Mamut-diéta

Mostanában aggódni kezdtem az ízületeim miatt, hogy folyton fájnak, és hogy ez biztos valami csúnya gyulladás (bár valszeg inkább csak a vacak időjárás). És ugye manapság nagyon sok táplálkozásguru mondja azt, hogy ezeknek a gyulladásoknak (meg amúgy szinte minden másnak is) az az oka, hogy rosszul kajálunk, és hogyha az ő diétájukat követjük, akkor nem csak hogy fogyni fogunk (ami szintén nem jönne rosszul), hanem pl. az ízületeink is olyanok lesznek, mint egy 20 évesnek, vagy mint egy jóginak (vagy mint egy húszéves jóginak).

Hát igen, óriási szerencse, hogy így fejlődik a tudomány, és vannak ezek a mindenféle tudós alapon álló diéták. Például a paleolit táplálkozás.

Meggyőződésem, hogy ha egyszer eljutunk odáig, hogy mamutot fognak klónozni, azt nem az őslénykutatók, hanem a diétalobbi fogja elintézni. Klónozzuk a mamutot, hogy aztán tenyészteni lehessen, mint a teheneket, és szuperegészséges, szuperpaleolit mamutkarajt meg mamutfasírtot fogunk zabálni kétpofára. Otthon anyu mamuthúslevest készít vasárnap, húsvétra mamutsonkát hoz a nyuszi, a McDonaldsban meg a mamutmenü nem az óriási adagra fog utalni...

De nem is az lesz, hogy mamutokat klónoznak, á, a tudomány ennél sokkal fejlettebb, és ennél sokkal jobban ki tudja ám szolgálni a fogyasztói igényeket. Nem kell a mamut, hát jön a globális felmelegedés, állatkínzás lenne szegény aranyos ormányosokat a nagy bundájukban karámokban (természetesen EU-konform karámokban) tartani, a PETA tiltakozna, a Jégkorszak sorozat x-edik részének figuráival kampányolnának a lemészárolt mamutok ellen. Úgyhogy kitalálnák, hogy nem is egész állatokat klónoznak – hanem csak a combjukat, mondjuk. Mamutizom-kötegeket, simán. Aztán ez megy majd a kajáldákba és a bioboltokba, nem kell leöléssel, megpucolással, meg egyéb költséges és véres munkafolyamatokkal vacakolni.

És, ha eljön végre ez a szép új világ, akkor mindenki olyan egészséges lesz, de olyan...

Csak azt felejtjük el, hogy eleink nem a mamuthústól voltak egészségesek, hanem attól, hogy naphosszat futottak utána, hogy megszerezzék...

Éjszaka az erdőben

Az éjszakai túrával meg az volt, hogy nem is volt szuperhold. Merhogy olyan nincs is. Jogos.

Ettől függetlenül gyönyörű telihold volt. De nem ott kezdődött a dolog.

Hanem a vonatozással: felfelé menet váratlanul gőzmozdonyos nosztalgiazötyögőssel mentünk fel a snassz volánbusz helyett. Hát az egy közösségi élmény volt, komolyan, és nem csak az ismerősök miatt, akikkel találkoztunk.

Aztán gyalogoltunk is egy picit, amíg elértük a szalonnasütő helyet, az erdei tavacska partját. Kicsit parás voltam, mert az erdőszélen ki volt rakva a tűzgyújtási tilalom tábla, de úgy döntöttem, hogy csak véletlenül felejtették kinn, ugyanis előtte direkt felhívtam a DINPI-t, meg megnéztem csomó honlapon, és mindenhol világosan megmondták, hogy a tűzgyújtási tilalmat feloldották, és a kijelölt tűzrakóhelyeken szabad. Szóval, ha már hoztuk a szalonnát, a hagymát meg egyéb zöldségeket (ezúton is kösz Trychydtséknek a zöldhagymákat), akkor nekiálltunk tüzet rakni meg nyársrahúzni a nyársravalót. Aztán meg enni. Az év első szalonnasütése volt, nem nagyon tudtam mértéket tartani, úgyhogy majd szétpukkadtam, és nem tudtam elképzelni, hogy fogunk mi elindulni…

Aztán leöblítettük sörrel, gyümölcsös sörrel, otthon elkészített rozéfröccsel (ki-ki saját preferenciája szerint) a zsíros dolgokat, és elindultunk. Közben feljött a Hold – olyan árnyékot vetettünk a fényében, mintha fényes nappal lett volna.

A fák között persze nem volt ilyen fényes a helyzet, de azért ott is volt elég ahhoz, hogy lámpa nélkül tudjunk menni az út nagy részében. Azért például amikor egy patak keresztezte az utunkat, az átkeléshez a köveken bekapcsoltuk a fejlámpákat – és milyen jól tettük! Ott figyelt a vízben egy szép nagy varangy, és a lámpák éles fényében a kristálytiszta vízben olyan vízi élet zajlott éjszaka, hogy leesett az állam. Kerestünk kövirákot is, de persze azt nem találtunk.

De nem csak a vízben volt nagy élet… A fák közül rendszeresen hallottuk kisebb-nagyobb állatok neszezését, csörtetését. Némelyik határozottan félelmetes volt: jó kis sztorikat hallani a májusról, hogy akkor védik legvehemensebben a kismalacaikat a vaddisznó kocák. Úgyhogy a biztonság kedvéért beszélgettünk hangosan, hogy észrevegyenek, és ne váratlanul lépjünk rájuk… Persze anélkül is beszélgettünk volna – egy ilyen túra azért is jó, mert amikor épp nem lóg ki az ember nyelve a meredeken, tök jókat lehet dumálni.

Mindenesetre azért egyszer-kétszer jól megemelkedett az adrenalinszintünk, például amikor az irtózatos csörtetésből ítélve valami nagyobb állatcsoportot riaszthattunk fel, meg amikor közvetlenül az út mellett riasztottunk meg valamit, olyan közel, hogy a lámpákat gyorsan felkapcsolva még az elvillanó szürke foltját is láttuk.

De a legrémisztőbb az volt, mikor hallottuk, hogy közeledik a csörtetés. Hangosabban kezdtünk beszélni – de semmi hatás, határozottan közeledett. Felkapcsoltuk a lámpákat, bevilágítottuk az erdőt – de a jószág nem zavartatta magát, kitartóan jött tovább. Nem láttuk, mi az, de láthatólag nagyon bátor volt (vagy vak is és süket is), és csak jött-jött, a hang alapján már ott volt az erdőszélen, már az út szélén szinte, és pont felénk jön, és nem fordul vissza, te jó ég, mi lehet ez… Aztán megláttuk – ahogy nagy zörögve egy süni kocog át az erdőből az árokba… Huhh…

Más állatokat is láttunk még, volt, hogy az őz elvillanó fehér fenekét, volt, hogy a lámpafényt visszaverő szemeket pillantottuk csak meg a sötét erdőben (de akkor egy egész csapatba botlottunk, mindenhol szemek villogtak), mindenesetre jobban érzékeltük, hogy lakják az erdőt, mint ha nappal mentünk volna ugyanarra.

Felértünk a Nagy Hideg-hegyre. Itt kicsit pihentünk, aztán mentünk tovább – a Csóványos utolsó meredekjét végül elkerültük, és elhúztunk Diósjenő felé.

A Fultán-keresztnél már szürkült, aztán hamarosan felkelt a nap – azért az erdei napfelkelte is egy olyan élmény, amit ritkán él át az ember teljes egészében. Mondjuk mire leértünk a vonathoz, eléggé kipurcantunk. Egyrészt a kilométer is sok volt (bár kocaturista létünkre büszkék lehetünk magunkra asszem), másrészt meg, ahogy az már éjszakai túrák után lenni szokott, amint leültünk várni, totál lekókadtunk. Ki-ki ott aludt be, ahol tudott, a pozitúra teljesen mindegy volt, aztán a vonaton kicsit kényelmesebben folytatódott – hazaérve pedig zuhany, és be az ágyba! Pont akkor, mikor más ember kikászálódik onnan…

Kellemes velejárója az éjszakai kirándulásoknak, hogy másnap lelkiismeretfurdalás nélkül lehet űzni az amúgy bűnös élvezetnek számító egésznapos ágybandöglést és szunyókálást. Mi ugyan kétszer is megszakítottuk pár órás időtartamra, például természetesen az anyák napjára való tekintettel,

Mindenesetre hatalmas élmény volt az egész – rég voltam már ilyesmin, és nagyon hiányzott.

Bosszúállók

Megnéztem ám én is az Avengerst, még múlt héten, Trychydtsel. Asszem mindenképp megnéztem volna, de a villámgyorsan szaporodó pozitív vélemények a neten olyan hatással voltak rám, mintha korbáccsal ösztökélnének a moziba. És tényleg jó. Nem olyan nagyon-nagyon, de jó. Annyira, hogy gondolkodom egy újranézéssen, családdal, társasággal... Ezt majd még meglátjuk.

És persze ugyanaz tetszik benne, mint ami másoknak is. Először is, Joss Whedon. Ugyanolyan zseniális poénok lépten-nyomon, mint a Fireflyban, ugyanolyan széthúzó, jó egyéniségekkel megrakott csapat, mint a Fireflyban – szóval ezt a részét nem lehet nem szeretni. Pluszban még ott a látvány: lehet, hogy konvertált 3D csak, de székbe szögez. És, a harmadik, amit mindenki megemlít: a két minősíthetetlenül szar Hulk után végre egy igazzy jó Hulkunk van: Mark Ruffalo. Ellopja a showt, nagy kedvenc, Nagy Zöldként is meg félszeg tudósként is. Bár vele kapcsolatos az egyik logikátlan hülyeség is.

Mert azért vannak hibái is az Avengersnek, méghozzá bosszantóak. Az egyik pl. a szenvedés Hulk irányíthatatlanságával – amikor máskor meg simán sikerül idomulnia a társasághoz, még ha nem is az a kimondott csapatjátékos. Meg pl. az ellenfelek is hótgagyik. Már az ellenfél-közkatonák: a nagy, levegőben úszó izék teljesen rendben vannak, meg Loki is, szerintem, olyan jó lokis, nincs vele gond – de ezek hangy-tudattal bíró kékkel lövöldöző, emberszerű micsodák egyszerűen nem illenek a képbe. Most komolyan azt gondolták, hogy majd néhány tucat ilyen repülő sugárlövöldöző leigázza az egész Földet? Na nemár...

Na, mindegy, mondom, azon ügyeskedem most, hogy újranézés legyen belőle, de majd meglátjuk, hogy jön össze.

Most viszont elhúzok éjszakai túrázni... Ki kell használni a szuperholdat, yay!

Lajhár mondja

Gyakrabban kellene frissítenem a blogomat - a csalódott állatok szerint.

Hát, ha már a lajhár is ezt gondolja, ráadásul így néz közben, akkor valamit már tennem kell az ügy érdekében…

(A 12-es kép az, de a többit is nézzétek meg, érdemes… :) )

A második könyv

Stephen Kingnek a Setét Torony-sorozatáról mindenki szuperlatívuszokban zengedezik. Én meg egyszer kivettem a könyvtárból az első részt, végigrágtam magam rajta, és a sarokba dobtam, hogy ez hülyeség, érthetetlen, hogy rajonghatnak ezért olyan sokan. De aztán olvastam itt is, ott is, meg mondták is, hogy aki csak az első részt olvasta, az mind ezt mondja, mert az tényleg olyan összevissza meg fura, de aztán, olvassam csak tovább, majd meglátom, mekkora királyság ez igazzyból.

A könyvtárból viszont esélytelen volt kikölcsönözni egyszerre az összes részt, meg hittem is meg nem is az egészet, az első rész tényleg baromságnak tűnik, szóval nem törtem magam, hogy nekiugorjak még egyszer. Most viszont ott figyel a Kindle-ön az összes Setét Torony, szóval nekiálltam. És a második tényleg klasszisokkal jobb, ráadásul csomó mindent meg is magyaráz az első részből is. Azzal egyébként pont az volt az egyik gáz, hogy folyton bedobott ötleteket, amik között alig volt összefüggés, és így öncélúnak és eltúlzottnak tűntek. Ok, szeretem a rejtélyeket, de azt nem, hogy a végén az író közölte, hogy hát ez a karakter meg ez a sztori nem hagyja nyugodni már 20 éve, úgyhogy most végre megírta – fogalma sincs még, mi lesz ennek a vége, de majd ha a közönség szereti, akkor továbbírja.

Vagy valami ilyesmi volt az utószó, és a bosszantó elvarratlan rejtélyekkel teli könyv után ez már extrabosszantó volt.

De most átléptem ezen, és nekiugrottam a másodiknak – és ráment egy éjszakám. És még mindig csupa rejtély minden, de most már érdekel, nem pedig idegesít.

King egyébként elképesztően jó író. Pontosabban jó mesélő. Ez más könyveiből is látszik egyébként: abszolút erőfeszítés nélkül ránt be a történeteibe, szeretteti meg a szereplőit és kelt érzelmeket. Jó eszközöket használ és jól, a jobb regényeiben a téma is többrétű és érdekes – szóval szerintem teljesen rendben van. Azt gyanítom, hogy ha a ponyva helyett elkezdene olyan témákkal és műfajokkal foglalkozni, amikkel az irodalmi Nobel-díjakat be lehet zsebelni, nem lenne gondja vele. Csak őt az ilyen művészkedés nem érdekli, neki más céljai vannak. És ezeket simán, profin, és nagyon kellemesen éri el: én szeretek Stephen Kinget olvasni. Annak ellenére, hogy a horrort meg nem szeretem, márpedig ő ugye általában a horroros sztorijairól híres...

Na, mindegy, azért persze megvan Kingnek is a maga árnyoldala meg a hibái, azokat is hosszasan lehetne ecsetelgetni és lehúzni a sárga földig az irományait, de most már mennem kell, vár a harmadik rész...

Fűzfasíp-idény

Juteszembe, fűzfasípszezon van, így kell csinálni, nagyon egyszerű, és lehet hozzá sétálni egy kicsit a vízparton, szóval össze lehet kötni az élvezeteket, én anno nagyon jól szórakoztam a fent linkelt fűzfasípos bejegyzés megírása közben... :)

Meg medvehagymázni is most kell menni, kucsmagomba sajna a szárazság miatt esélytelen.

Az énekesmadarak már költenek, balinra, süllőre és kecsegére fogási tilalom van érvényben (bár eddig kétszer voltam lenn a Dunánál, és úgy tűnt, meg sem moccannak még a halak), megjöttek a gólyák, a túzokok dürögnek...

Kalendáriumi jelentésünket hallották.

Ya hear me coming through your spe-ea-kers

Na? Mivan? Semmi?

Mert velem mostanában sok minden van ám... Nobel-díjasokkal beszélgettem múlt héten, meg úgy egyáltalán, élvezem a munkám, van is sok, a tavasz csodaszép, a világ szintúgy, plusz még iszonyú érdekes is, az ember lelkesedik olyan dolgok iránt, mint például a tudomány... Aztán történnek ugye a doktori gázok, meg ilyenek, amik jól letörik a lelkesedést.

Van még a Rakonczay-ügy is, de nem nagyon izgat, hogy átverés-e az egész, lehetségtelen-e a rekordja vagy tényleg megcsinálta. A fő dolog, amit ezzel kapcsolatban gondolok – azon kívül persze, hogy örülök neki, hogy él –, hogy az egész eszembe juttatta, mennyire jó is hajón élni. És hogy még mindig nem tettem fel a tavalyi meg a tavalyelőtti vitorlázásokról képeket meg bejegyzéseket.

Meg, ha már itt tartunk, még a most télen lőtt képeket, megesett sztorikat sem. Pedig sétáltunk a befagyott Dunán, sikerült eljutni síelni is kétszer egy napra. Meg, gyakorlatilag egész márciusban, lehetett csodálni az együttállást. Arról ugyan nem csinálta képet, de minden este úgy jönni haza, hogy tudatosul az emberben, hogy egy igazzy Naprendszer az, amiben él... Hát nem csodálatos? És annyi minden szépség van még, már nem is emléxem, egy csomóra, pedig itt voltak megírva a fejemben. Csak mostanában nem megy nekem valahogy ez a tényleges, leírós, közzétevős blogolás.

Hiányzik, egyébként.

Mondjuk legalább olvasónaplót elkezdtem írni idén, egy googledocs-táblázatba, éppencsak a címet meg a szerzőt jegyzem fel, csak hogy meglegyen. Ahogy így nézem, havi 3 könyv az átlagom. Ez kicsit csalódás, de hát most ilyen hónapok vannak. Majd például nyáron lehet, hogy több lesz. Vagy pont fordítva, nemtom.

Ajajj, éjfél elmúlt. Szerintem akkor mára ennyit. Pedig csak máról oldalakat tudnék még mesélni, hogy mennyire jó volt ma is élni, például színházban is voltunk, egész jó volt A hős és a csokoládékatona. Meg most, gépezés közben megéheztem, hát nassoltam egy kis kecske-camembert (automatikus tárgyeset, bocs). Remek cucc.

Hát, kicsit összevissza voltam, de nagyjából ez jutott most eszembe arról, hogy mi van velem mostanában.

Az erő krónikája

Minden gyerek szupererőről álmodozik. Azért, hogy kitűnjön, azért, hogy ne terrorizálhassák, azért, mert menő; mindegy, a lényeg, hogy mindenki ábrándozik olyasmin, hogy bárcsak láthatatlanná tudna válni, bárcsak repülni tudna, bárcsak póktulajdonságai lennének. Persze, ha egyszer valaki tényleg szuperképességekre tenne szert, az egészen másképp nézne ki, mint ahogy ábrándozott róla…

Három srác talál valami furát egy lukban a föld alatt. Nem derül ki, mi is az, de eléggé félelmetes. Aztán elkezdenek fura dolgok történni. Tárgyakat tudnak mozgatni, pusztán akarattal. Először csak labdával meg legódarabkákkal hülyéskednek, de aztán ahogy gyakorolnak, egyre nagyobb erőre tesznek szert – repülni tudnak, és egy kisebb bombáéval összemérhető hatásra képesek.

A közös titok persze összekovácsolja őket – csakhogy a három srác nagyon különböző. Egyikük egy jószándékú mamlasz, a másik politikus showman, a harmadik… Hát, igen, a harmadik elég nehéz sorsú gyerek. Segélyen élő alkoholista apa, haldokló anya, ő a lúzersrác, akinek soha semmi nem jön össze – és akinek emiatt bizony nem teljesen ép a lelkivilága. Nem túl nehéz megjósolni, mi lesz a dolog vége – de ügyesen sikerül csavargatni a drámai szálakat a filmben, akad pár meglepő fordulat, ami végig érdekessé teszi ilyen szempontból is.

Szóval van egy ütős felállás – a képességek próbálgatása, a „betanulás fázisa” minden szuperhősfilm legjobb része szokott lenni. Ezt megfejelték egy jól működő drámával – ki mihez kezd az erejével, illetve sikerül-e legyőzni a fiúknak démonjaikat. És ráadásul a tálalás is különleges: a manapság eléggé divatos „találtkamerás” módszerrel készült a film. A problémás életű szereplőnk ugyanis rákattan a kamerázásra – egyfolytában filmez mindent. Hogy az őt ért zaklatásokra gyűjt bizonyítékokat, vagy egyszerűen a kamera keresőjén keresztül nézve próbálja eltávolítani magától az őt érő szarságokat, nem tudni, mindenesetre tény, hogy a film 90%-át ő veszi fel. A trükk a dologban, hogy ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan rángatózik a kép, ahogy lóbálja felvevőt, és őt sosem lehet látni – sikerült egy elég jó módszert találni arra, hogy ő is teljes értékű, sokat látszódó szereplője legyen a „saját” filmjének. (Ennek egyébként módfelett örültem: bár nagyon szeretem az ilyen „Cloverfield-típusú” mozikat, de nagyon nem bírja a kézikamera mozgását a gyomrom, úgyhogy egy Dedalont is bekaptam tengeribetegség ellen a mozizás előtt. Szerencsére nem is lett volna rá szükség…)

Ráadásul a film végén bekapcsolódnak a „közvetítésbe” mindenféle más képrögzítő eszközök is: ipari kamerák, rendőrségi felvételek, sőt talán még bámészkodók mobiljának képei is. Mintha valaki összeszedte és lefoglalta volna az összes mozgóképrögzítő eszközt, ami kapcsolatba hozható volt ezzel a különleges üggyel (mármint a furcsa képességekre szert tevő fiúk ügyével), és abból vágta volna össze a filmet – és ez azért ad egy különleges hangulatot, ami nagyon illik az amúgyis jó mozihoz.

Persze, azért mielőtt fejet hajtanánk a hajdenagy eredetiség előtt, meg kell jegyezni, hogy nincs itt semmi, amit ne láttunk volna már. Erőpróbálgató szuperhősök? Könyökön jönnek ki. Fegyverként használható telekinézis, ami a használattal egyre fejlődik? Vonnegut első megjelent novellája, a Barnhouse-effektus alap a témában, és hát persze sokkal színvonalasabb. Talált kamera felvételek? Lejárt lemez. Családi dráma? Annak azért elég sablonos. Tiniproblémák? Jajj, hagyjukmár. Vegyük még ehhez hozzá, hogy bizony a forgatókönyv megbotlik azért olykor, a párbeszédek néhol elég gyatrák (ez egyébként talán a tényleg elég borzasztó szinkron miatt érződik így), és máris értjük, miért fanyalognak sokan.

De véleményem szerint ezek simán elnézhető problémák, egy kis jóindulattal szemet lehet hunyni felettük – az összhatás pedig meggyőző. Hiába, hogy ez bizony nem egy nagy költségvetésű látványfilm, ez nem látszik a végeredményen. Kellően izgalmas, kellően látványos, humoros és akciódús – szóval tökéletes popcorn-mozi. Semmi több, semmi különleges, de kiváló szórakozás – főleg azoknak, akiknek megvan az az ízlésficamuk, hogy kedvelik a szuperhősös képregényfilmeket.

Philip K. Dick: A Frolix-8 küldötte

Vajon mikor jön el az az idő, hogy az olimpiákat a genetikailag módosított „új” emberek nyerik sorba, és a „régieknek” esélyük sem lesz? Hogy az átlagos, természetes génekkel rendelkezők lemaradnak a versenyben a jobb állásokért, hogy másodlagos, haszontalan állampolgárok lesznek, hiszen mindenre sokkal alkalmasabbak az „új emberek”? A Frolix-8 küldöttjében ez már a valóság, a mindennapok része.

Az Újak és a Szokatlanok uralkodnak, a Régiek a kiemelkedés legkisebb reménye nélkül élik mindennapjaikat – nyilvánvalóan ez a legtökéletesebb berendezkedés, hiszen szuperképességű aggyal, vagy a jövőt látó prekogként biztosan jobban lehet a társadalmat irányítani, mint a régi módszerrel. Vagy mégsem? Lehet, hogy a normál aggyal teljesen átláthatatlan neurologika nettó őrültség, a mások agyában turkáló elnök pedig nem más, mint egy önző, kisstílű diktátor?

Nick Appleton átlagos Régi – de a véletlenek sorozata úgy hozza, hogy szembekerül az államhatalommal, és konkrét, személyes ellentét alakul ki közte, mint kisember, és a legmagasabb tisztséget viselő, gondolatolvasó elnök között. Mivel nő is van az ügyben (ráadásul mindkét vetélkedő félnek van felesége), plusz épp kirobbanóban van egy lázadás, ami természetesen véres elfojtási kísérletet von maga után, bőven elég izgalmas és változatos cselekményt kapunk, még egy Philip K. Dick regényhez képest is.

És akkor még nem beszéltünk az író védjegyévé vált apró, kifacsart finomságokról: például, hogy bár drogbárok, ahol mindenféle durva tablettákat meg bogyókat kaphat az ember, minden sarkon vannak, de az alkohol tiltott, rosszhírű és veszélyes gyümölccsé válik, hogy mintegy mellékesen, de megtalálják valahol Isten (?) tetemét (?) a galaxis egy eldugott zugában, és hogy egy másik nagy hatalmú idegen lény érkezik a Földre, ráadásul a forradalom szellemi atyjának és vezetőjének kíséretében...

Tipikus Philip K. Dick regényről van szó tehát. Mozgalmas cselekmény az elképesztő, hihetetlen alapfelállás és háttér előtt, amiben mégis mindig valami szörnyen ismerősre csodálkozhatunk rá. Nagyszerűen kitalált és megírt karakterek pergő, teljesen életszerű, sőt földhözragadt párbeszédei vonzzák be az olvasót – az egyszerű motivációkkal mozgatott, mégis összetett szereplőkkel nem lehet nem azonosulni.

Az erényei ellenére viszont, aki olvasott már PKD-t, az csalódottan fogja letenni a könyvet: egyértelműen nem ez a drogokkal és mentális problémákkal küzdő zseni főműve. Nem csak az a baj, hogy a regény végén több kérdőjelet kapunk, mint amivel az elején szembesültünk – a fő szálat ugyanis (ami jelen esetben egy szerelmi szál) lezárja, az meg sosem baj, ha a fantáziánk is kap egy kis (vagy éppen elég nagy) teret, hogy magunk fejezhessük be a megalkotott világ történetét. De az egész egy – igaz, hatalmas rutinnal – összecsapott dolognak tűnik. Sem a történet, sem a világ múltja és jövője nincs elég alaposan kidolgozva – nem mintha nem lenne nagyon sok, érdekes, apró részlet, de ezek között ellentmondások vannak, egyszerűen nincs olyan félelmetesen alapos koncepcióval összefogva, mint Dick jobb regényeiben.

Hiányérzet marad az olvasóban – igaz, ebben az is szerepet játszhat, hogy meglehetősen rövid. A 200 oldal pillanatok alatt elolvastatja magát, elkap PKD fantáziájának lendülete – de aztán hipp-hopp végetér, és hagy egy kis értetlenkedést, meg keserű utóízt maga után.

Itt lakom, látod (sokadik)

Vazz, három hete nem írtam. Nincs semmi bajom, jól vagyok, sőt, nagyon jól - csak valahogy most kimaradt a blogolás. Van jópár félig megírt bejegyzés, tucatnyi idevaló téma, ötlet sőt projekt - de valahogy most háttérbe szorult az, hogy blogoljak. Nemtommér, tökre szeretek blogot írni, és annak meg akkor van értelme ugye főleg, ha rendszeres. Na, mindegy, majd talán leskribálom, miféle jó dolgokkal voltam elfoglalva blogolás helyett, addig meg itt egy kép.

Ez bizony itt készült, nálunk, van egy sajátos romantikája, nem? Bogár mondta is, hogy tiszta romkocsma-fíling a lakásunknak ez a része. Azért majd egyszer, remélem, saját otthonunk lesz, és takarosabb.

Egyébként minden egyes tárgyról ami látható rajta, tudnék írni egy sztorit, de most inkább beszéljen a kép magáért, én meg majd írok másról, ha úgy alakul.

Kultúrvasárnapok

A karácsonyi ajándékainknak köszönhetően egy nap alatt megismerhettem Ravel egy elképesztően jó zongoraversenyét, és megtudhattam a Vígszínházban, hogy milyen sokféleképpen lehet viccesen „Heil Hitlert”-kiáltani.

Tudom, sokan nem szeretik az ajándékba adott színház- meg egyéb jegyeket, az ő szemükben az ugyanúgy az ötlettelenség ismérve, mint könyvet adni, az meg már majdnem olyan rossz, mint a zokni meg a sál – de én ezek egyikével sem értek egyet. Én speciel nagyon szeretek könyvet adni és kapni is – szerintem soka elárul az ajándékozóról. Aki olyan könyvet ad, amit már olvasott, és úgy gondolja, ez az ajándékozottnak is tetszene, az nem csak egyszerűen az olvasás idejéig tartó szórakozást ajándékoz, hanem saját magából is valamit, eszméket, gondolatokat, amik neki tetszenek, amiket a sajátjának érez, amik őt alakították. És ez szerintem szép dolog. Na, mindegy, mellékvágány.

Mindenesetre mi kezdünk rászokni, hogy élményt adjunk ajándékba – méghozzá lehetőleg közös élményt. Mármint velünk közöset – úgyhogy mostanában sokat fogunk színházba meg mindenféle jó kis programokra járni.

Na, így kerültünk a Művészetek Palotájába nagymamámmal múlt hét vasárnap délután. Nagyon nem ártott már kimozdítani szegényt, mióta egyedül maradt, nemigen volt sehol – kicsit féltünk is, hogy nem lesz kedve vagy nem fogja jól viselni, pláne hogy előtte még le is akarta mondani a dolgot... Ezzel szemben végig nagyon lelkes és aranyos volt. Az orgonaülésen ültünk, szemben a karmesterrel, szóval kiváló rálátásunk volt mindenre. Az első darab azonban nemigen jött be egyikünknek sem: hiába volt a koncert előtt egy kivetített előadás Messiaenről meg a madarakról, amiknek az énekét belefűzte a zenébe. Pedig az ornitológiáért rajongok, de ezért a zenéért már nemannyira… Nagyi mondta is, hogy hát, igen, igen, ez is zene, de ami most jön, na az lesz a muzsika.

És basszus, tényleg, természetesen megint igaza volt – ez a Ravel zongoraverseny annyira szép volt, hogy néhol könnyek szöktek a szemembe. Rég volt már ilyen komolyzenei élményem. Szánom-bánom, de én Ravel tekintetében nagyjából leragadtam a Bolerónál, meg talán még rémlik egy-két rövid darab, de ez, ez zseniális! Hallgassátok meg – nem ugyanaz az előadás persze, de nem rossz ez sem.

Utána Brahms szimfóniája már szinte szürke volt – Beethoven halvány nyomának tűnik csak...

Nagyira való tekintettel mentünk egyébként délutáni előadásra, de azt hiszem, nekem is ez az időpont való: nemtom, ki találta ki, hogy a komolyzenei koncertek egy órával a színházak után kezdődjenek (azaz általában 8-kor), de nekem az már túl késő, mindig az álmosság kerülget. De most nem – és azt is öröm volt látni, hogy csordultig tele volt a MüPa, az állóhelyeken is.

Aztán este meg színházba mentünk – az nem ajándék volt, hanem az 5 éve folyton megújított Vígszínházas bérletünk idei első előadása. Hát, ez a Lenni vagy nem lenni erős kezdés az évadra – ha nem is életem legnagyszerűbb színházélménye, de nagyon rendben van a darab is, meg az előadás is. Lengyelországban játszódik, épp a német megszállás kezdetekor – az eredeti sztorit Lengyel Menyhért írta, a '40-es évek elején, és film lett belőle Hollywoodban. Elég bátran nyúl ehhez a náci-témához: úgy indul, hogy a megszállás előtt pár nappal lengyel színészek egy Gestapo című darabot akarnak színre vinni. Hm, elég laza, nem? :)

Nagyon is érthető egyébként, hogy miért lett sikeres a forgatókönyv annyira, hogy még most is ilyen jó darabot lehet rendezni belőle. Például klasszikus a felállás: a színészek színészeket játszanak benne, akiknek színészkedniük kell, hogy megoldjanak/túléljenek valamit. A feszültséget meg nem kell ecsetelni, szerintem alapból jelen van, ahol a Gestapo horogkeresztes-karszalagos legényei ólálkodnak a közelben. Van még egy gyengécske szerelmi szál (pontosabban ~háromszög), ezen kívül ellenállók, nácik, álnácik, repülőpilóták, meg van mindenki szívét meghódító díva, meg önnön színészi nagyságával betelni nem tudó igazzy színművész. Meg még persze sokan mások – de a két utóbbi figura az, aki nagyon viszi a hátán az előadást. Lukács Sándor és Hegyi Barbara nagyon jók – nem mintha a többi szereplő nem lenne az, de hát ez azért rájuk van kihegyezve, ők lubickolhatnak leginkább. Bár Fesztbaum Bélának is olyan szerep jutott, hogy őt se felejti el egyhamar senki, aki látta – igen, ő Hitler. Pontosabban ő a színész, aki Hitlert játszik, de aztán ő lesz az is, aki...

Nem folytatom, szerintem nézze meg mindenki maga, érdemes. Ha nem is a legkörmönfontan szórakoztatóbb, legtökéletesebb és legegyedibb darab a világon, de azért egy amúgy is szuper hétvégét is simán meg tud koronázni.

Egyébként most hétvégén is voltunk színházban, megint csak ajándék ürügye alatt, nagynénémmel. Sajnos a Csókol Anyád! a Belvárosi színházban (amiben még sosem voltam, és egyszer régen mozi volt, sőt Filmmúzeum, és ez még most is látszik rajta érdekes módon), szóval a Csókol Anyád! messze nem volt olyan jó, mint az előző heti színház. Pontosan az egyébként a darab, amit a cím sugall: anya és fia levelezéséből áll. Ez úgy van megoldva, hogy a színpad egyik fele be van rendezve Vári Évának, az anyának, a másik fele meg Nagy Ervinnek a fiúnak – és megvilágítással, díszlettel meg egyéb trükkökkel el tudják hitetni, hogy az asztalnak, amin a színészek a leveleiket írják egymásnak, az egyik vége Brooklynban van, egy idősődő, de egyáltalán nem szokványos asszony konyhájában, a másik valahol Texasban egy albérletben, vagy Floridában, vagy akárhol, ahol a fiú tengeti életét. És persze a fiú a házsártos, durván anyáskodó anya elől menekült oda, és persze az anyja a leveleken keresztül is szívja vérét, aztán megtalálják ugyan a lelki békét, de nem egymással harmóniában... Satöbbi, szerintem már a címből tudni lehet, miről és hogyan fog szólni a darab.

Nem rossz egyébként, de azért az, hogy egy kétszemélyes darabban még csak nem is egymással, hanem egymás mellett játszanak a színészek, kicsit nehézkessé teszi. Nem Vári Éván vagy Nagy Ervinen múlik: korrekt amit csinálnak, egyszerűen nagyon nehéz lehet így valami igazán ütőset létrehozni a színpadon. Nem is nagyon sikerül: egy kedves kis vígjáték lesz így belőle, aminek a hibáit feledtetik valamennyire a különleges megoldások és szituáció – de azért a végeredmény az, hogy levelek monologizálásából, és közhelyes alapszituációkból azért minden jó szándék ellenére sem lehet igazán kiváló darabot csinálni.

John Le Carré: Csapda

George Smiley fiatalkorában sem volt épp egy akciósztár, most már azonban végérvényesen nyugdíjas, vén trotty – és mégis most adódik lehetősége rá, hogy leszámoljon nemezisével az orosz hírszerzőközpontban. Karla ugyanis, úgy tűnik, elkövet egy hibát – pontosabban mintha kiderülne, hogy ő is ember, nem pedig tökéletes hírszerzőrobot, így aztán esély mutatkozik a becserkészésére…

Bizonyos szempontból ez a John Le Carré regény is ugyanolyan, mint a trilógia többi része. Olyan kémtörténet, amelyben öreg hivatalnokok szerencsétlenkednek lelombozóan semmitmondó momentumok körül, hogy kikaparjanak valami információmorzsát, hogy aztán arra valami olyan akciót építsenek, ami igazából nem is akció. Megintcsak a körbeírások a fontosak, a hangulat, amit még jobban átleng a reménytelenség meg az „öregségszag”. Ugyanazok a szereplők is, ugyanazokkal az erényekkel és hibákkal – szóval Carré stílusa és témája nem változott semmit.

De azért máshonnan nézve meg csomó mindenben különbözik a trilógia lezáró része az előzményektől. Kezdve azzal, hogy sokkal rövidebb. Meg, például, ha belegondolunk, eddig nem is nagyon találkoztunk oroszokkal, a Szovjetunió meg a kommunista rendszer csak a háttérből manipulálták az áttételesen kapcsolódó szálakat. Most viszont konkrétan a rendszerben élő szereplőkkel találkozunk, és belepillanthatunk, milyen is volt ott az élet. Nem valami szívderítő, amit ott látunk, természetesen – de ez már csak azért is üdítő változatosság, mert az eddigi részekben inkább a „romlott nyugat”-ról derültek ki gyomorforgató dolgok. Persze most is megkapja a magáét az angol hírszerzés is – és úgy egyáltalában, a kilátástalan, mocskos, színfalak mögötti küzdelem. Le Carré mintha most jobban megmagyarázná a dolgokat; a trükköket, a csavarokat, hogy mi miért történik – bár ez az érzésem attól is lehet, hogy a trilógia végére jobban „belejöttem” a Carré kémkedős világába. Az mindenesetre tény, hogy a lassabb, merengőbb Smiley-t követve több idő van elmerülni a moralizálásban, a filozofálgatásban.

Persze azért a feszültséget ugyanúgy megteremti az író; sőt, az egész sorozat két legkatartikusabb jelenete is ebben a kötetben tűnik fel. Persze, egy ilyen „majdnemhogy face-to-face” összecsapás Karla és George Smiley között nyilván epikus kell legyen – de azért nem csap át pátoszba, sőt, inkább az egész hiábavalósága kap hangsúlyt. Pont ez a zseniális benne…

Egyszóval méltó befejezése ez a Karla-trilógiának – akinek bejött a Suszter, szabó… meg a Hajsza, az semmiképp se hagyja ki ezt sem!

Lost Kindle

El vagyok keseredve. Épp tegnap lelkendeztem a Kindle-mről, erre ma már nem vagyok a birtokában. Régen borultam ki úgy, mint amikor rájöttem, hogy valszeg a vonaton hagytam.

A fő baj az, hogy fáradt vagyok – bár egyre jobban megszokom, hogy milyen az, amikor a hét szinte minden napján más-más melónak, munkahelynek van határideje, és azt gondolom, viszonylag jól tudom kezelni ezt az egyszerre többfelé-szakadás dolgot, de azért az alváshiány az meg tudja bosszulni magát. Bár este, a vonaton még minden rendben volt – tudtam, hogy otthon egy éjfélig bevégzendő munka vár, úgyhogy relaxálásképpen olvastam. Aztán, pont leszálláskor megjelent a kalauz, aki annak ellenére mindenképpen kérni akarta a bérletemet, hogy látta, hogy épp leszálláshoz készülődöm. Nyilván nem segített az sem, hogy még mindig lusta voltam elvinni a télikabátomat megjavíttatni, így a szokásosnál eggyel több pulóverrel kellett megküzdeni, közben vadul koncentráltam, hogy el ne felejtsem a fényképezőgépet, amit kivételesen vittem magammal egy másik munkára való tekintettel, meg bevásároltam előtte pár dolgot, kenyeret meg margarint, azt is kézben kellett hozni, mert a szuper hátizsákomat, amivel amúgy mindennap járok, el kellett vinni garanciálisan javítani, mert elkezdett szakadni, pedig egy pár hónapja vásárolt Tatonkánál ez azért nem lenne illendő. Mindenesetre most egy abszolút nem kézreálló, nagyon szűkös befogadóképességű oldaltáskával járok – talán ennek a szokatlansága is közrejátszott, hogy nem a „szokásos” helyére raktam a Kindle-t. Hanem… Igazából nem tudom, hova. Én határozottan abban a tudatban szálltam le a vonatról, hogy rendben befejeztem az elpakolást, és ügyesen magamhoz vettem mindent, pluszpulcsit, táskába be nem férő kajákat, és minden rendben.
Aztán amikor 3-4 órával később, egy adag meló után pár oldalnyi olvasással akartam jutalmazni (és felébreszteni) magam, és nem találtam, hirtelen úgy éreztem magam, mint aki egy mély kút fenekére zuhant. Eleve olyan álmos voltam, hogy mintha egy furcsa ködön át láttam volna a világot, de a felismerés és az azt követő mindenféle erős érzelem olyan álomszerűvé tette azokat a perceket, hogy konkrétan nem tudtam gondolkodni. Ötször, tizenötször néztem meg ugyanazokat a helyeket, hogy ide tehettem, oda tehettem, de valahogy nem bírtam világosan gondolkodni, nem bírtam visszaemlékezni, még arra sem, hogy hogyan és mikor is értem haza. Tényleg olyan volt, mintha álmodnék, sőt, többször jutottam arra a gondolatra, hogy legjobb lenne most már lefeküdni, és mikor felkelek, úgyis ott lesz a helyén, mert ez csak egy béna álom.
De nem volt jó érzés, sőt – rég éreztem magam úgy kiborulva, mint tegnap este. Mondjuk ez azért is van, mert hálistennek tényleg piszokul mázlistán kiegyensúlyozott és szuper életem van. :) Egyébként ha belegondoltok, tényleg, hát az legyen a legnagyobb gond az életemben, hogy elhagyok egy kütyüt, még ha friss ajándék is.
Végül aztán Bogár telefonos tanácsának a megfogadása segített (szerencsére ő nem volt tanúja az esetnek, egy konferencián van éppen) – összeszedtem magam és visszasétáltam az állomásra. Nem mintha megtaláltam volna a könyvolvasót, de a havas úton csúszkálás meg a hideg magamhoz térített egy kicsit. A pénztár persze már zárva volt, de felhívtam a MÁV-ot, ők se tudtak leadott Kindle-ről (egyébként úgy kellett elmagyarázni, mi az, nem is teljesen sikerült megértenie az ügyfélszolgálatos kisasszonynak, úgy hívott vissza, hogy „nem adtak le ilyen tárgyat”.) Mindenesetre helyrepofozott a séta annyira, hogy még neki tudtam állni egy adagot dolgozni is.
Csak hát a Kindle-nek annyi. Még egy kört futok ma este hazafelé a MÁVnál, de sok reményt nem fűzök a dologhoz. Meg kicsit reménykedtem, hátha ír valaki az amazonon keresztül, hogy megtalálta, de hát persze ez hülyeség, magam szoktam látni, ahogy a végállomáson még a tömeggel szemben feltolakodnak az erre szakosodott sötét egyének, hogy még a vonat személyzete előtt végigjárják a vagonokat, hátha hagyott ott valaki használhatót. Mivel karácsonyra kaptam, könyv csak egy tucatnyi volt rajta körülbelül, legnagyobb részt szabadon hozzáférhető tartalom, meg egy-két kalózkönyv, az első vásárlást már kinéztem, de nem volt időm megvalósítani. Ami rosszabb, hogy az utóbbi pár napban elkezdtem háttértárként is használni, és néhány munkával kapcsolatos anyagot ezen hurcoltam magammal – hiszen úgyis mindig nálam van, és csak egy vezeték kell… Hát, ezt most megszívtam, arról nem is beszélve, hogy utálom, amikor személyes szférámba tartozó dolgaimat tartalmazó adathordozók kerülnek mások kezébe – és a munkámat én ilyen személyes dolognak tartom.
Persze, az amazonon deregisztráltam a kütyüt, meg megváltoztattam a jelszavaimat (bár hálistennek nem sokat neteztem rajta, szerintem a google-n meg a wikipédián kívül mást nem is nagyon látogattam) – ennyit tudok tenni kb. Meg hát tervezem, hogy hogyan és mikor fogom beszerezni a pótlást – a szívemhez nőtt a cucc, nagyon jó ajándék volt, és nagyon nagy élvezettel használtam…
És… És, igen, egy kicsit még mindig reménykedem, hogy hazamegyek, és meglesz, hogy tegnap csak túl fáradt voltam, azért nem találtam, pedig ott volt szinte az orrom előtt…

Soon it will be cold enough

Már megint mindennel el vagyok maradva, ráadásul esik a hó, úgyhogy pláne inkább egy meleg kandalló mellől figyelnék ki inkább a havas fenyőkre. Valami kényelmes fotelből, Kindle-el a kezemben. Mert azt kaptam karácsonyra, totál rákattantam. Arról is szeretnék majd írni, meg hogy miket olvastam, meg mozikról is, meg a tavalyiakról is csomót, meg…
Nyugi. Majd. Ráér. Most meg jöjjön a First Snow.

John Le Carré: Hajsza

A Suszter, szabó, baka, kém John le Carré Karla-trilógiájának első része, és bár valószínűleg a leghíresebb (még e hónapban megérkezik a mozifilm belőle, Gary Oldman főszereplésével és sztárparádéval)– de sok szempontból nem a legjobb. A második rész, a Hajsza minden erényét megtartja Carré prózájának, de jó pár csorbát kiköszörül – az eredmény egy, a maga nemében ugyanolyan értékes, de sokkal „slágergyanúsabb”, könnyebben fogyasztható regény.

A kémtörténetek koronázatlan királya helyzeti előnnyel indul minden kémkedéssel kapcsolatos témában: maga is az angol hírszerző szolgálatoknak dolgozott főállásban. Nem csoda hogy a képzeletbeli kütyük, lehetetlen akciók és a soha nem látott izgalmak helyett arra koncentrál, arról tud írni, ami igazán érdekes ebben a szakmában: lélekrajzra. Méghozzá abból is arra visszafogott, csalafinta fajtára, amiben az a fontos, amit nem mondanak ki. A cselekmény olyan lassan bonyolódik, hogy szinte észre sem vesszük, milyen szövevényes hálók szövődnek, de közben iszonyatos mértékű feszültséget képes megteremteni. Az akciók ritkák, mint a fehér holló, és akkor sem harsányak, inkább elkerülhetetlenek, és mindig végzetes következményekkel járnak a szereplők további életét tekintve.

Le Carré regényei tehát nem mondhatók könnyű olvasmánynak – de talán épp ezért nagyon érdekesek, és végülis letehetetlenek. Ugyanakkor a Suszter, szabó, baka, kém-ben bizony voltak zavaró dolgok – amik a Hajszában kisimultak, ha nem épp ellentétükbe csaptak.

Nem volt például kifejezetten nyerő ötlet az idősíkok követhetetlen váltogatása – a második rész ezzel szemben szinte lineáris. Érthető módon az is eléggé megdobja, hogy George Smiley mellett a másik főszereplő ezúttal egy terepügynök, Jerry Westerby, akinek a fedőfoglalkozása ráadásul újságíró, háborús tudósító. Könnyen belátható, hogy ez aztán jelentősen megdobja az adrenalinszint-növelő jelenetek számát – bár természetesen a számlahalmok és könyvtárpolcok közötti információbúvárkodós kémkedés is ugyanúgy megvan, mint az első részben.

A helyszín is sokkal egzotikusabb: Hongkong, Indokína, ráadásul a háború kellős közepén, sokszor konkrétan a frontvonal környékén. Ez azért izgalmasan hangzik – és az is, bár nem a B-kategóriás ponyvák szintjén.

Tegyük még hozzá, hogy valahogy humorosabb is, mint az első rész. Finom, angolos humor ez, szójátékokkal, alig észrevehető oldalvágásokkal – és még az is lehet, hogy ez a fordító érdeme. (A Suszter, szabó... fordítójaként Falvay Dóra van megadva – a Hajsza elejére meg az van írva, hogy Falvay Mihály fordítását átdolgozta Falvay Dóra. Nyilván az egységesítés miatt volt szükséges az „átdolgozás” – mindenesetre a Hajsza fordítása határozottan jobb.) Hogy egy példát mondja az emlegetett „finom humor”-ra: Le Carré művei elég határozottan Graham Greene-ére hajaznak. Az emberi tényező hírszerző hősei, bocsánat, főszereplői egy az egyben kompatibilisek Le Carré-ival, nagyon hasonlóak a leírások és a történetszövés is, meg hát jellegzetesen angolok mindketten… Mindenesetre egyszer konkrétan szóba kerül a regényben Greene meg a 20. századi angol irodalom – és bizony finom kis önironikus fricskát kap.

Szóval minden szempontból jobb könyv ez, mint a trilógia első része – pedig már az sem volt épp csapnivaló. Az író jellegzetes stílusa pedig ugyanúgy áthatja az egészet – úgyhogy, ha nem tartanám butaságnak egy trilógiát a közepétől kezdeni, én ezt a részt ajánlanám ismerkedésre Le Carréval. De persze inkább mindenki olvassa csak el az egészet – aki szereti a kémek és ellenkémek utáni nyomozgatásokat, annak jópár örömteli órát nyújtanak majd.

Karácsony, ahogy mi csináljuk

Mostanában sok finnyogást hallok a karácsonnyal kapcsolatban, hogy a karácsonyeste meg a családi program így fújj, meg úgy gáz – én meg ezt sosem értettem, mert nálunk mindig szuper volt a karácsony. Családias ünnep, hagyományok, szertartások, vidámság és finom kaják, és totális kikapcsolódás abból, amivel éppen tele van a fejem – legyen az vizsgaidőszak vagy munka. Mivel már nem otthon karácsonyozom, az utóbbi években azt vettem észre, hogy halványulnak az emlékek, hogyan is történtek a dolgok, ezért már tavaly is le akartam írni, hogyan is karácsonyoztunk – illetve karácsonyozik a család nagy része még most is. Személyes és néhol kicsit ömlengős bejegyzés következik, amiben folyton összecsúsznak az idősíkok, és még csak nagyon szellemes sem lesz – egyszerűen csak már régen úgy érzem, hogy dokumentálnom kell ezeket a dolgokat, mielőtt megvénülök és elfelejtem.

Nem is tudom honnan kezdjem. A mi családunk ugyanis mindig eléggé rákészült a karácsonyra. De talán hagyjuk most az adventet meg a „jósággyűjtést” meg a többit, azt majd egy másik bejegyzésben megörökítem egyszer, most kezdjük attól a ponttól, hogy anyu halálra dolgozta magát, megsütötte a sütiket, és úgy-ahogy ki van takarítva. Ez utóbbi részemről úgy ment, hogy elkezdtem lepakolni a polcokról a könyveket, hogy leporoljam, aztán egyszercsak a kezembe akadt valamelyik, és onnantól kezdve csak akkor tettettem sürgés-forgást, ha látta valaki. Nemtom, ismerős-e valakinek a szitu…

Mégse 24-e reggelnél kapcsolódjunk be a sztoriba, hanem inkább 23-a este. Ilyenkor szoktuk ugyanis csinálni a szaloncukrot (idén is ekkorra van időzítve). Fogadjunk, ez már kicsit furán hangzik – de tényleg így van, magunk csináljuk a szaloncukrokat. Legalábbis a csomagolását. Bár a belseje meg nem is igazzy szaloncukor, hanem sportszelet, felkockázva. Bonyolult, mi? Na, elmondom, hogy néz ez ki. Van egy darab csoki – sportszeletkocka, konkrétan. Ez ugye ki van bontva az eredeti csomagolásából, mert hogy néz az már ki a karácsonyfán. Egy szelet négy kockára van vágva, a belső sztaniol rajtamaradhat – de erre úgyis egyedi csomagolás jön. Ami először is egy selyempapír-réteget jelent, aminek a vége „szőrősre” be van vagdosva; ezt édesanyám csinálja mindig kézfájásig az előtte való napokban. A következő munkafázisok viszont már össznépileg történnek, 23-án este, egy pohár bor mellett, az ebédlőasztalt körbeülve és munkaasztallá nyilvánítva.

A következő feladatok vannak. A kb. 10x10 centis vékony papírdarabokat a bevagdosott végekkel rá kell tekerni a csokira. Erre jön egy alufóliaréteg, hogy csillogjon szépen, aztán a végeit el kell szorítani egy cérnával, hogy létrejöjjön a jellegzetes szaloncukor-alak. De a mókának még nincs vége, mert ezt párosával kell felakasztani a fára. Ehhez vékony krepp papír szalagokat vágunk, a két végét összedörzsölve vékony kötélszerűvé dörzsöljük (ezt a folyamatot nevezik a családi szlengben „sündörgetés”-nek), ennek a két végére kell felkötni egy-egy szaloncukrot – nagyon óvatosan, mert ez a sündörgetett krepp papír „madzag” roppant szakadós – és voilá, kész is a mű. Ha van ilyenből vagy száz darab felakasztva a fára (ami nálunk mindig a mennyezetig ér), az már önmagában is olyan, mintha valami fehér vízesés lenne, más dísz akár nem is kell. Azért szokott lenni – de ne szaladjunk ennyire előre.

A karácsonyfa díszítése ugyanis már 24-i program. Mivel – pláne, hogy a fentebb leírt „könyvvel takarítós” módon álltam hozzá – mindig maradt takarítanivaló erre a napra is, ezzel kezdődik nap. Aztán jön a fa. Azzal az a helyzet, hogy a „kicsik” azt nem láthatták, csak a „kész”, feldíszített karácsonyfaként szembesülhettek vele. Ma már a legkisebb tesóm is 18 éves, de mivel hatan vagyunk, és én vagyok a legnagyobb, elég sokáig volt olyan, hogy ezen időszak alatt nekem kellett távoltartanom őket a szobától, ahol szüleim küszködtek a fával. Ez többféle módszerrel történhetett. Lehetett játék egy kis szobában, bezárt ajtókkal. Ez azért nem ideális megoldás, mert 6 gyerek pár négyzetméterre bezsúfolva, hát, elég nagy vircsaftot tud csapni, a sírás-rívásról, veszekedésről és feszültségekről nem is beszélve. Volt olyan is, hogy szánkózni mentünk, na, az sokkal jobban tetszett.

Volt még ezen felül még egy tennivaló, amit ilyenkor nekünk, gyerekeknek kellett csinálni – sajnos itt már látszik a homályosodó emlékezetem, mert nem rémlik, hogy ez a karácsonyfaállítás alatt vagy után volt esedékes, de talán az előbbi, végülis az a logikus.

A program fedőneve „angyalkázás” volt, és arról volt szó, hogy a karácsonyi sütikből összeállított csomagokat juttattunk el különböző szempontok alapján megválasztott célszemélyeknek.

A pesti bérházban a fölszinten meg az eldugott zugokban lakó egyedülálló, lepukkant öregekhez kopogtattunk be illedelmesen. Aztán később már nagyobb távokat is bejártunk, és ismerős családoknak, öregeknek vittük a szépen csomagolt bejglit meg zserbót. Olyan is előfordult, hogy nem konkrét céllal indultunk neki, hanem a Nyugati-környéki hajléktalanoknak osztogattunk. Ezek izgalmas és tanulságos utak voltak mindig, de akkoriban leginkább kellemetlen kötelességnek tekintettem őket. Azért beteg és/vagy alkoholista bácsikák-nénikék kéglijébe bekopogtatni, zavartan toporogni az öregség-szagban, ügyesen felelni a hálálkodásra, és nem elfogadni a sok finomságot, amit ránk akartak cserébe tukmálni kisgyerekként nem egy egyszerű feladat – az ilyen nem éppen szem- és egyéb érzékeket gyönyörködtető figurákat inkább elkerüli az ember ebben a korban (is). De hát éppen az a karácsony lényege, hogy olyanok felé is „nyitunk”, akiket egyébként elhanyagolunk, nemigaz? És ezt nagyon jól szemléltették ezek a karácsonyi „angyalkázós” utak.

Mivel közben mindig hazaugrottunk a következő csomagocskáért, az ebéd is megvolt addigra, mire végigértünk mindenkin. Ekkor már délutánra járt az idő – indultunk a betlehemezésre, pásztorjátékra. Ez általában egy közeli templomban volt, és mivel mindig akadt olyan korú kicsi a családban, aki nagy lelkesen alakította a pásztorok vagy a háromkirályok valamelyikét, természetesen mindannyian megnéztük, és szurkoltunk neki. Ezt a programot egyébként ajánlom mindenkinek – mindenhol szokott lenni pásztorjáték 24-e délutánján, és a szereplők korától, meg a „rendező” stílusától függően, hol egész látványos és érdekes tud lenni, hol nagyon aranyos, ahogy a kis szöszke 3 évesek küzdenek a szövegükkel, hol meg tök jó népies-regölős-betlehemes.

Hazafelé általában már kezdett sötétedni, és ilyenkorra teljesen bezsongtunk. Lestük a karácsonyfákat az ablakokban, és csak azon járt az eszünk, hogy vajon nálunk mi lesz a fa alatt. De persze még egyáltalán nem a fa megrohamozása következett. Hanem szépen leültünk egy másik szobában meggyújtottunk kismillió mécsest meg gyertyát – bár lehet, hogy ez a gyertyázás már később jött szokásba, amikor a húgom kamaszkorában rákapott a füstölős-gyertyás cuccokra. Mindenesetre ott ültünk a gyertyák fényében, és énekeltünk. A Mennyből az angyaltól meg a Pásztorok-pásztoroktól kezdve a Kiskarácsony-nagykarácsonyon át nagymamám felvidéki pásztorjáték-nótáiig. Valszeg nem lehetett több ez az énekelgetés 10-15 percnél, de gyerekként a felfokozott izgalomban óráknak tűnt. Aztán – gondolom, ez más családokban is így volt, ahol csengetéssel jeleztek – édesapám diszkréten kisurrant, aztán pár perc múlva jött a csingiling, felrohantunk, és ott állt a fa. Na, ezt asszem nem kell magyarázni, szerintem minden gyereknek hasonlóan nagy élmény a karácsonyfa – de szerintem még felnőtt fejjel is tökre megható tud lenni ez a pillanat. Ilyenkor még énekelünk egy kicsit, aztán koccintunk egy finom konyakkal (najó, ez már nyilván csak 18 éven felül volt esedékes), és kezdődik az ajándékbontogatás.

Nade, mivel mi ugye nyolcan voltunk a fa alatt, és elég kaotikussá vált ez a fázis, ha egyszerre csináltuk, az volt a metódus – legalábbis az utolsó másfél-két évtizedben –, hogy szépen sorban bontogattuk a csomagokat. Úgy nézett ki a dolog, hogy először is közös erővel szétválogattuk a cuccokat. Bemásztunk a fa alá, és passzoltuk kifelé a csomagokat, hogy „ez a tied!”, „ez az anyué!”, „ez az enyém!” – csoda, hogy sose tört össze semmi törékeny, miközben röpködtek ki a fa alól a csomagok, és gyűltek 8 darab kupacba. Mikor üresre pucoltuk a fa alját, mindenki leült a saját kupaca elé, és a legkisebb elkezdte a bontást, és csak mikor végzett, kezdhette a következő. A többiek meg szurkoltak nekik. Mert azt ne higgyétek, hogy unalmas végignézni, ahogy mindenki örül az ajándékainak, és közben várni, hogy végre rád kerüljön a sor. Egyrészt mindig jó nézni a meglepett és boldog arcokat – különösen, ha nekünk sikerült betalálni valami jó ötlettel –, másrészt közben azért a jóleső feszültség is fokozódik, hogy na, ha neki ez volt a piros csomagolópapírban, akkor nekem mi lesz? :)

Egyébként, hogy ne legyünk igazságtalansággal vádolhatók, meg hát a változatosság kedvéért is, időnként megfordítottuk a sorrendet, és a legidősebb kezdte a bontást, és ment visszafelé a sor – de ez végülis mindegy. A lényeg, hogy nagy család esetén így vált kezelhetővé és élvezhetővé az ajándékozás az őrült egyszerre tépkedés helyett.

Azt hiszem, nem kell részletezni, hogy ezután mi következik. Minden ruhát felpróbálni, minden kütyüt installálni, minden könyvbe belelapozni, minden játékszabályt elolvasni – ez el is tart a vacsoráig. Amihez persze édesanyámnak hamarabb el kell szakadni a fenti kellemes elfoglaltságoktól, de ilyenkor mindig frissen csinálja a halat – merthogy a karácsonyi menü hal szokott lenni. Pontosabban halászlé és dióban panírozott pisztráng – asszem ezt nem is kell többet ecsetelni, így is összefut mindenkinek a szájában a nyál.

Inkább elmesélem az előételt, mert attól el szoktak borzadni, pedig nagyon finom. A lényeg: omlós kalács, egy kanál méz – és egy gerezd fokhagyma. Tudom, szörnyen hangzik, de próbáljátok ki – eszméletlenül finom. Egyébként valami népi szokás, itt is lehet róla olvasni – de elképzelésem sincs, hogyan keveredhetett a családba. Mindenesetre csak ilyenkor eszünk ilyet – persze, ha már, akkor nem egyet, nem kettőt fal be belőle mindenki. Egy egész tál van tele felkockázott kaláccsal, mindenkinek van egy kanala a mézescsuporhoz, és egy nagy adag fokhagyma van megpucolva. Egy darab kalács, rá a kanál mézre, bekapni mellé a gerezdet… Nem lehet vele leállni. Pontosabban nagy szívfájdalmam, hogy nekem le kellett, mikor kiderült a mézallergiám. Azóta csak szomorúan nézem a többieket… Nincs valakinek tuti gyógymódja mézallergia ellen?

Vacsora után persze elpilledés van, és a szociális hangulattól függően az új könyvek olvasása vagy társasozás – aztán, ha eljön az idő, összevakarjuk magunkat az éjféli misére, amivel vége is a napnak nagyjából.

Hát, így ment ez még pár évvel ezelőtt is, illetve a szüleimnek meg az öccseimnek most is így fog menni. Remélem, nem felejtettem ki semmit. Ha mégis, akkor látszik, hogy nem volt fölösleges ezt bepötyögni, mert már romlik az eszem. Erről jut eszembe, hogy üzenem öregkori önmagamnak: haver, ha olvasod ezt, és nem is rémlik az egészből semmi, akkor én előre megmondtam, hogy fogd vissza a piálást, és szedd szófogadóan a Cavintont!

Mission: Impossible - Fantom protokol

Egy szuperügynöknek könnyű dolga van, ha a figyelmünkre vadászik két órán keresztül. Hiszen bármit csinál, az csakis nagyon izgalmas lehet, ráadásul sci-fi-be illő hi-tech kütyükkel van felszerelve, és csupa egzotikus helyszínen menekül, üldöz, robbant és menőzik – szóval teszi mindazt, ami egy ügynöknek a dolga.

Bár ez a helyszín-dolog nekünk, magyaroknak még másért is érdekes: Fantom Protokol első jelenetei Budapesten játszódnak. Aztán rögtön Oroszország következik, a Kreml hagymakupolákkal meg minden csillogó (és robbanó) kellékkel, és innen már csak látványosabb és mozgalmasabb helyszíneken száguld keresztül az amúgy teljesen egyenes sínre állított akcióvonat. Hát igen, kicsit nehéz manapság komolyan vehető ellenfelet találni, akitől konkrétan az egész világot meg kell menteni, így nem csoda, hogy egy cseppet izzadtságszagú a főgonosz is, meg nem túlzottan körmönfont terve is. De a történet szimplaságától eltekintve teljesen élvezhető mozi lett a Tom Cruise-os kémsorozat legújabb része. Méghozzá azért, mert tökéletes arányú keveréke a csodásan megkomponált, látványos akcióknak, a humornak, sőt még a jól eltalált karaktereknek is.

Ez utóbbival talán nem ért mindenki egyet, hiszen ezeket a karaktertípusokat azért nem ma találták fel – de szerintem a vicces, nagydumás technikus, a keménycsaj, a szuperügynök, sőt a rejtélyes elemzőből lett ügynöksegéd is jól el lett találva. Nem csak dísznek vannak, mint mostanában sok moziban előfordult a mellékszereplőkkel, hanem tényleg csapatként működnek – nem csak az ügynökmeló során, de a filmet is közös erővel adják el. Hiába nem rejtenek túl sok feszültséget a cselekmény fordulatai, bőven elég izgulnivalót ad, hogy képesek vagyunk remegni hőseinkért, tudják-e teljesíteni a lehetetlen küldetést. Persze, az adrenalinszint emeléséhez nem árt a XXI. századi látvány sem – de azért az az idei blockblusterekből is látszott, hogy nem elég a megalománia határát súrolóan látványosnak lenni egy akciónak, el kell érni azt is, hogy berántson. Márpedig a Ghost protocol ebből a szempontból tökéletes, nem lehet ellenállni neki. Brad Bird eddig jól sikerült animációs filmjeiről volt ismert (A hihetetlen család, L'ecsó) – de ahogy összerakta ezeket a pulzusszámnövelő szekvenciákat, azt tanítani lehetne az akciófilm-akadémián. Nagyon tetszik az is, hogy szinte sose sikerül simán semmi, még kedvenc csúcsügynökünknek, Ethan Huntnak sem, hol ő bénázik, hol a technika mondja fel a szolgálatot. De elhivatott hőseink nem adják fel, akkor sem, amikor már úgy látszik, lehetetlen megoldani egy-egy szituációt, küzdenek, ügyeskednek, megtesznek minden tőlük telhetőt – és így aztán nem bosszankodva, hanem szívből jövő megkönnyebbüléssel fogadjuk, amikor végre melléjük szegődik a szerencse is, és végül csodával határos módon sikerül nekik megmenteni a világot.

A nagy pörgésben azért előfordul egy-egy perc, amikor leül egy kicsit a mozi, ez általában a „háttér kidolgozása” taggel ellátott jeleneteknél fordul elő. Hát, igen, egy ilyen filmben nem kell túlbonyolítani a dolgokat, és nem kell túlzottan mélyítgetni a karaktereket. Bár még ez sem ártana, csak az ilyen nyugisabb pillanatokban elkezdünk gondolkodni az imént látottakon, és olyankor bizony elkezd ráncolódni a homlokunk. Mert hogy is volt ez vagy az? Hogyan is áll össze a kép? Meg egyáltalán, hogyan lehet egy rakoncátlankodó érintőképernyőt ütögetéssel rendbehozni, mint egy régi Videoton tévét?

Szerencsére aztán újra beindul az akció, és pillanatok alatt visszakúszik a boldog vigyor az arcunkra – lehetetlen nem szeretni ezeket a gyönyörű, lelkes figurákat, nem szurkolni nekik a csúnya gonosz bácsik ellenében, és közben ámuldozni a szemkényeztető látványon. Igazzy popcornmozi tehát a Mission Impossible 4, de abból igen jóféle, könnyű szemet hunyni a hibái fölött, amik ráadásul amúgy is a műfajából adódnak.

Az élet fája

Hiába mosolyog az, aki a film címe láttán „az élet fáj, ja” szóviccel jön elő, nem is tudja mennyire igaza van. A gyönyörű trailerből nem látszik, de ez a mozi nem igazán az élet szépségéről szól – legalább annyira a fájdalomról, a rosszról ami szintén megvan a világban, az emberekben. Ráadásul mindezt elég fájdalmasan teszi.

Terrence Malick gyönyörű képekkel bűvölő filmje elég nehezen értelmezhető – szerencsére segít a narrátor, aki Istent szólongatja, tőle kérdez, őt vádolja a film erős hatású jeleneteinek szüneteiben. Párbeszéd tehát a film, suttogva fohászkodás, tanácstalan, semmibe kiáltott szavak – és a rájuk érkező válasz, képekben. Természetesen a kép sosem egyértelmű, egyenes válasz egy kérdésre. De melyik kérdésünket válaszolja meg egyenesen az élet? És milyen választ lehet kisilabizálni szimbólumokból, érzésekből, amiket a megszokott filmes logika nélkül összevágott jelenetek közvetítenek?

Mert megszokott filmes eszközök, például történet nem nagyon van Az élet fájában. Pontosabban történet van – íve nincs neki. Egy olyan nyomasztó családi drámát láthatunk, aminek nincs eleje, nincs vége, nem lyukad ki sehová, valóságos és szimbolikus jelenetek váltogatják egymást összevissza idősíkokban. Közben pedig a világ és a földi élet keletkezését is végigkövethetjük.

Ez így elsőre zavarosnak tűnik, ugye? Az is. De ez nem baj (nem ez a baj), nagyonis jók lehetnek azok a filmek, ami tág teret adnak az értelmezéseknek. Persze, az ilyesmi mindig megosztja a nézőket. Az élet fája is igen szélsőséges reakciókat vált ki, van, aki isteníti érte Malickot, van aki a pokolba kívánja, amiért elrabolt tőlük több, mint két órát. A másik nagy vízválasztó a nézők között az lehet, hogy kinek melyik szál tetszett – van, aki az emberek nélküli, a természethez és a természetfelettihez himnuszt zengő csodálatos képeket tartja a film erényének, a család-szálat elhibázottnak, de egészen biztosan van, aki a család ábrázolását tartja fantasztikusnak – egyszerre realistának és mágikusnak, és időhúzásnak minden mást. Én az előbbiek közé tartozom. Készséggel elismerem, hogy mesteri, ahogy egy családba sűríti az egész emberiséget, hogy a gyerekek világgal való ismerkedésébe bele lehet látni minden fontosat, ami minden egyes emberrel és az emberiséggel történik. De ez nekem túl sok. Túl tömény és túl nyomasztó.

Pedig nagy erénye ennek a szálnak – már ha van értelme itt „szálról” beszélni – hogy egyszerűen elképesztő az a színészi munka amit láthatunk. Brad Pitt félelmetesen jó, Jessica Chastain lenyűgöző, a kettejük közt őrlődő gyerek, Hunter McCracken pedig egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Talán Sean Penn mondható még a leggyengébb láncszemnek – ő az, aki felnőttként, öccse halálának évfordulóján visszaemlékszik gyerekkorára, ő biztosít valamiféle keretet. Az is igaz, hogy ezek a felnőttkori jelenetek talán a legkevésbé hatásosak – bár talán csak azért, mert gyakorlatilag minden más elképesztően, már-már a hatásvadászat határát súrolva erős.

És ez az, ami nekem már nem jött be, fárasztott, ahelyett, hogy élvezetet nyújtott volna. Igaz, ez lehet az én hibám – méghozzá egyszerű fiziológiai okokra vezethető vissza. Arról van szó, hogy az embereket szerepeltető jelenetekben nagyon-nagyon sok közeli felvétellel operál. Gyönyörű, izgalmas szempontú, kézikamerás közeli felvételekkel. És ez azért egy idő után fárasztó tud lenni a nézőnek. Nem csak azért, mert van, aki konkrétan tengeribeteg lesz tőle (én sajnos ilyen vagyok). Hanem mert az az erős hatás, amit a közelről fényképezett arcok kiváltanak, egyszerűen elkopik, ha túl sokat használják.

Ezt ellensúlyozzák azért valamelyest a gyönyörű természeti felvételek. A Hubble-űrtávcső képeitől kezdve fantasztikusan jól sikerült CGI-n át „kézműves” trükkökig, na meg persze csodás természeti jelenségekig mindent láthatunk. És nem tolakodóan, hanem szervesen illeszkedve a film lassú folyásába. Kicsit ugyan gyors itt is a vágás, nem nyugtatja meg a közeli arcokba belefáradt szemet, szívesen nézne még az ember egy kicsit több űrt, kicsit több vizet vagy sivatagot, de egy hajszálnyival hamarabb vált a kép annál, hogy megnyugodhassunk. Persze, nyilván nem is az a cél, hogy csökkenjen a feszültség. Pedig ezek a részek a Qatsi-trilógiához vagy a Barakához is felérnének – de aztán újra visszacsöppenünk az elnyomorult lelkű emberek közé.

De ez nem az a film, ami elringat – ez erről és így kell szóljon. Sok energiát kíván a nézőtől, összezavarja, nyomasztja és nem engedi ki a markából, ,de egyértelmű, hogy nem öncélú nézőszivatásról van szó. Jó, hogy ilyen filmek készülnek, még jobb, hogy Hollywoodban is készülnek ilyen filmek – de ez a film nagyon megosztó, és én nem abba a részébe tartozom az emberiségnek, aki rajong érte.

A mágus

A varázskör közepén állt, és koncentrált. Ő volt a világ legnagyobb nekromantája. Az idézőkörben állva hatalmas természetfeletti erőknek parancsolt – a rajzolat ugyanakkor meg is védte a megidézett gonosztól. Egyszerű, kör alakú fémszegély volt egyébként a szürke, csillámos padlón, csak keresztben vezetett rakta egy csík, ugyanabból a fémből.

Ahogy elkezdte mormolni a varázsszavakat, a világ rázkódni és zörögni kezdett körülötte, jobbra-balra csuklott a körön kívül minden. Végül úrrá lett a háborgó erőkön, minden megnyugodott. Ekkor természetfeletti szózat hallatszott a semmiből:

-- Bar' Ross u Ca.

E varázsszavakra a valóság szövedéke felhasadt, és özönleni kezdtek az élőhalottak. Jó sokan voltak. Kisebb hatalmú varázsló meg is elégedett volna ekkora eredménnyel, ő azonban nem érte be ennyivel. Szörnyűséges zajjal újra rázkódni kezdett minden. Homlokát ráncolva összpontosított, lecsillapította a zörgést-remegést. A hátborzongató, testnélküli hang ezt mondta:

-- Fere N'ckö rút.

Megint feltárultak a természetfeletti kapui, és újabb zombik szálltak fel.

Újabb rázkódás következett. Most már nehezebb dolga volt, tolongtak körülötte a szörnyek. Tudta, ha megtörik a varázskört, neki vége. Megint égi szózat következett, ami után még nagyobb lett a tömeg, de neki még ekkor sem volt elég. Hatalmas rázkódással újra fókuszálni kezdte a mágikus erőket, majd csend lett, vihar előtti, vészjósló csend.

Aztán az Égi Hang:

-- Borá Rostér.

Amikor a testek elkezdtek préselődni, már ő is megérezte, hogy túlfeszítette a húrt. Elsápadó arccal, minden erejét összeszedve, a puszta akaraterejével tartotta vissza a félelmetes hordát a varázskör peremétől. Kétségbeesett erőlködésétől megint eltorzulni látszott a valóság, mintha csuklószerűen meghajolt volna.

Aztán az egyik zombi odébbcsoszogott, a csukló közepe felé. Már ott állt a kör szélén. A varázsló halántékán legördült egy izzadtságcsepp. Majd még egy. Akkor már tudta, elveszett.

Még egy kis ideig bírta, aztán, ahogy az első élőhalott rálépett a varázskör szegélyére, segélykérően felém nézett. A következő pillanatban ellepték a tülekedő élőhalottak.

Néma sikolya még a leszállás után is sokáig a fülemben visszhangzott.

Bábel-sneci

Na, tessék, itt van, erről beszéltem az előbb. A szemünk előtt változik meg a világ, és válik valóra a science fiction. Itt van egy jó kis, ingyenes alkalmazás, ami írássá alakítja a beszédet. És csomó nyelvet képes kezelni. Fogadjunk, holnapra ezt összeköti valaki egy fordítóprogrammal – ilyen rengeteg van, és egyre jobbak és jobbak lesznek. Iszonyatosan gyorsan fejlődnek, pláne, ha hozzávesszük, hogy csak pár éves móka ez is – csak hogy tudjuk hova kötni, a google translate például 2006 óta létezik. De ma már ez is simán tudja, hogy teljesen jól felolvassa nekünk a fordítást. Pl. kérdőjelnél felviszi a hangsúlyt stb. – persze ez sem tökéletes még.

Szóval még egyik lépcsője sem száz százalékos, de már így is látszik, hogy alapjaiban fog mindent megváltoztatni ennek a háromnak az összekötése. A telefonod leírt szöveggé alakítja a mondanivalódat, az lefordítódik, a telefon felolvassa… És először biztos sokat lehet majd röhögni az eredményen, de ugye látszik, hogy pár éven belül ebből bábelhal lesz? Fordítógép, mint a sci-fikben. Elmész külföldre, és akárkivel tudsz kommunikálni, nem fogsz többet eltévedni, véletlenül mást venni a boltban, és érteni fogod, mit hablatyol az idegenvezető. Ha távolabbra nézünk, akkor nulla nyelvtudással el lehet majd boldogulni, és nyelvtanárok tömegei mehetnek majd utcára – úri passzió lesz nyelvet tanulni, meg persze a specialisták hasznos képessége. És, érted, ez itt van a nyakunkon, ez nem mese, a technológia darabjai itt vannak, tuti, hogy fél éven belül kirukkol valaki egy ilyen alkalmazással androidra. Jó, a következményekről szóló mondat már spekuláció – de nem fantasztikus, hogy ilyesmiről lehet (kell) spekulálni? Nem óriási, hogy sci-fiben élünk?

Most akkor a Fobosz-Gruntról, meg a hétvégén Marsra induló terepjáróról (mert a Curiosity 900 kg-os, az már egy rendes autónyi méret, ha jól számolom) ne is beszéljünk. A Fobosz-Grunton halálra izgulom magam, itt bénáznak vele, köröz a Föld körül, nem tudták elindítani a fellövés után a Mars felé, az indítási ablak elvileg már bezárult – erre két napja mégis tudnak valahogy kommunikálni vele. Aztán hogy sikerül-e egyáltalán útba tessékelni, elérheti-e még egyáltalán a Marsot, ha nem, mi lesz vele… Iszonyú izgalmas, szerintem.

És persze jól beparáztatott, hogy mi lesz, ha a Curiosity-val is valami baj lesz. Mert mint látszik, ez a Marsra utazás dolog nem olyan triviális, még az indulás sem, meg az odanavigálás – aztán meg a leszállás, na az meg felér egy horrorral. Ez a rover meg ráadásul ilyen „repülődarus” módszerrel fog a marsi talajra ereszkedni, hát te jó ég, egy ilyet még itt a Földön is megcsodálnék, hogyan oldják meg, de basszus, sokmillió kilométerre innen hogy fog ez működni…

Na, mindegy, fantasztikus szerintem ez a 21. század, és én nagyon élvezem, és nagyon kíváncsi vagyok mi lesz ezeknek a dolgoknak a vége – remélem, élek addig, és jó sokat fogok látni belőle…

UPDATE: A Curiosity úton van, rendben felszállt és elindult a Mars felé, minden oké, úgy néz ki. Jippíííí - bár még mindig épp elég izgulnivaló van az útja során...