szól, hanem a bennünk élő gyereknek, aki rajong a kalandokért, rajong az izgalmakért, a vitorlás- és űrhajókért, a lézerfegyverekért, a rabszolgaság ellen küzdő igaz hősökért, a kannibálokkal harcoló szegény pásztorlegényért, az összeesküvéseket leleplező újságírókért, meg a többi, jól ismert, könnyen beazonosítható sablonhősért. Aki különleges kalandfilmet szeretne látni, az nyugodtan nézze meg a Felhőatlaszt. Aki korszakoltó csodát vár – hát, akár az is. De az ő számára tényleg kétesélyes ez a megosztó film. Aki viszont nem hallott még róla, nem zsongott be a hype-tól, nem érdekelte eddig sem, az nyugodtan hagyja ki – nem veszít sokat.

Friss bejegyzés(ek)

Már el is felejtettem, mennyire jó érzés a freeblog főoldalán a frissek listájában felfedezni egy ismerős blogot, és kattintani az új bejegyzésért.

Persze nemcsak a spamek miatt csináltam ilyet régen, hanem mert RSS, meg változik a világ meg minden.

De azért igen-igen örülök, hogy "javítás, szerelés meg haladás" van a freeblog házatáján. Jessz! Ilovu, freeblog!

Igazzy vagy álom?

Azt álmodtam, hogy megmenekül a freeblog. Álmomban olvastam ugyanis valahol, hogy nyert egy pályázaton - nem csak új, csili-vili vasra való pénzt, hanem üzemeltetésre is, úgyhogy mr.a meg még pár segítsége teljes munkaidőban, jó pénzért tudják ápolni-szépíteni a freeblogot még évekig. Sőt, már neki is kezdtek! A főoldali meg a facebookos üzenetek ennek a jelei!

De aztán fölébredtem, és másnap már nem tudtam, hogy ezt a hírt tényleg láttam, tényleg hallottam rebesgetni erről valamit (csak nagyon titkos info, és azért nem találom meg újra), vagy ez csak álom volt?

Philip K. Dick: Egy megcsúszott lélek vallomásai

PKD neve egyet jelent a pszichedelikus, valóságot megkérdőjelező, furcsa drogokkal, őrült mozzanatokkal tarkított, kicsit elcsúszott világokkal játszadozó sci-fikkel. Műfajt teremtett, a nevét fémjelző stíluselemeket a nyomdokain felnőtt írógenerációk próbálják utánozni. Ennek ellenére most megjelent regénye, az Egy megcsúszott lélek vallomásai egy cseppet sem fantasztikus mű: egy, a kisvárosi élet szociológiáját és az ott élő emberek lelkivilágát boncolgató, két lábbal a talajon járó „kortárs” regény. Igaz, annak fantasztikusan jó.

Az eldugott amerikai városkákban folydogáló élet kedvelt témája volt a XX. századi szerzőknek. Például Updike, Steinbeck és Stephen King is számtalanszor megírták, hogy milyen szépségei, milyen buktatói és milyen borzalmai vannak a vidéki településeken élő összezárt, kis közösségek életének. Pletykák, babonák, botrányok, családi tragédiák, fülledt szerelmi háromszögek, céltalan agresszió, ezek szoktak fontos szerepet játszani ezekben a történetekben. Az Egy megcsúszott lélek vallomásaiban is feltűnnek a kisvárosi lét ezen jellemzői, de Philip K. Dick nem lenne önmaga, ha nem csavarna egy igazán PKD-set az egész helyzeten.

Az ő főszereplőjének ugyanis baj van a fejével. Hogy mekkora, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre elég erős autista jellemzőket mutat. Mindent szó szerint vesz, bizonyos dolgokban nagyon határozott rendhez ragaszkodik, és nem tudja teljesen megkülönböztetni a valóságot és a téveszméket. Konkrétan tudományos tényeknek gondolja Atlantisz létezését, a telepátiát vagy például azt, hogy a Földgolyó belseje üres, és ott is emberek élnek. Ráadásul, mivel az író nézőpontkarakterek segítségével mondja el a történetet, és Jack Isidore, ez a furcsa elméjű csodabogár a legfontosabb közülük, egészen közelről – majdnemhogy kellemetlen közelségből – figyelhetjük meg a „megcsúszott lélek” reakcióit a körülötte bonyolódó cselekményre. Tipikus Dickes húzás ez, nem igaz? Egy olyan ember fejébe nyújt bepillantást, aki konkrétan pszichológiai eset, és egyúttal bekeveri a képbe az egyik kedvenc vesszőparipáját is, vagyis annak kérdését, hogy mi a valóság abban a világban, amit ismerünk. Ráadásul könnyen megvezethető főhősünk kapcsolatba kerül egy szektával is, amely a világvége eljövetelét várja, ezoterikus szeánszokkal meg idegenekkel való kapcsolatfelvétellel készülve rá – egyszóval a kisváros gyűjtőhelye a pszichotikus, paranoiás meg egyéb pszichiátriai eseteknek. De hát nem így van ez vajon a valóságban is?

Több más nézőpontkarakter szemszöge is feltűnik a történetben – Jack Isidore nővére, annak férje, szeretője stb., – de szinte már a könyv elején elmosódik a határ normális, tiszta gondolkodás, és a zűrös fejű okoskodás között. És ismét csak felmerül a kérdés: nem így vagyunk ezzel mindnyájan? A „normális” emberek is mindig tisztán gondolkodnak, mindent logikusan végiggondolnak, és minden esetben jól döntenek? És ha így tesznek, akkor vajon normálisak, vagy az már beteges?

Látható, hogy Philip K. Dick már megint zseniálisan nyúlt bele valami érdekesbe és fontosba, ráadásul a szokásos, nagyon hétköznapi, nagyon egyszerű, de mégis borzasztóan hatásos és olvasmányos stílusában írta meg, úgyhogy csak úgy „csúszik” a regény, repülnek a sorok és oldalak, lehetetlen abbahagyni. Még egy jóféle katarzist is átél az ember a végére – igaz, ez egy kis tanulságos magyarázattal is együtt jár, ami pedig nem mondható az író szokásának, inkább totálisan összezavarni és bizonytalanságban hagyni szokta az olvasókat.

Az „unalmas” kisvárosi témából tehát valami olyan kerekedik ki, ami még PKD szokásos színvonalból is messze kiugrik – azt hiszem, most ez tőle a kedvencem, pedig amúgy nagy sci-fi rajongó vagyok. Lehet, hogy az író rajongói közül sokan azt gondolják majd, hogy ez mégsem az igazzy Philip K. Dick, de az erényeit ők is mindenképp elismerik majd – cserébe pedig azok, akik az elszállt sci-fiket kevésbé szeretik, olyan oldaláról ismerhetik meg Dicket, ami biztosan megfogja majd őket is.

George R. R. Martin: Sárkányok tánca

George R. R. Martin egy szadista szemétláda. Zseniális szemétláda, persze – úgy csavarja az ujja köré az olvasóját, hogy az még hálás is érte, hogy kínozzák, és alig várja a folytatást. Egy adott történetszál folytatását, egy sors folytatását, a regényfolyam folytatását.

A Sárkányok tánca a Tűz és Jég dala-ciklus ötödik része. Hét részesre tervezi a mester a sorozatot – az eddigi tempóban haladva sajnos még jó pár évig kell tűkön ülni, hogy lezáródhasson kedvenc karaktereink története, kikerekedhessen a nagy kép, amiből így öt vaskos kötet után még mindig csak egy-egy kis részlet sejlik. Közben Martin egyre több szenvedésre és szívásra kárhoztatja a főhősöket, és a legváratlanabb pillanatokban öli meg lazán a köteteken át szívünkhöz nőtt, kulcsszereplőnek gondolt figurákat. Minden piszkos írói trükköt bevet, sosem gyengít a szorításon, sem a saját elmeszüleményeinek életén, sem az olvasókén. Aki olvasta már az előző részeket, annak ez ismerős lesz a Sárkányok táncában, aki viszont nem, annak hadd világítsam meg ezt részletesebben! Más regényben például, ha valakinek van valami különleges képessége (mondjuk jól vív, vagy jól mászik sziklát – hogy más, misztikusabb képességekről ne is beszéljünk, pedig akad ilyen, hiszen fantasy-ről van szó), akkor az majd valamikor meg fogja menteni, segíteni fog rajta, használni fogja majd, és ennek fontos szerepe lesz a cselekményben. Martinnál ez sokkal sötétebben működik. Aki jól vív, annak levágják a kardforgató kezét, és anélkül kell boldogulnia, aki jól mászik, az lezuhan és így tovább.

Mindenkinek csak rosszabb lesz a sora attól, amitől különleges, meghal, mielőtt ki tudná használni azt, amiben jó, de ha mégsem, akkor is sokkal nagyobb ára van mindennek. Mégis, azon kívül, hogy sosem lesz jobb semmi, csak egyre rosszabb, fordulatos, izgalmas sorsokat követhetünk végig. Egyrészt a nézőpontkarakterek sorsáról van szó, másrészt egy egész földrész, egy külső és belső ellenségtől fenyegetett elképzelt világ sorsa forog kockán. Martin pedig, ha nem is irodalmi bravúrral, de igen jól használt ponyvairodalmas és sorozatírós eszköztárral izgalmas, hangulatos, sok szempontból egyedi, de mindenképpen elképesztően addiktív betűtengert hozott létre a Tűz és Jég dalának öt kötetével. Amibe viszont nem érdemes a közepén (végén) belekezdeni: senkinek sem ajánlom csak a Sárkányok táncát elolvasásra. Viszont aki szereti a fantasyt, az semmiképp se hagyja ki, és kezdje el a Trónok harcával (amelynek azóta igen hatásos reklámot csinált a belőle készült sikeres tévésorozat is).

Aki viszont olvasta az eddigi részeket, az nem fog csalódni ebben sem. Az előző rész (Varjak lakomája) az első háromhoz képest csonkának tűnhetett: az eddig követett nézőpontkarakterek egy jó része kimaradt a kötetből. Ezeknek a kimaradt szereplőknek a szemszögét visszakapjuk a Sárkányok táncában, amely párhuzamosan játszódik a negyedik résszel. Igaz, egy-egy fejezet erejéig “vendégszerepelnek” az előző kötet hősei is – ez nagyon szimpatikus dolog, vannak szereplők, akik fájóan hiányoztak a Varjak lakomájából, ezt a megoldást ott is lehetett volna alkalmazni.

A fő szálak most a fagyos északra és a forró délre koncentrálják a történetet. Északon, a Falon Havas Jon az egyik központi figura, délen pedig a sárkánykirálynő, Daenerys bukdácsol a rabszolgatartó városállamok politikai akadálypályáján. Sokan kárhoztatják ezt a részt azért, mert “unalmasabb”, kevesebb a nagy horderejű fordulat, de én nem vettem észre, hogy lassabb lenne a cselekmény (és a minden történetszálon kiontott vér) folyása. Tény, hogy Tyrion, aki eddig borzasztó nagy hatású szereplő volt, most sokkal passzívabb, de én ezt nem tartom bajnak, alaposan megindokoltnak gondolom. Ő már gyakorlatilag halottnak tekinti magát, nem számít neki igazán semmi, éppen ezért ez a céltalan, az eddigi “pörgéséhez” képest passzív tengés-lengés nem törés a jellemében, hanem logikus folytatás.

Persze, hogy melyik szálból mit hoz ki G. R. R. Martin a következő részekben, az jó kérdés… Mert jó szokásához híven, szadista módon minden sztorit a legizgalmasabb fordulópontnál vág el. Hiába lapoz előre az ember, látja, hogy az adott szálról nincs már több fejezet a könyvben és a következő kötetre marad… Ami, reméljük, minél hamarabb megjelenik, de figyelembe véve, hogy 15 év kellett az első öt kötet megjelenéséhez, ezen belül is a Sárkányok táncára hat évet kellett várni, ez még biztosan éveket jelent. Addig ki kell bírni valahogy.

Nyár, cím nélkül

Az ember eltűnik netközelből pár hétig (nyilván ma már ez lehetetlen, de telefonon nem lehet bejegyzést írni. Sem dolgozni. Nem lehet, és kész. És nem is szabad, a nyaralás az nyaralás.), szóval kimarad egy kicsit a sűrűjéből, és persze pont akkor jön a Higgs-bozon, meg a melegrekord (na, mondjuk azt a bőrén is tapasztalja az ember), meg rengeteg érdekes bejegyzés mindenhol...

Újabban viszont már képes vagyok arra a trükkre, hogy "Az összes megjelölése olvasottként"-gombra kattintok a readerben, úgyhogy a nyaralás utáni maratoni gépbambulás, és a lemaradtam-érzés mérséklődni fog talán, és utolérem magam hamarabb. Igaz, még egy vizitúra befigyel hamarosan, de oda meg szerintem nem viszek fényképezőgépet, végülis a Balatonra sem vittem, mégis milyen jó volt...

Azért stockholmi képet felteszek még majd párat, itt egy ízelítő...

Régi épület, még régebbi épület, léggömb.

A híres stockholmi metró - egy csomó állomás ki van pingálva...

Libák mindenhol, a parkokban, a skanzenban, a városban... Úgy mászkálnak ott, mint nálunk a galambok. Nils Holgersont nem láttam a nyakába kapaszkodva egyiknek sem...

Oké, nyaralással dicsekvés egyelőre felfüggesztve, nyomás dolgozni!

Amikor torkodon akad a falat

Tudom, elég morbid dolog betegségről, szenvedésről, a saját szerveink hibás működéséről írni, de az emberek fura módon szeretnek ilyenekről olvasni. Talán mert az ilyesmi igazán személyes, meg lehet szörnyülködni meg minden. Mindenesetre a négy évvel ezelőtti állkapocstöréses sztorimból láttam, hogy az ilyen dolgokról szóló bejegyzésnek a blogot író számára is van haszna – bezsebelhet egy csomó együttérzést, sőt hasznos tanácsokat is. Úgyhogy most leírom, milyen baromság miatt kerültem múlt előtti hétvégén kórházba.

Nagyon hülye, banális baleset egyébként – csak nem az a jégenelesős-lábtörős fajta. Hanem – lelövöm a poént – a csont-torkon akadós.

Vasárnapi családi ebéd, >20 fő részvételével, a kertben. Finom húsleves, utána főtthús, épp a végén tartok egy pulykanyaknak, amikor érzem ám, hogy baj van. Szokott nekem olyan lenni, hogy egyszer csak valahogy megszorul a nyelőcsövemben a kaja, túl száraznak érzem, és akkor ott gombócot képez, se föl, se le, nagyon rossz érzés. De általában iszok rá egy korty vizet, és minden rendben van.

Hát, most nem ittam rá – igazából már nem is emlékszem, miért, talán épp üres volt a pohár, vagy mert hozták a második fogást, és gondoltam, inkább legyűröm gyorsan. És akkor megakadt. Először csak úgy, mint máskor. Mivel se nyelni, se levegőt venni nemigen tudtam, felpattantam, ugráltam egy kicsit, hátha lerázódik. De hamar éreztem, hogy ez most nem segít, sőt egyre rosszabb lett. Elindultam a wc-felé, hogy megpróbáljam meghánytatni magam, de közben már kezdett elfogyni a levegőm – és elkezdett fájni. Nagyon. Úgyhogy berogytam az orgonabokor alá, próbáltam levegőhöz jutni, összegörnyedve csökkenteni a fájdalmat, és közben valahogy meghánytatni magam, hogy hátha visszafelé kijön az a dög húsdarab. De nem – sőt, egyre rosszabb lett minden.

Egy idő után (valószínűleg hamar, de nekem akkor másképp telt az idő) feltűnt az asztalnál, hogy eltűntem, fulladozok, öklendezek és szenvedek, úgyhogy megpróbáltak segíteni – és a félelmetes az volt, hogy nem igazán tudtak. Nagyon rossz dolog volt ráébredni, hogy ha én itt most elpatkolnék, akkor hiába van körülöttem csomó ember, igazából nem nagyon tudna ellene tenni senki semmit. Igen, ilyenekre gondoltam – halálfélelmem volt konkrétan, na. Egy részem röhögött közben magamon, hogy „Egy falat kajától parázol így, öreg? Te jó ég, nem vagyok normális”, másrészt tényleg küzdöttem a levegőért, és nem tudtam, meddig fogom bírni.

A család mentőorvos tagjával való telefonos konzultáció után betuszkoltak az autóba, elindultunk a kórházba. A szememet sem nyitottam ki, összegörnyedve, a fejemet az ülésnek támasztva, a nyálamat köpködve (nem tudtam nyelni) ültem végig. Közben azért már éreztem, hogy hullámokban jön a dolog, hol jobb, hol rosszabb kicsit. Az időérzékem elvesztettem, úgyhogy nem tudom, mennyi ideig ültünk a sürgősségin, de az nem tűnt hosszúnak ahhoz képest, ami azután következett, amikor behívtak. Ott már nem tudtam „kényelmesen” összegörnyedve ülni, ráfektettek az ágyra, vért vettek – aztán vártam, vártam, vártam… Nagyon sokat (vagy legalábbis annak tűnt). Más betegekkel foglalkoztak, pletykáltak, számítógépbe pötyögtem mellettem – azt sem tudtam, ki az orvos, ki az ápoló, csak azt, hogy mindenki mással foglalkozik, miközben én itt küszködök és köpködök. Persze tényleg lehet, hogy az időérzékem viccelt meg, és nem is volt az olyan hosszú idő…Végül megvizsgáltak, elküldtek nyelési röntgenre – betegszállító székkel toltak fel odaáig, még ilyenben sem ültem soha eddig… A nyeléses röntgen rossz volt, mer ki kellett egyenesedni hozzá, és megpróbálni lenyelni valami erős, rosszízű folyadékot – és, a nyelés az továbbra sem ment…

Mindenesetre kiderült, hogy tényleg van ott idegentest, meg elzáródott nyelőcső, szóval amint visszaértem a sürgősségire, kaptam egy simaizomlazító infúziót. Azt hiszem, lehetett benne egy kis nyugtató is, mert mire lecsöpögött a cucc, bealudtam kicsit.

Közben késő délután lett – felvittek egy kórterembe, bedőltem egy ágyba, kaptam még egy ugyanolyan infúziót, és megint elaludtam. Felébredtem mire visszaért a család a „kórházcsomaggal” – de aztán megkaptam a harmadik infúziót is. Azért jó volt aludni, mert akkor nem fájt – és azért volt rossz, mert csak egyetlen pozícióban, az egyik oldalamon fekve, összegörnyedve tudtam lélegezni és valahogy nyelegetni a nyálamat, nem tudtam mocorogni, így az egész hátam beállt.

Reggel viszont arra ébredtem, hogy tudok nyelni. Még mindig ugyanúgy fájt minden – de eddig hosszas nekikészülődés, és fájdalmas küszködés kellett hozzá, most meg simán ment… A mellkasomban továbbra is mintha egy felfújt labda lett volna, ráadásul a hátam is fájt – de azért éreztem, hogy alakul a dolog, és ez nagyon jó érzés volt… Délelőtt lementem a gasztroenteorológiára, ledugták a hosszú csövet a kamerával a torkomon, hogy megnézzék, mi a helyzet. Sejtettem, hogy ez rossz lesz, de azért kicsit reménykedtem, hogy talán tudom nézni a monitor képét, meglátom a saját gyomromat, az majd segít. (Mindig érdekel az ilyesmi, a vérvételnél is mindig nézem a szúrást is meg ahogy folydogál kifelé, szerintem tök érdekes, hogy ilyenkor belelátunk, hogyan is működik a testünk.) Mindenesetre erről szó sem volt: a folyamatos öklendezéstől és köhögéstől és hányási ingertől konkrétan taknyom-nyálam-könnyem összefolyt, nem láttam semmit, ráadásul még az orvos is rám szólt néha, hogy hajtsam le jobban a fejem, úgy hamarabb túl leszünk rajta. Szóval látni nem láttam semmit – azt viszont pontosan lehetett érezni, hogy mikor kerül a cső vége a kérdéses, sérült területhez a nyelőcsövemben, lehetett érezni, ahogy felsérti kicsit a sebet, ahogy áthalad rajta. Meg persze a doki is mondta, hogy aha, ott van!

Mint kiderült, közvetlenül a gyomorszájam fölött egy hosszú, mély vágást okozott a lenyelt és megakadt falat. A simaizomlazítók feloldották a görcsöt, és valamikor az éjszaka folyamán lecsúszott a kis szemét – de egy szép, négy centis vágást nyisszantott. Azt mondta az orvos, hogy biztos, hogy csont kellett legyen abban a falatban, mert ez valami kemény dolog okozhatta csak…

Mindenesetre akkor már túl voltam a dolgon – haza is mentem délután. Persze a seb fájt, be kellett neki gyógyulnia, emiatt 2 hétig csak pépes dolgokat ehettem, és azelőtt is ilyen bevonatképző meg savlekötő gyógyszereket kellett tolni, de hát mit nekem két hét, mikor pár éve 49 napig ugyanerre voltam kényszerülve… És egyébként is, 10 napra rá már nem is tartottam be, és ettem rendesen – a nyálkahártya tényleg piszok gyorsan gyógyul.

A hét hetes lékúra annakidején 9 kiló fogyást eredményezett – a hányással, infúzióval induló és fokozatosan egyre többet evős 10 nap kábé harmadennyit, ami szintén nem rossz, csak aztán ez hamar visszajön… (A rágáshiány egyébként ennyi idő alatt is bőven előjön. Az ember nem is gondolná, de a rágás hozzá tartozik a normális táplálkozás-érzethez, és borzasztóan tud hiányozni, amikor sokáig nem fejt ki hasonló mozgást az állkapocs…) Elég nagy hülyeség, hogy csak ilyenkor tudok eredményes fogyókúrát tartani – de legalább ez a haszna megvan ezeknek az orvosos-véres-balesetes problémáknak. Igyekszem mindenben meglátni a szépet és a jót – ebben a sztoriban azért ennél több nem nagyon van… Legfeljebb az, hogy már vége. :)

Prometheus - kérdések, válaszok és még több kérdés. SPOILERES!

Na, megnéztem én is a Prometheust Nalyoval. Eléggé be voltam már sózva, meg parázva tőle: annyira két táborra szakadt a világ Prometheus-ügyben, hogy már nem tudtam, mit várjak. A nézők egy része „seggbe kúrt alien-mitológián” sír, egy másik része szerint alienektől függetlenül egyszerűen ócskán megírt vacak, mások meg rajonganak érte, vagy ha nem is rajonganak, de egy intelligens sci-finek tartják – ami pedig mostanában igen ritka műfaj a moziban. Mivel én alapvetően nagyon vártam a filmet, ráadásul az intelligens sci-fik a kedvenceim, elhatároztam, hogy nagyon open-minded leszek, és igyekszem minél kevesebbet várni – hátha úgy nem lesz nagy a csalódás.

És végülis nem is lett. Nem húztam fel magam a hülyeségeken, és így végig élveztem a moziban töltött időt – szerintem a Prometheus egy nézhető nyári blocbuster. Nem egy jó vagy emlékezetes sci-fi, sajnos, de legalább igyekszik az lenni. Kicsit egyébként attól tartok, megint ugyanaz a szindróma mondatja ezt velem, mint ami a Hófehér és a Vadásznál is megengedőbbé tett: a kedvenc műfajomról van szó, réges-rég nem volt a moziban ilyen, úgyhogy már csak ezért is elnézi az ember a hibákat – még ha sok is van belőlük.

Előrebocsátom, nem vagyok fanatikus Alien-rajongó. Persze, láttam minden előzményt, és vallom, hogy ugyanúgy a kultúránk (és nem csak a geek kultúra) részeivé váltak, mint mondjuk a jedik, a birodalmi lépegetők meg Gandalf szakálla. De nem fújok kívülről minden részletet, nem tartom megváltoztathatatlan szentségnek amit eddig az idegenekről megtudtunk, és igazából tökéletesen hidegen hagyott, hogy mennyi köze van az új „előzménynek” az Alien-univerzumhoz.

Másrészt… Másrészt háklis tudok lenni. Részben a tudománytalanságokra (még egy sci-fiben is) (sőt), meg a következetlenségekre. És ilyeneket bőven emlegettek a kritikák és a pletykák. És sajnos ezek egytől egyig igazaknak is bizonyultak. Érdekes módon mégsem zavartak annyira. Pedig bizony elég lukas a Prometheus – tudományos szempontból éppúgy, mint sztori szempontjából.

Mégis, simán elnéztem neki az olyasmit, hogy például szénizotópos módszerrel határozzák meg egy elpusztult idegen korát – egy tök ismeretlen bolygón. Pedig WTF? Ez a módszer azon alapszik, hogy a _Földön_, a napsugárzás hatására mindig ugyanannyi C14-es szénizotóp keletkezik a levegőben, mint amennyi elbomlik. Ezt veszik fel a növények – tehát a növényekben is ugyanannyi (azaz állandó arányú) C14 izotóp van, mint a levegőben. Amikor viszont elpusztul a növény, akkor az már nem vesz fel a levegőből C14-et. Hanem csak egyre fogy belőle, ahogy a radioaktív szénatom elbomlik. Amikor találnak egy elpusztult élőlényt, megnézik, mennyivel kevesebb C14 van benne, kiszámolják, hogy ez a különbség mennyi idő alatt bomolhatott el, és voilá, megvan, mikor fejezte be a fotoszintetizálást a növényünk. Nade. Egy idegen bolygón? Ahol nem tudunk semmit a légkörről? A napsugárzásról? A keletkező C14 arányáról? Arról, hogy mi és hogyan építi be magába a szenet? Hogyan is csinálunk itt egy tollméretű szerkezettel szénizotópos korelemzést fél másodperc alatt?

De mondom, ezt simán elnéztem – nem így kéne nevezni a bizgentyűt, hanem „zseb-kormeghatároz-o-méter”-nek, azt kész.

Az már zavaróbb volt, hogy a tömegmegmaradás törvénye is semmibe van véve: egy üres szobába zárt kb. macskányi méretű arctámadópolip kevesebb mint egy nap alatt óriásira (mondjuk ló (vagy talán inkább víziló) méretűre) duzzad – ezen mondjuk már lemondóan ráztam a fejem. És van még néhány ilyen szintű baromság – és nem mondhatnám, hogy az ilyesmik egy „intelligens sci-fi” hasznára válnának- De, mondom, ezek a természettudós fejjel hajmeresztő baromságok kevésbé zavartak, mint a lukak a történetben és a karakterek motivációiban. Bár ezekből meg kevesebb van, mint amit a fikázók felhoznak.

(Egy jó kis ábra az alienek életciklusának túlbonyolításáról)

Mert például több jó karakter van, mint ahány trehányul odakent. Ok, a két eltévedő tudós láthatólag darálthúsnak van odatéve, semmit sem tudunk róluk, semmilyenek, és átlátszó gagyi a cselekményben betöltött szerepük. A nemes öngyilkosságot simán elfogadó pilótatársaság meg már tényleg ciki kategória. De mindenki más szerintem szuper. A tudós párocska, az android, Vickers (Charlize Theron még jobb, mint a Hófehérben!), na meg persze Peter Weyland – mind érdekes, mind érthető, mind különleges, igazzy sci-fibe való alakok.

A sztoriban tátongó lyukak sokkal rosszabbak – de ezek nagy részére meg úgy lehet mentséget találni, hogy feltételezzük, hogy lesz folytatás. Nem a megválaszolatlan kérdések miatt reméli ezt az ember (az sose baj, ha vannak ilyenek, dolgozik rajta a néző agya), hanem egyszerűen megmagyarázatlan, elvarratlan szálakról van szó. Jó, utólag a neten böngészve látszik, hogy a konkrét hülyeségeket kivéve ki lehet találni egész rendszereket, amik megmagyarázzák a dolgokat – de a moziból kijövet csak azt érzi az ember, hogy csomó minden hiányos.

Például hogy mi az az óriási fej, ami a plakátokon olyan fontos szerepet kapott – a filmben pedig semmilyet? Milyen kapcsolatban voltak az emberi civilizációval az idegenek? Mert az oké, hogy a DNS-ükkel „teremtették” az életet valszeg nálunk is, ahogy az első jelenetben látjuk – de hogy kerülnek a barlangrajzokra? És egyáltalán miért rajzolták le a hozzájuk vezető térképet, ha igazából ott csak a fegyverraktáraik/hadihajóik vannak? És még sorolhatnám a kérdéseket hosszan.

A netet böngészve igazából sok mindenre lehet választ találni – sőt, több választ is lehet találni. A kérdés az, hogy jó-e, hogy mozizás után a netet kell feltúrni válaszokért…

(Egy másik vicces ábra. Hát ja.)

Mindenesetre egy pár dolgot másképp látok, másképp magyarázok, mint a netre irkálók többsége.

Például számomra egyértelmű, hogy nem egyféle fegyverről van szó – az idegen hajók biológiai fegyverarzenálja igen széles skálájú. Van persze a fekete trutyi, ami a DNS-t macerálja – ráadásul nem is egyféleképpen. Van egy összetevője, ami szuperzombit csinál az áldozatból, egy másik komponens elfolyósítja az Engineereket stb. Ebben élnek azonban mindenféle mások is: az apró kukacok, amik kikandikálnak Holloway szeméből, a nagyobb torokerőszakolós kígyók, arctámadók, sőt akár kifejlett alienek is lehetnek ugyanabban a fegyverraktárban „tartósított” állapotban. (Az a bizonyos „dombormű” csak engem emlékeztetett a lefagyasztott Han Solora?)

Szóval nem egyetlen fegyver van (mint ahogy egy hadihajón sem), hanem „pisztolyok”, „gépfegyverek”, „mesterlövészpuskák”, meg „hajóágyúk” – ezeket megfelelő kombinációban alkalmazva lehet aztán jó kis irtásokat véghezvinni.

A másik, hogy az Engineerek motivációit sokan sokféleképp magyarázzák, pedig szerintem egyszerű a dolog: végletekig erőszakos fajról van szó. Már életet is csak pusztítás árán tudnak létrehozni az első jelenetben – de ha jól emlékszem, nem mutatják, milyen típusú is az az élet. Lehet, hogy így hozták létre az alieneket – ki tudja? Ebben az esetben pedig egy fegyvergyártási folyamatot láttunk az elején… Mindenesetre bármi, amit velük kapcsolatban látunk, pusztítással kapcsolatos. Az építményeik, hajóik dugig meg vannak rakva halálos biológiai fegyverekkel, amikor felébrednek mélyálomból, egyből támadnak (szerintem David akármit mondhatott volna neki, mindenképpen ez lett volna a reakciója) – megtudunk ezeken kívül még valamit róluk? Simán el bírom képzelni, hogy nem is ők teremtők – ők csak a pusztítók. A „harcosok”, vagy „bevégzők”, vagy nem is tudom. A következő részből majd biztos kiderül.

Ami remélem, lesz. Mármint következő rész. Tuti megnézném. Mert, mint látszik, bár sok a hiba és hülyeség a filmben, de elképzelhető, hogy ezek csak idézőjelesek. Szóval kell legyen folytatás, mert különben fikarcnyit sem ér az egész…

Ja, még egy dolog. Valahol olvastam, hogy Vickers esetleg android lenne szintén. Ez szerintem kizárt. Az androidnak, Davidnek, nincsenek érzelmei. Még a saját elpusztítását is rezzenéstelen arccal nézi végig. Vickers meg egyáltalán nem rezzenéstelen azért, sőt. Amikor meg ő kerül életveszélybe, kifejezetten lesír róla a halálfélelem, még üvöltözik is… Szóval egy android van, az David, Vickers meg az örökös. Ennyi.

A lovakat lelövik, ugye?

Kevés nyomasztóbb, depressziósabb filmre emlékszem, mint Sidney Pollack A lovakat lelövik, ugye? című mozija. Még szinte gyerekkoromban láttam, és – bár természetesen felfogtam, hogy mennyire zseniális – azóta sem vettem erőt magamon, hogy még egyszer kitegyem magam a depressziónak, és megnézzem felnőtt fejjel is. Éppen ezért nem örültem felhőtlenül, amikor megtudtam, hogy a Vígszínházas bérletünk utolsó előadása A lovakat lelövik, ugye? lesz. Pedig kár volt félnem: egészen jó a darab.

A fő erénye az, hogy éppen csak az alapszituáció, a keret, a maratoni táncverseny egyezik a filmmel. Átvettek néhány fordulatot, és néhány karakter váza is hasonló – de az egészet megtöltötték mai, magyar tartalommal. Végülis a párhuzam kézenfekvő: az eredeti könyv és a film a pár nemzedékkel ezelőtti világválságban megnyomorodott, elidegenedett, kiszolgáltatott emberekről szól – miért ne lehetne ugyanazt a szituációt áttenni a mai világválság megnyomorodott, elidegenedett, kiszolgáltatott szereplői közé? Amerika helyett pedig helyezzük át az egészet Magyarországra – és csodálkozva fogjuk látni, hogy a dolog működik, majdnemhogy jobban mint az eredetiben. Tökéletesen elképzelhető, hogy a valóságshowk, a megasztárok és Mónika-showk világában olyan embertelen táncversenyt rendezzenek, ahol az nyer, aki legtovább bírja fizikailag az ütemre mozgást. A helyszín lehetne Csopak, a producerek reklámozhatnák úgy a produkciót, hogy 100%-ig magyar zenét játszanak, a szponzorok felajánlhatnának egy tízalkalmas szoláriumbérletet a szerencsétlen versenyzőknek, akik ezervalahány órányi tánc után testben és lélekben elgyötörten, szakadt cipőben, véres lábbal örülnének neki, hogy „Nyertek!”, és észre se vennék, milyen megalázó az egész cirkusz amiben részt vesznek. A közönség meg szurkolna a hetek alatt jól megismert párosoknak, küldenék az emelt díjas sms-eket, és szívrepesve néznék, hogy néhány balek ott a showban jobban szenved, mint ők maguk a kilátástalan életükben a tévé előtt punnyadva.

Egyszóval nagyszerű a meglátás: ez így annyira működhetne, hogy szinte csoda, hogy még nem csinálták meg. És tényleg ilyen, jellegzetesen magyar figurák jelentkeznének bele (Nyíregyházától Dombóvárig), tényleg ilyen lenne a casting (voltam már tévés vetélkedő válogatásán, tökéletesen átadja az a jelenet a hangulatát), tényleg ilyen lenne a szervezés és a lebonyolítás, és a valóságban is hasonló rabszolga-szerződéseket kötnének a hírnévre, csillogásra – és persze pénzre – vágyó jelentkezőkkel.

Egyszóval, bármilyen furcsán hangzik is A lovakat lelövik, ugye? mai, itthoni környezetbe színpadra állítani, ez egy jó ötlet. Ráadásul a megvalósítás is egész szellemes. A színészek (gyakorlatilag az egész társulat) odateszik magukat, bár nem érik el ugyan a Jane Fonda, Michael Sarazzin vagy Gig Young alakításának színvonalát. Nem fognak úgy az emlékezetembe égni, mint a gyerekkoromban láttam a film szereplői, bár néha mintha kifejezetten másolni próbálnák az „elődök” alakítását, ami hiba: ezek a figurák máshogy gyökértelenek, máshogy érzéketlenek, máshogy nyomorultak és kilátástalanok. Igaz, nincs igazán megmagyarázva, hogy ki miért az, ami, de a lényeg úgyis csak a jellegzetes mai típusfigurák bemutatása, és nem annak a története, hogyan is jöttek létre ezek a rendszerváltástól a gazdasági (és érték) válságig tartó években.

Egyedül Bata Éva az, aki kilóg: az ő önpusztító, depressziós, őrült(en nőies) Glóriája nem nagyon illik ebbe a miliőbe, ő inkább az eredeti mű vonalát képviselheti. Ez sajnos jelent egy kis zökkenőt a darab élvezetében, mert Glóriát nem lehet igazán megszeretni, megérteni, nem lehet azonosulni vele – legalábbis a többi szereplőhöz viszonyítva ez nagyon nehéz.

Ez a zökkenő azonban még kismiska ahhoz képest, amit a történet vezetése és a koreográfia kontrasztja okoz. Egyrészt ugye van egy embertelenül kemény verseny, amiben egyre fáradtabbak, egyre lélektelenebbek a résztvevők. Az elidegenedést jól hangsúlyozzák egyes „lassított” jelenetek, amikor a színpad egy kivilágított pontján történik valami, ami megvilágítja a csillogó felszín alatt zajló szörnyűségeket – közben pedig lassított mozgással megy a háttérben a vidám show. Ez jó eszköz erre, jól meg is van rendezve minden alkalommal, és nem is használják túl.

De ugyanilyen gyakran meg táncbetétek vannak a darabban. Vidám, ugrándozós táncbetétek – amiben azok a párok, amelyek az előbb már járni sem tudtak, és gyűlöltek magukon kívül mindenkit, együtt ugrabugrálnak és táncikálnak, vidáman mosolyogva. Na, ezek miatt viszont baromira nehézzé válik elhinni, hogy itt már több mint ezer órája folyik a gyilkos verseny, és itt konfliktusok vannak meg dráma. Persze, lehetne ez is egy eszköz, ellentét a mosolygó felszín és szenvedő mély között – de úgy tűnik, ez a lehetőség a néző fejében fordul meg a fura kettősség láttán, a rendezőben nem, csak véletlenül így sikerült neki.

Más dolgokban viszont határozottan érződik rajta Eszenyi Enikő keze nyoma – sajnos. Jellegzetesen eszenyis húzás, hogy a jól összerakott darabot megtöri egy-egy „művészkedő” betéttel. Erről már írtam a rendezései kapcsán: csinál egy igen jól működő drámát, egy pörgős vígjátékot – de mintha úgy érezné, hogy ez kevés a mai modern művészethez, időnként egy, a történetbe és az addigi megoldásokba abszolút nem illő, elvont, lilagőzös, jelképes valamit adnak elő a színészek, ami alig-alig kapcsolódik az addig látottakhoz. Aztán folytatódik tovább a darab, mintha mi sem történt volna. Ezt én mindig is hülyeségnek tartottam: nem vagyok én az ilyen művészi eszközök ellen, de azért jobban kéne integrálni a szórakoztatást és a lilaködözést. Úgy lenne az igazi, nem így „szétválasztva”.

Azért nem kell megijedni, egy két „képen”, jeleneten kívül ez nem bukkan annyira előtérbe, és az enyhe „töredezettség”-et leszámítva tényleg meglepően jó színházélmény ez a darab.

Viszont, ha már zené-táncos műről van szó, nagy méltánytalanság lenne, ha nem írnék pár szót a zenéről. Nagyon jól válogatott magyar dalok szólalnak meg, a zenei korkép Pressertől kezdve Quimbyn át Kaukázusig terjed, és eléggé találónak érzem. Ráadásul ha minden igaz, az egész élőben megy. És sajnos ez utóbbival kapcsolatban szkeptikus vagyok. A zenekar nagyon jól játszik (ráadásul a díszletbe hangulatosan beépítve), ezzel nincs gond. Csak akkor merültek fel bennem kételyek, amikor az előtérben táncoló színészek adják elő egyik-másik számot. Nem mintha nem nézném ki belőlük, hogy énekelnek ilyen jól (tényleg nagyon tetszettek a dalok), viszont onnan, ahol mi ültünk, néha eléggé playbacknek tűnt a dolog.

Lehet, hogy valaki szerint ez nem is zavaró, ráadásul én sem vagyok biztos a dolgomban – mindenesetre nem is ez a fő szempont. A darab a kisebb megbicsaklások ellenére jó, kellemes meglepetés volt.

Hófehér és a Vadász

Mikor láttunk utoljára a mozikban egy kis jó varázslós-kardos fantasyt? Jó régen, ugye? A Hófehérke-sztori legújabb feldolgozása sajnos nem tudja teljes mértékben pótolni a hiányt: igazzy fantasy ugyan, de sajna nem éppen a műfaj gyöngyszeme. Ennek ellenére a fantasy-elvonási tünetekben szenvedők kajolni fogják.

Mi tagadás, én is közéjük tartozom. Úgyhogy a szép számú hibái és az ezt ellensúlyozó kevés erénye ellenére bejött Hófehér és a vadász.

Mert tagadhatatlan, hogy a forgatókönyv bizony elég gyengus. Nem csak az eléggé szellemtelen párbeszédek sőt monológok miatt – jó, nem szórakozunk úgy, mint egy Aaron Sorkin-féle szövegen, de azért eldöcög velük a film. Csak sajnos elég nagy lukak vannak a történetben is – kezdve a „legszebb vér” dologgal, ami pedig elég lényegesnek tűnik, hiszen voltaképp ez az ami a Hófehérke meg a gonosz mostoha konfliktusának lényegét adja. De mondjuk ne akadjunk fel azon, hogy nincs minden megmagyarázva, hiszen ez végülis egy mese, pontosabban egy mese feldolgozása.

Apropó, ha már itt tartunk: az viszont alapvetően jó húzás szerintem, hogy a mindenki által jól ismert mesével épp csak néhány ponton találkozik a sztori. Vannak közös pontok, de azért nem nagyon köszönnek vissza a gyerekkori emlékek Hófehérkéről. Amikor viszont mégis, azok elég jól megválasztott motívumok. A mostohaság, az alma, meg a törpék stb., a megelevenedő fák közt bolyongós jelenet meg jó kis utalás a Disney-féle rajzfilmre (ami egyébként az első egész estés Walt Disney-mozi volt).

Egyébként is elég sok utalás van más filmekre, történetekre – vagy, khm, ha rosszindulatúbbak akarunk lenni, akkor elég sok a lopott motívum, és itt nem az alapot képező Hófehérke-sztorira gondolok. A csodaszarvas mintha Miyazaki A vadon hercegnőjéből ugrott volna elő, a lovagok vágtázása a tengerparton nagyon robinhoodos, Kirsten Stewart meg teljesen átmegy Jeanne'd Arcba a végére – és még sorolhatnám.

Juteszembe, Kirsten Stewart. Igazából nem rossz a Hófehérke-szerepben, csak mint minden filmjében, ebben is van egy-egy jelenet, amiben egyszerűen elbambul. Nem tudom, mit akar kifejezni ezzel a „színészi eszközével”, de valaki szólhatna neki, hogy nagyon rosszul áll a csinos pofijának, ráadásul rosszkor alkalmazza. Persze, Charlize Theron lemossa a színről: igazából, ha van valami vaskos erénye a filmnek, az Charlize Theron. Olyan gonosz mostoha, amilyet még nem pipáltál, gyönyörű és hátborzongató egyszerre, és hát Charlize Theron szerintem még sosem láttam rosszul játszani. Ezt a fantasy-szerepet meg minthe kifejezetten élvezte volna, lubickol benne.

Más említésre érdemes alakítás nincs a filmben – ez inkább az a fajta mozi, amiben a hetek óta erdőben táborozó, gondosan koszos jelmezbe öltöztetett címszereplők reggel tökéletes sminkben ébrednek. És itt nem csak a női főhősre gondolok, hanem, igen Chris „Thor” Hemsworthre is. Mert jól kell kinézzen minden és mindenki – nagyjából ez lehetett a jelszó a film készítésénél. És ebben nincs is hiba. Szájeltátósan gyönyörű a látvány – és itt nem (csak) a női szépségekre kell gondolni, hanem a komor, sötét várakra, a tündérerdőre, a szörnyekre, a csatákra, a sűrűn következő akciókra – szóval azokra a dolgokra, amik Hollywood szerint a nézőknek fontosak.

Hát, nagyjából ennyit tud ez a mozi. Szépátványt, Charlize Theront, meg igazi, bár kissé összecsapott fantasy-világot. Igaz, itt a törpék nem énekelnek olyan hátborzongatóan szépen, hanem inkább nevetségesen, igaz, légbőlkapottak kicsit az összefüggések a varázslatos helyszínek és jól megkoreografált jelenetek között, és igaz, a Hófehérke-történet kifacsarásából sokkal többet is ki lehetett volna hozni. De azért ez egy próbálkozásnak elmegy – és végre-valahára új, klasszikus vonalakat követő fantasyt láthatunk a vásznon. Hogy ez kinek elég így, döntse el mindenki maga – de az biztos, hogy a legszellemesebb, legjobb, és leg-leg-leg Hófehérke-feldolgozás az továbbra is Nepp József teljesen beteg rajzfilmje, ami túlszárnyalja a másik nagy sikerét, a Macskafogót is: a Hófehér. Na, azt meg lehet nézni egymás után tizenötször is, és mindig lesz benne új felfedezni és röhögnivaló (be is teszem ide alulra, recece) – a csili-vili új Hófehér és a Vadász meg a műfaj rajongóinak is csak egyszer ajánlható...

Benedict Wells: Beck utolsó nyara

Benedict Wells meglehetősen fiatal író, 1984-ben született. Érettségi után eldöntötte, hogy író akar lenni, aztán 2008-ban megjelent első regénye, a Beck utolsó nyara, és zajos sikert aratott. Ez tagadhatatlanul szép teljesítmény – de a könyvet elolvasva azért még nem avatnám a kortárs írók csodagyerekévé vagy zsenijévé Wellset.

Az első fejezet, az „Intro” kifejezetten erős, beránt, leesik az ember álla: rövid mondatokkal operáló, egyszerű, de szellemes próza, borzasztóan elidegenedett, jellegzetes XX. század végi alakokat mutat be, sokat ígérő, izgalmas helyzetben – szóval kitűnően betölti az intro-szerepet, felkelti az ember érdeklődését. De aztán, ahogy átlapozunk az eléggé erőltetett módon „Tracklist”-nek elnevezett tartalomjegyzéken, és belekezdünk a történet elejébe, hideg zuhany ér minket. És innentől hullámzó a színvonal – hol visszatér a bevezető szárazon is sziporkázó stílusa, hol meg úgy tűnik, mintha a szerző feladná az egyéni stílusának értékeit valami olyasmiért, amit manapság pozőrködésnek nevezünk.

Egy-egy lapon borzasztó töménységben önti ránk a popkultúrát, az utalásokat, odaillő idézeteket. Salingerrel, Bob Dylannel, Nick Hornbyval meg sznob slágerekkel takarózni ha nem is illetlen, de legalábbis reménytelenül amatőr szintű húzás, a facebookon is letiltja az ember azt, aki ilyenekkel nyomul. Ilyenkor érzi nagyon az olvasó, hogy ezt egy szárnyait próbálgató kezdő fiatalember írta, és hogy ez egy első regény.

Ugyanakkor, amikor meg elfelejtkezik egy-egy pillanatra 90'-es évek kulturális kontextusának hangsúlyozásáról, és a saját nyelvén, saját figuráiról, saját sztorit mesél, kifejezetten jól ír Benedict Wells. A főszereplő Robert Beck kiégett középiskolai tanár, egy szőke diákjairól és meghiúsult zenészkarrierjéről ábrándozó, önző és nem igazán rokonszenves figura. Ahogy azonban kénytelen kimozdulni megszokott tespedtségéből (egy szerelem, egy zseniálisan tehetséges tanítvány és egy drogos barát összeomlása miatt), egyre többet tudunk meg róla, egyre jobban megértjük nem túl kellemes jellemének mozgatórugóit, és egyre erősebben szurkolunk neki.

Vannak tehát jól eltalált karakterek, van jellemrajz, korrajz, kiégettség és ennek ellenére meglepő izgalom –és mindeközben igazi kortárs irodalmat élvezhetünk. Ami viszont túlzás, az a zenei vonal erőltetése. Bizonyos szintig érthető: a 90'-es évek vége a másolt CD-k, a gombamód szaporodó alternatív zenei irányzatok időszaka volt, a zenének a fiatalok és az idősebbek életében is központi szerepe volt. Bár öncélú egy kicsit, de ezzel indokolható a rengeteg idézet is, a tracklistre hajazó tartalomjegyzék, és megszámlálhatatlan zenei utalás. Még az is, hogy egy kiöregedett zenész és egy ifjú gitárzseni kapcsolata áll a központban. De ez így együtt már túl sok, arról nem is beszélve, hogy amikor Wells lerántja a leplet a zeneipar kulisszatitkairól, az szintén kicsit hamiskásra sikerül – óhatatlan felmerül az olvasóban a kérdés, hogy valóban igazán ért ehhez is az író?

Mert amúgy egyik erénye a könyvnek, hogy – a nyílvánvalóan hangulatkeltő elemeket leszámítva – teljesen hitelesnek tűnik, komolyan vehető, végig az az ember érzése, hogy akár igaz történet is lehet. Kivéve, amikor lemezszerződésekről, dallamokkal és dalszövegekkel üzletelésről van szó – ezek túlzottan leegyszerűsített, sabolonos modulokból állnak inkább. Ez persze nem lenne nagy baj – csakhogy túlságosan ezekre van kihegyezve a regény.

Egyenetlen tehát a színvonal – ennek ellenére igazán érdekes, egyedi olvasmány a Beck utolsó nyara. Az pedig egyértelmű, hogy az olvasó kíváncsi lesz Benedict Wellstől másra is – már csak azért is, hogy el tudja dönteni, át tudott-e lépni első regénye hibáin, és hogy egy a siker által felfújt lufiról van-e szó, vagy érdemes-e mostantól mindent megszerezni, amin rajta van a neve.

(az olvaslak.hu-ra írtam)

Mamut-diéta

Mostanában aggódni kezdtem az ízületeim miatt, hogy folyton fájnak, és hogy ez biztos valami csúnya gyulladás (bár valszeg inkább csak a vacak időjárás). És ugye manapság nagyon sok táplálkozásguru mondja azt, hogy ezeknek a gyulladásoknak (meg amúgy szinte minden másnak is) az az oka, hogy rosszul kajálunk, és hogyha az ő diétájukat követjük, akkor nem csak hogy fogyni fogunk (ami szintén nem jönne rosszul), hanem pl. az ízületeink is olyanok lesznek, mint egy 20 évesnek, vagy mint egy jóginak (vagy mint egy húszéves jóginak).

Hát igen, óriási szerencse, hogy így fejlődik a tudomány, és vannak ezek a mindenféle tudós alapon álló diéták. Például a paleolit táplálkozás.

Meggyőződésem, hogy ha egyszer eljutunk odáig, hogy mamutot fognak klónozni, azt nem az őslénykutatók, hanem a diétalobbi fogja elintézni. Klónozzuk a mamutot, hogy aztán tenyészteni lehessen, mint a teheneket, és szuperegészséges, szuperpaleolit mamutkarajt meg mamutfasírtot fogunk zabálni kétpofára. Otthon anyu mamuthúslevest készít vasárnap, húsvétra mamutsonkát hoz a nyuszi, a McDonaldsban meg a mamutmenü nem az óriási adagra fog utalni...

De nem is az lesz, hogy mamutokat klónoznak, á, a tudomány ennél sokkal fejlettebb, és ennél sokkal jobban ki tudja ám szolgálni a fogyasztói igényeket. Nem kell a mamut, hát jön a globális felmelegedés, állatkínzás lenne szegény aranyos ormányosokat a nagy bundájukban karámokban (természetesen EU-konform karámokban) tartani, a PETA tiltakozna, a Jégkorszak sorozat x-edik részének figuráival kampányolnának a lemészárolt mamutok ellen. Úgyhogy kitalálnák, hogy nem is egész állatokat klónoznak – hanem csak a combjukat, mondjuk. Mamutizom-kötegeket, simán. Aztán ez megy majd a kajáldákba és a bioboltokba, nem kell leöléssel, megpucolással, meg egyéb költséges és véres munkafolyamatokkal vacakolni.

És, ha eljön végre ez a szép új világ, akkor mindenki olyan egészséges lesz, de olyan...

Csak azt felejtjük el, hogy eleink nem a mamuthústól voltak egészségesek, hanem attól, hogy naphosszat futottak utána, hogy megszerezzék...

Éjszaka az erdőben

Az éjszakai túrával meg az volt, hogy nem is volt szuperhold. Merhogy olyan nincs is. Jogos.

Ettől függetlenül gyönyörű telihold volt. De nem ott kezdődött a dolog.

Hanem a vonatozással: felfelé menet váratlanul gőzmozdonyos nosztalgiazötyögőssel mentünk fel a snassz volánbusz helyett. Hát az egy közösségi élmény volt, komolyan, és nem csak az ismerősök miatt, akikkel találkoztunk.

Aztán gyalogoltunk is egy picit, amíg elértük a szalonnasütő helyet, az erdei tavacska partját. Kicsit parás voltam, mert az erdőszélen ki volt rakva a tűzgyújtási tilalom tábla, de úgy döntöttem, hogy csak véletlenül felejtették kinn, ugyanis előtte direkt felhívtam a DINPI-t, meg megnéztem csomó honlapon, és mindenhol világosan megmondták, hogy a tűzgyújtási tilalmat feloldották, és a kijelölt tűzrakóhelyeken szabad. Szóval, ha már hoztuk a szalonnát, a hagymát meg egyéb zöldségeket (ezúton is kösz Trychydtséknek a zöldhagymákat), akkor nekiálltunk tüzet rakni meg nyársrahúzni a nyársravalót. Aztán meg enni. Az év első szalonnasütése volt, nem nagyon tudtam mértéket tartani, úgyhogy majd szétpukkadtam, és nem tudtam elképzelni, hogy fogunk mi elindulni…

Aztán leöblítettük sörrel, gyümölcsös sörrel, otthon elkészített rozéfröccsel (ki-ki saját preferenciája szerint) a zsíros dolgokat, és elindultunk. Közben feljött a Hold – olyan árnyékot vetettünk a fényében, mintha fényes nappal lett volna.

A fák között persze nem volt ilyen fényes a helyzet, de azért ott is volt elég ahhoz, hogy lámpa nélkül tudjunk menni az út nagy részében. Azért például amikor egy patak keresztezte az utunkat, az átkeléshez a köveken bekapcsoltuk a fejlámpákat – és milyen jól tettük! Ott figyelt a vízben egy szép nagy varangy, és a lámpák éles fényében a kristálytiszta vízben olyan vízi élet zajlott éjszaka, hogy leesett az állam. Kerestünk kövirákot is, de persze azt nem találtunk.

De nem csak a vízben volt nagy élet… A fák közül rendszeresen hallottuk kisebb-nagyobb állatok neszezését, csörtetését. Némelyik határozottan félelmetes volt: jó kis sztorikat hallani a májusról, hogy akkor védik legvehemensebben a kismalacaikat a vaddisznó kocák. Úgyhogy a biztonság kedvéért beszélgettünk hangosan, hogy észrevegyenek, és ne váratlanul lépjünk rájuk… Persze anélkül is beszélgettünk volna – egy ilyen túra azért is jó, mert amikor épp nem lóg ki az ember nyelve a meredeken, tök jókat lehet dumálni.

Mindenesetre azért egyszer-kétszer jól megemelkedett az adrenalinszintünk, például amikor az irtózatos csörtetésből ítélve valami nagyobb állatcsoportot riaszthattunk fel, meg amikor közvetlenül az út mellett riasztottunk meg valamit, olyan közel, hogy a lámpákat gyorsan felkapcsolva még az elvillanó szürke foltját is láttuk.

De a legrémisztőbb az volt, mikor hallottuk, hogy közeledik a csörtetés. Hangosabban kezdtünk beszélni – de semmi hatás, határozottan közeledett. Felkapcsoltuk a lámpákat, bevilágítottuk az erdőt – de a jószág nem zavartatta magát, kitartóan jött tovább. Nem láttuk, mi az, de láthatólag nagyon bátor volt (vagy vak is és süket is), és csak jött-jött, a hang alapján már ott volt az erdőszélen, már az út szélén szinte, és pont felénk jön, és nem fordul vissza, te jó ég, mi lehet ez… Aztán megláttuk – ahogy nagy zörögve egy süni kocog át az erdőből az árokba… Huhh…

Más állatokat is láttunk még, volt, hogy az őz elvillanó fehér fenekét, volt, hogy a lámpafényt visszaverő szemeket pillantottuk csak meg a sötét erdőben (de akkor egy egész csapatba botlottunk, mindenhol szemek villogtak), mindenesetre jobban érzékeltük, hogy lakják az erdőt, mint ha nappal mentünk volna ugyanarra.

Felértünk a Nagy Hideg-hegyre. Itt kicsit pihentünk, aztán mentünk tovább – a Csóványos utolsó meredekjét végül elkerültük, és elhúztunk Diósjenő felé.

A Fultán-keresztnél már szürkült, aztán hamarosan felkelt a nap – azért az erdei napfelkelte is egy olyan élmény, amit ritkán él át az ember teljes egészében. Mondjuk mire leértünk a vonathoz, eléggé kipurcantunk. Egyrészt a kilométer is sok volt (bár kocaturista létünkre büszkék lehetünk magunkra asszem), másrészt meg, ahogy az már éjszakai túrák után lenni szokott, amint leültünk várni, totál lekókadtunk. Ki-ki ott aludt be, ahol tudott, a pozitúra teljesen mindegy volt, aztán a vonaton kicsit kényelmesebben folytatódott – hazaérve pedig zuhany, és be az ágyba! Pont akkor, mikor más ember kikászálódik onnan…

Kellemes velejárója az éjszakai kirándulásoknak, hogy másnap lelkiismeretfurdalás nélkül lehet űzni az amúgy bűnös élvezetnek számító egésznapos ágybandöglést és szunyókálást. Mi ugyan kétszer is megszakítottuk pár órás időtartamra, például természetesen az anyák napjára való tekintettel,

Mindenesetre hatalmas élmény volt az egész – rég voltam már ilyesmin, és nagyon hiányzott.

Bosszúállók

Megnéztem ám én is az Avengerst, még múlt héten, Trychydtsel. Asszem mindenképp megnéztem volna, de a villámgyorsan szaporodó pozitív vélemények a neten olyan hatással voltak rám, mintha korbáccsal ösztökélnének a moziba. És tényleg jó. Nem olyan nagyon-nagyon, de jó. Annyira, hogy gondolkodom egy újranézéssen, családdal, társasággal... Ezt majd még meglátjuk.

És persze ugyanaz tetszik benne, mint ami másoknak is. Először is, Joss Whedon. Ugyanolyan zseniális poénok lépten-nyomon, mint a Fireflyban, ugyanolyan széthúzó, jó egyéniségekkel megrakott csapat, mint a Fireflyban – szóval ezt a részét nem lehet nem szeretni. Pluszban még ott a látvány: lehet, hogy konvertált 3D csak, de székbe szögez. És, a harmadik, amit mindenki megemlít: a két minősíthetetlenül szar Hulk után végre egy igazzy jó Hulkunk van: Mark Ruffalo. Ellopja a showt, nagy kedvenc, Nagy Zöldként is meg félszeg tudósként is. Bár vele kapcsolatos az egyik logikátlan hülyeség is.

Mert azért vannak hibái is az Avengersnek, méghozzá bosszantóak. Az egyik pl. a szenvedés Hulk irányíthatatlanságával – amikor máskor meg simán sikerül idomulnia a társasághoz, még ha nem is az a kimondott csapatjátékos. Meg pl. az ellenfelek is hótgagyik. Már az ellenfél-közkatonák: a nagy, levegőben úszó izék teljesen rendben vannak, meg Loki is, szerintem, olyan jó lokis, nincs vele gond – de ezek hangy-tudattal bíró kékkel lövöldöző, emberszerű micsodák egyszerűen nem illenek a képbe. Most komolyan azt gondolták, hogy majd néhány tucat ilyen repülő sugárlövöldöző leigázza az egész Földet? Na nemár...

Na, mindegy, mondom, azon ügyeskedem most, hogy újranézés legyen belőle, de majd meglátjuk, hogy jön össze.

Most viszont elhúzok éjszakai túrázni... Ki kell használni a szuperholdat, yay!

Lajhár mondja

Gyakrabban kellene frissítenem a blogomat - a csalódott állatok szerint.

Hát, ha már a lajhár is ezt gondolja, ráadásul így néz közben, akkor valamit már tennem kell az ügy érdekében…

(A 12-es kép az, de a többit is nézzétek meg, érdemes… :) )

A második könyv

Stephen Kingnek a Setét Torony-sorozatáról mindenki szuperlatívuszokban zengedezik. Én meg egyszer kivettem a könyvtárból az első részt, végigrágtam magam rajta, és a sarokba dobtam, hogy ez hülyeség, érthetetlen, hogy rajonghatnak ezért olyan sokan. De aztán olvastam itt is, ott is, meg mondták is, hogy aki csak az első részt olvasta, az mind ezt mondja, mert az tényleg olyan összevissza meg fura, de aztán, olvassam csak tovább, majd meglátom, mekkora királyság ez igazzyból.

A könyvtárból viszont esélytelen volt kikölcsönözni egyszerre az összes részt, meg hittem is meg nem is az egészet, az első rész tényleg baromságnak tűnik, szóval nem törtem magam, hogy nekiugorjak még egyszer. Most viszont ott figyel a Kindle-ön az összes Setét Torony, szóval nekiálltam. És a második tényleg klasszisokkal jobb, ráadásul csomó mindent meg is magyaráz az első részből is. Azzal egyébként pont az volt az egyik gáz, hogy folyton bedobott ötleteket, amik között alig volt összefüggés, és így öncélúnak és eltúlzottnak tűntek. Ok, szeretem a rejtélyeket, de azt nem, hogy a végén az író közölte, hogy hát ez a karakter meg ez a sztori nem hagyja nyugodni már 20 éve, úgyhogy most végre megírta – fogalma sincs még, mi lesz ennek a vége, de majd ha a közönség szereti, akkor továbbírja.

Vagy valami ilyesmi volt az utószó, és a bosszantó elvarratlan rejtélyekkel teli könyv után ez már extrabosszantó volt.

De most átléptem ezen, és nekiugrottam a másodiknak – és ráment egy éjszakám. És még mindig csupa rejtély minden, de most már érdekel, nem pedig idegesít.

King egyébként elképesztően jó író. Pontosabban jó mesélő. Ez más könyveiből is látszik egyébként: abszolút erőfeszítés nélkül ránt be a történeteibe, szeretteti meg a szereplőit és kelt érzelmeket. Jó eszközöket használ és jól, a jobb regényeiben a téma is többrétű és érdekes – szóval szerintem teljesen rendben van. Azt gyanítom, hogy ha a ponyva helyett elkezdene olyan témákkal és műfajokkal foglalkozni, amikkel az irodalmi Nobel-díjakat be lehet zsebelni, nem lenne gondja vele. Csak őt az ilyen művészkedés nem érdekli, neki más céljai vannak. És ezeket simán, profin, és nagyon kellemesen éri el: én szeretek Stephen Kinget olvasni. Annak ellenére, hogy a horrort meg nem szeretem, márpedig ő ugye általában a horroros sztorijairól híres...

Na, mindegy, azért persze megvan Kingnek is a maga árnyoldala meg a hibái, azokat is hosszasan lehetne ecsetelgetni és lehúzni a sárga földig az irományait, de most már mennem kell, vár a harmadik rész...

Fűzfasíp-idény

Juteszembe, fűzfasípszezon van, így kell csinálni, nagyon egyszerű, és lehet hozzá sétálni egy kicsit a vízparton, szóval össze lehet kötni az élvezeteket, én anno nagyon jól szórakoztam a fent linkelt fűzfasípos bejegyzés megírása közben... :)

Meg medvehagymázni is most kell menni, kucsmagomba sajna a szárazság miatt esélytelen.

Az énekesmadarak már költenek, balinra, süllőre és kecsegére fogási tilalom van érvényben (bár eddig kétszer voltam lenn a Dunánál, és úgy tűnt, meg sem moccannak még a halak), megjöttek a gólyák, a túzokok dürögnek...

Kalendáriumi jelentésünket hallották.

Ya hear me coming through your spe-ea-kers

Na? Mivan? Semmi?

Mert velem mostanában sok minden van ám... Nobel-díjasokkal beszélgettem múlt héten, meg úgy egyáltalán, élvezem a munkám, van is sok, a tavasz csodaszép, a világ szintúgy, plusz még iszonyú érdekes is, az ember lelkesedik olyan dolgok iránt, mint például a tudomány... Aztán történnek ugye a doktori gázok, meg ilyenek, amik jól letörik a lelkesedést.

Van még a Rakonczay-ügy is, de nem nagyon izgat, hogy átverés-e az egész, lehetségtelen-e a rekordja vagy tényleg megcsinálta. A fő dolog, amit ezzel kapcsolatban gondolok – azon kívül persze, hogy örülök neki, hogy él –, hogy az egész eszembe juttatta, mennyire jó is hajón élni. És hogy még mindig nem tettem fel a tavalyi meg a tavalyelőtti vitorlázásokról képeket meg bejegyzéseket.

Meg, ha már itt tartunk, még a most télen lőtt képeket, megesett sztorikat sem. Pedig sétáltunk a befagyott Dunán, sikerült eljutni síelni is kétszer egy napra. Meg, gyakorlatilag egész márciusban, lehetett csodálni az együttállást. Arról ugyan nem csinálta képet, de minden este úgy jönni haza, hogy tudatosul az emberben, hogy egy igazzy Naprendszer az, amiben él... Hát nem csodálatos? És annyi minden szépség van még, már nem is emléxem, egy csomóra, pedig itt voltak megírva a fejemben. Csak mostanában nem megy nekem valahogy ez a tényleges, leírós, közzétevős blogolás.

Hiányzik, egyébként.

Mondjuk legalább olvasónaplót elkezdtem írni idén, egy googledocs-táblázatba, éppencsak a címet meg a szerzőt jegyzem fel, csak hogy meglegyen. Ahogy így nézem, havi 3 könyv az átlagom. Ez kicsit csalódás, de hát most ilyen hónapok vannak. Majd például nyáron lehet, hogy több lesz. Vagy pont fordítva, nemtom.

Ajajj, éjfél elmúlt. Szerintem akkor mára ennyit. Pedig csak máról oldalakat tudnék még mesélni, hogy mennyire jó volt ma is élni, például színházban is voltunk, egész jó volt A hős és a csokoládékatona. Meg most, gépezés közben megéheztem, hát nassoltam egy kis kecske-camembert (automatikus tárgyeset, bocs). Remek cucc.

Hát, kicsit összevissza voltam, de nagyjából ez jutott most eszembe arról, hogy mi van velem mostanában.