John Le Carré: Csapda

George Smiley fiatalkorában sem volt épp egy akciósztár, most már azonban végérvényesen nyugdíjas, vén trotty – és mégis most adódik lehetősége rá, hogy leszámoljon nemezisével az orosz hírszerzőközpontban. Karla ugyanis, úgy tűnik, elkövet egy hibát – pontosabban mintha kiderülne, hogy ő is ember, nem pedig tökéletes hírszerzőrobot, így aztán esély mutatkozik a becserkészésére…

Bizonyos szempontból ez a John Le Carré regény is ugyanolyan, mint a trilógia többi része. Olyan kémtörténet, amelyben öreg hivatalnokok szerencsétlenkednek lelombozóan semmitmondó momentumok körül, hogy kikaparjanak valami információmorzsát, hogy aztán arra valami olyan akciót építsenek, ami igazából nem is akció. Megintcsak a körbeírások a fontosak, a hangulat, amit még jobban átleng a reménytelenség meg az „öregségszag”. Ugyanazok a szereplők is, ugyanazokkal az erényekkel és hibákkal – szóval Carré stílusa és témája nem változott semmit.

De azért máshonnan nézve meg csomó mindenben különbözik a trilógia lezáró része az előzményektől. Kezdve azzal, hogy sokkal rövidebb. Meg, például, ha belegondolunk, eddig nem is nagyon találkoztunk oroszokkal, a Szovjetunió meg a kommunista rendszer csak a háttérből manipulálták az áttételesen kapcsolódó szálakat. Most viszont konkrétan a rendszerben élő szereplőkkel találkozunk, és belepillanthatunk, milyen is volt ott az élet. Nem valami szívderítő, amit ott látunk, természetesen – de ez már csak azért is üdítő változatosság, mert az eddigi részekben inkább a „romlott nyugat”-ról derültek ki gyomorforgató dolgok. Persze most is megkapja a magáét az angol hírszerzés is – és úgy egyáltalában, a kilátástalan, mocskos, színfalak mögötti küzdelem. Le Carré mintha most jobban megmagyarázná a dolgokat; a trükköket, a csavarokat, hogy mi miért történik – bár ez az érzésem attól is lehet, hogy a trilógia végére jobban „belejöttem” a Carré kémkedős világába. Az mindenesetre tény, hogy a lassabb, merengőbb Smiley-t követve több idő van elmerülni a moralizálásban, a filozofálgatásban.

Persze azért a feszültséget ugyanúgy megteremti az író; sőt, az egész sorozat két legkatartikusabb jelenete is ebben a kötetben tűnik fel. Persze, egy ilyen „majdnemhogy face-to-face” összecsapás Karla és George Smiley között nyilván epikus kell legyen – de azért nem csap át pátoszba, sőt, inkább az egész hiábavalósága kap hangsúlyt. Pont ez a zseniális benne…

Egyszóval méltó befejezése ez a Karla-trilógiának – akinek bejött a Suszter, szabó… meg a Hajsza, az semmiképp se hagyja ki ezt sem!

Lost Kindle

El vagyok keseredve. Épp tegnap lelkendeztem a Kindle-mről, erre ma már nem vagyok a birtokában. Régen borultam ki úgy, mint amikor rájöttem, hogy valszeg a vonaton hagytam.

A fő baj az, hogy fáradt vagyok – bár egyre jobban megszokom, hogy milyen az, amikor a hét szinte minden napján más-más melónak, munkahelynek van határideje, és azt gondolom, viszonylag jól tudom kezelni ezt az egyszerre többfelé-szakadás dolgot, de azért az alváshiány az meg tudja bosszulni magát. Bár este, a vonaton még minden rendben volt – tudtam, hogy otthon egy éjfélig bevégzendő munka vár, úgyhogy relaxálásképpen olvastam. Aztán, pont leszálláskor megjelent a kalauz, aki annak ellenére mindenképpen kérni akarta a bérletemet, hogy látta, hogy épp leszálláshoz készülődöm. Nyilván nem segített az sem, hogy még mindig lusta voltam elvinni a télikabátomat megjavíttatni, így a szokásosnál eggyel több pulóverrel kellett megküzdeni, közben vadul koncentráltam, hogy el ne felejtsem a fényképezőgépet, amit kivételesen vittem magammal egy másik munkára való tekintettel, meg bevásároltam előtte pár dolgot, kenyeret meg margarint, azt is kézben kellett hozni, mert a szuper hátizsákomat, amivel amúgy mindennap járok, el kellett vinni garanciálisan javítani, mert elkezdett szakadni, pedig egy pár hónapja vásárolt Tatonkánál ez azért nem lenne illendő. Mindenesetre most egy abszolút nem kézreálló, nagyon szűkös befogadóképességű oldaltáskával járok – talán ennek a szokatlansága is közrejátszott, hogy nem a „szokásos” helyére raktam a Kindle-t. Hanem… Igazából nem tudom, hova. Én határozottan abban a tudatban szálltam le a vonatról, hogy rendben befejeztem az elpakolást, és ügyesen magamhoz vettem mindent, pluszpulcsit, táskába be nem férő kajákat, és minden rendben.
Aztán amikor 3-4 órával később, egy adag meló után pár oldalnyi olvasással akartam jutalmazni (és felébreszteni) magam, és nem találtam, hirtelen úgy éreztem magam, mint aki egy mély kút fenekére zuhant. Eleve olyan álmos voltam, hogy mintha egy furcsa ködön át láttam volna a világot, de a felismerés és az azt követő mindenféle erős érzelem olyan álomszerűvé tette azokat a perceket, hogy konkrétan nem tudtam gondolkodni. Ötször, tizenötször néztem meg ugyanazokat a helyeket, hogy ide tehettem, oda tehettem, de valahogy nem bírtam világosan gondolkodni, nem bírtam visszaemlékezni, még arra sem, hogy hogyan és mikor is értem haza. Tényleg olyan volt, mintha álmodnék, sőt, többször jutottam arra a gondolatra, hogy legjobb lenne most már lefeküdni, és mikor felkelek, úgyis ott lesz a helyén, mert ez csak egy béna álom.
De nem volt jó érzés, sőt – rég éreztem magam úgy kiborulva, mint tegnap este. Mondjuk ez azért is van, mert hálistennek tényleg piszokul mázlistán kiegyensúlyozott és szuper életem van. :) Egyébként ha belegondoltok, tényleg, hát az legyen a legnagyobb gond az életemben, hogy elhagyok egy kütyüt, még ha friss ajándék is.
Végül aztán Bogár telefonos tanácsának a megfogadása segített (szerencsére ő nem volt tanúja az esetnek, egy konferencián van éppen) – összeszedtem magam és visszasétáltam az állomásra. Nem mintha megtaláltam volna a könyvolvasót, de a havas úton csúszkálás meg a hideg magamhoz térített egy kicsit. A pénztár persze már zárva volt, de felhívtam a MÁV-ot, ők se tudtak leadott Kindle-ről (egyébként úgy kellett elmagyarázni, mi az, nem is teljesen sikerült megértenie az ügyfélszolgálatos kisasszonynak, úgy hívott vissza, hogy „nem adtak le ilyen tárgyat”.) Mindenesetre helyrepofozott a séta annyira, hogy még neki tudtam állni egy adagot dolgozni is.
Csak hát a Kindle-nek annyi. Még egy kört futok ma este hazafelé a MÁVnál, de sok reményt nem fűzök a dologhoz. Meg kicsit reménykedtem, hátha ír valaki az amazonon keresztül, hogy megtalálta, de hát persze ez hülyeség, magam szoktam látni, ahogy a végállomáson még a tömeggel szemben feltolakodnak az erre szakosodott sötét egyének, hogy még a vonat személyzete előtt végigjárják a vagonokat, hátha hagyott ott valaki használhatót. Mivel karácsonyra kaptam, könyv csak egy tucatnyi volt rajta körülbelül, legnagyobb részt szabadon hozzáférhető tartalom, meg egy-két kalózkönyv, az első vásárlást már kinéztem, de nem volt időm megvalósítani. Ami rosszabb, hogy az utóbbi pár napban elkezdtem háttértárként is használni, és néhány munkával kapcsolatos anyagot ezen hurcoltam magammal – hiszen úgyis mindig nálam van, és csak egy vezeték kell… Hát, ezt most megszívtam, arról nem is beszélve, hogy utálom, amikor személyes szférámba tartozó dolgaimat tartalmazó adathordozók kerülnek mások kezébe – és a munkámat én ilyen személyes dolognak tartom.
Persze, az amazonon deregisztráltam a kütyüt, meg megváltoztattam a jelszavaimat (bár hálistennek nem sokat neteztem rajta, szerintem a google-n meg a wikipédián kívül mást nem is nagyon látogattam) – ennyit tudok tenni kb. Meg hát tervezem, hogy hogyan és mikor fogom beszerezni a pótlást – a szívemhez nőtt a cucc, nagyon jó ajándék volt, és nagyon nagy élvezettel használtam…
És… És, igen, egy kicsit még mindig reménykedem, hogy hazamegyek, és meglesz, hogy tegnap csak túl fáradt voltam, azért nem találtam, pedig ott volt szinte az orrom előtt…

Soon it will be cold enough

Már megint mindennel el vagyok maradva, ráadásul esik a hó, úgyhogy pláne inkább egy meleg kandalló mellől figyelnék ki inkább a havas fenyőkre. Valami kényelmes fotelből, Kindle-el a kezemben. Mert azt kaptam karácsonyra, totál rákattantam. Arról is szeretnék majd írni, meg hogy miket olvastam, meg mozikról is, meg a tavalyiakról is csomót, meg…
Nyugi. Majd. Ráér. Most meg jöjjön a First Snow.

John Le Carré: Hajsza

A Suszter, szabó, baka, kém John le Carré Karla-trilógiájának első része, és bár valószínűleg a leghíresebb (még e hónapban megérkezik a mozifilm belőle, Gary Oldman főszereplésével és sztárparádéval)– de sok szempontból nem a legjobb. A második rész, a Hajsza minden erényét megtartja Carré prózájának, de jó pár csorbát kiköszörül – az eredmény egy, a maga nemében ugyanolyan értékes, de sokkal „slágergyanúsabb”, könnyebben fogyasztható regény.

A kémtörténetek koronázatlan királya helyzeti előnnyel indul minden kémkedéssel kapcsolatos témában: maga is az angol hírszerző szolgálatoknak dolgozott főállásban. Nem csoda hogy a képzeletbeli kütyük, lehetetlen akciók és a soha nem látott izgalmak helyett arra koncentrál, arról tud írni, ami igazán érdekes ebben a szakmában: lélekrajzra. Méghozzá abból is arra visszafogott, csalafinta fajtára, amiben az a fontos, amit nem mondanak ki. A cselekmény olyan lassan bonyolódik, hogy szinte észre sem vesszük, milyen szövevényes hálók szövődnek, de közben iszonyatos mértékű feszültséget képes megteremteni. Az akciók ritkák, mint a fehér holló, és akkor sem harsányak, inkább elkerülhetetlenek, és mindig végzetes következményekkel járnak a szereplők további életét tekintve.

Le Carré regényei tehát nem mondhatók könnyű olvasmánynak – de talán épp ezért nagyon érdekesek, és végülis letehetetlenek. Ugyanakkor a Suszter, szabó, baka, kém-ben bizony voltak zavaró dolgok – amik a Hajszában kisimultak, ha nem épp ellentétükbe csaptak.

Nem volt például kifejezetten nyerő ötlet az idősíkok követhetetlen váltogatása – a második rész ezzel szemben szinte lineáris. Érthető módon az is eléggé megdobja, hogy George Smiley mellett a másik főszereplő ezúttal egy terepügynök, Jerry Westerby, akinek a fedőfoglalkozása ráadásul újságíró, háborús tudósító. Könnyen belátható, hogy ez aztán jelentősen megdobja az adrenalinszint-növelő jelenetek számát – bár természetesen a számlahalmok és könyvtárpolcok közötti információbúvárkodós kémkedés is ugyanúgy megvan, mint az első részben.

A helyszín is sokkal egzotikusabb: Hongkong, Indokína, ráadásul a háború kellős közepén, sokszor konkrétan a frontvonal környékén. Ez azért izgalmasan hangzik – és az is, bár nem a B-kategóriás ponyvák szintjén.

Tegyük még hozzá, hogy valahogy humorosabb is, mint az első rész. Finom, angolos humor ez, szójátékokkal, alig észrevehető oldalvágásokkal – és még az is lehet, hogy ez a fordító érdeme. (A Suszter, szabó... fordítójaként Falvay Dóra van megadva – a Hajsza elejére meg az van írva, hogy Falvay Mihály fordítását átdolgozta Falvay Dóra. Nyilván az egységesítés miatt volt szükséges az „átdolgozás” – mindenesetre a Hajsza fordítása határozottan jobb.) Hogy egy példát mondja az emlegetett „finom humor”-ra: Le Carré művei elég határozottan Graham Greene-ére hajaznak. Az emberi tényező hírszerző hősei, bocsánat, főszereplői egy az egyben kompatibilisek Le Carré-ival, nagyon hasonlóak a leírások és a történetszövés is, meg hát jellegzetesen angolok mindketten… Mindenesetre egyszer konkrétan szóba kerül a regényben Greene meg a 20. századi angol irodalom – és bizony finom kis önironikus fricskát kap.

Szóval minden szempontból jobb könyv ez, mint a trilógia első része – pedig már az sem volt épp csapnivaló. Az író jellegzetes stílusa pedig ugyanúgy áthatja az egészet – úgyhogy, ha nem tartanám butaságnak egy trilógiát a közepétől kezdeni, én ezt a részt ajánlanám ismerkedésre Le Carréval. De persze inkább mindenki olvassa csak el az egészet – aki szereti a kémek és ellenkémek utáni nyomozgatásokat, annak jópár örömteli órát nyújtanak majd.

Karácsony, ahogy mi csináljuk

Mostanában sok finnyogást hallok a karácsonnyal kapcsolatban, hogy a karácsonyeste meg a családi program így fújj, meg úgy gáz – én meg ezt sosem értettem, mert nálunk mindig szuper volt a karácsony. Családias ünnep, hagyományok, szertartások, vidámság és finom kaják, és totális kikapcsolódás abból, amivel éppen tele van a fejem – legyen az vizsgaidőszak vagy munka. Mivel már nem otthon karácsonyozom, az utóbbi években azt vettem észre, hogy halványulnak az emlékek, hogyan is történtek a dolgok, ezért már tavaly is le akartam írni, hogyan is karácsonyoztunk – illetve karácsonyozik a család nagy része még most is. Személyes és néhol kicsit ömlengős bejegyzés következik, amiben folyton összecsúsznak az idősíkok, és még csak nagyon szellemes sem lesz – egyszerűen csak már régen úgy érzem, hogy dokumentálnom kell ezeket a dolgokat, mielőtt megvénülök és elfelejtem.

Nem is tudom honnan kezdjem. A mi családunk ugyanis mindig eléggé rákészült a karácsonyra. De talán hagyjuk most az adventet meg a „jósággyűjtést” meg a többit, azt majd egy másik bejegyzésben megörökítem egyszer, most kezdjük attól a ponttól, hogy anyu halálra dolgozta magát, megsütötte a sütiket, és úgy-ahogy ki van takarítva. Ez utóbbi részemről úgy ment, hogy elkezdtem lepakolni a polcokról a könyveket, hogy leporoljam, aztán egyszercsak a kezembe akadt valamelyik, és onnantól kezdve csak akkor tettettem sürgés-forgást, ha látta valaki. Nemtom, ismerős-e valakinek a szitu…

Mégse 24-e reggelnél kapcsolódjunk be a sztoriba, hanem inkább 23-a este. Ilyenkor szoktuk ugyanis csinálni a szaloncukrot (idén is ekkorra van időzítve). Fogadjunk, ez már kicsit furán hangzik – de tényleg így van, magunk csináljuk a szaloncukrokat. Legalábbis a csomagolását. Bár a belseje meg nem is igazzy szaloncukor, hanem sportszelet, felkockázva. Bonyolult, mi? Na, elmondom, hogy néz ez ki. Van egy darab csoki – sportszeletkocka, konkrétan. Ez ugye ki van bontva az eredeti csomagolásából, mert hogy néz az már ki a karácsonyfán. Egy szelet négy kockára van vágva, a belső sztaniol rajtamaradhat – de erre úgyis egyedi csomagolás jön. Ami először is egy selyempapír-réteget jelent, aminek a vége „szőrősre” be van vagdosva; ezt édesanyám csinálja mindig kézfájásig az előtte való napokban. A következő munkafázisok viszont már össznépileg történnek, 23-án este, egy pohár bor mellett, az ebédlőasztalt körbeülve és munkaasztallá nyilvánítva.

A következő feladatok vannak. A kb. 10x10 centis vékony papírdarabokat a bevagdosott végekkel rá kell tekerni a csokira. Erre jön egy alufóliaréteg, hogy csillogjon szépen, aztán a végeit el kell szorítani egy cérnával, hogy létrejöjjön a jellegzetes szaloncukor-alak. De a mókának még nincs vége, mert ezt párosával kell felakasztani a fára. Ehhez vékony krepp papír szalagokat vágunk, a két végét összedörzsölve vékony kötélszerűvé dörzsöljük (ezt a folyamatot nevezik a családi szlengben „sündörgetés”-nek), ennek a két végére kell felkötni egy-egy szaloncukrot – nagyon óvatosan, mert ez a sündörgetett krepp papír „madzag” roppant szakadós – és voilá, kész is a mű. Ha van ilyenből vagy száz darab felakasztva a fára (ami nálunk mindig a mennyezetig ér), az már önmagában is olyan, mintha valami fehér vízesés lenne, más dísz akár nem is kell. Azért szokott lenni – de ne szaladjunk ennyire előre.

A karácsonyfa díszítése ugyanis már 24-i program. Mivel – pláne, hogy a fentebb leírt „könyvvel takarítós” módon álltam hozzá – mindig maradt takarítanivaló erre a napra is, ezzel kezdődik nap. Aztán jön a fa. Azzal az a helyzet, hogy a „kicsik” azt nem láthatták, csak a „kész”, feldíszített karácsonyfaként szembesülhettek vele. Ma már a legkisebb tesóm is 18 éves, de mivel hatan vagyunk, és én vagyok a legnagyobb, elég sokáig volt olyan, hogy ezen időszak alatt nekem kellett távoltartanom őket a szobától, ahol szüleim küszködtek a fával. Ez többféle módszerrel történhetett. Lehetett játék egy kis szobában, bezárt ajtókkal. Ez azért nem ideális megoldás, mert 6 gyerek pár négyzetméterre bezsúfolva, hát, elég nagy vircsaftot tud csapni, a sírás-rívásról, veszekedésről és feszültségekről nem is beszélve. Volt olyan is, hogy szánkózni mentünk, na, az sokkal jobban tetszett.

Volt még ezen felül még egy tennivaló, amit ilyenkor nekünk, gyerekeknek kellett csinálni – sajnos itt már látszik a homályosodó emlékezetem, mert nem rémlik, hogy ez a karácsonyfaállítás alatt vagy után volt esedékes, de talán az előbbi, végülis az a logikus.

A program fedőneve „angyalkázás” volt, és arról volt szó, hogy a karácsonyi sütikből összeállított csomagokat juttattunk el különböző szempontok alapján megválasztott célszemélyeknek.

A pesti bérházban a fölszinten meg az eldugott zugokban lakó egyedülálló, lepukkant öregekhez kopogtattunk be illedelmesen. Aztán később már nagyobb távokat is bejártunk, és ismerős családoknak, öregeknek vittük a szépen csomagolt bejglit meg zserbót. Olyan is előfordult, hogy nem konkrét céllal indultunk neki, hanem a Nyugati-környéki hajléktalanoknak osztogattunk. Ezek izgalmas és tanulságos utak voltak mindig, de akkoriban leginkább kellemetlen kötelességnek tekintettem őket. Azért beteg és/vagy alkoholista bácsikák-nénikék kéglijébe bekopogtatni, zavartan toporogni az öregség-szagban, ügyesen felelni a hálálkodásra, és nem elfogadni a sok finomságot, amit ránk akartak cserébe tukmálni kisgyerekként nem egy egyszerű feladat – az ilyen nem éppen szem- és egyéb érzékeket gyönyörködtető figurákat inkább elkerüli az ember ebben a korban (is). De hát éppen az a karácsony lényege, hogy olyanok felé is „nyitunk”, akiket egyébként elhanyagolunk, nemigaz? És ezt nagyon jól szemléltették ezek a karácsonyi „angyalkázós” utak.

Mivel közben mindig hazaugrottunk a következő csomagocskáért, az ebéd is megvolt addigra, mire végigértünk mindenkin. Ekkor már délutánra járt az idő – indultunk a betlehemezésre, pásztorjátékra. Ez általában egy közeli templomban volt, és mivel mindig akadt olyan korú kicsi a családban, aki nagy lelkesen alakította a pásztorok vagy a háromkirályok valamelyikét, természetesen mindannyian megnéztük, és szurkoltunk neki. Ezt a programot egyébként ajánlom mindenkinek – mindenhol szokott lenni pásztorjáték 24-e délutánján, és a szereplők korától, meg a „rendező” stílusától függően, hol egész látványos és érdekes tud lenni, hol nagyon aranyos, ahogy a kis szöszke 3 évesek küzdenek a szövegükkel, hol meg tök jó népies-regölős-betlehemes.

Hazafelé általában már kezdett sötétedni, és ilyenkorra teljesen bezsongtunk. Lestük a karácsonyfákat az ablakokban, és csak azon járt az eszünk, hogy vajon nálunk mi lesz a fa alatt. De persze még egyáltalán nem a fa megrohamozása következett. Hanem szépen leültünk egy másik szobában meggyújtottunk kismillió mécsest meg gyertyát – bár lehet, hogy ez a gyertyázás már később jött szokásba, amikor a húgom kamaszkorában rákapott a füstölős-gyertyás cuccokra. Mindenesetre ott ültünk a gyertyák fényében, és énekeltünk. A Mennyből az angyaltól meg a Pásztorok-pásztoroktól kezdve a Kiskarácsony-nagykarácsonyon át nagymamám felvidéki pásztorjáték-nótáiig. Valszeg nem lehetett több ez az énekelgetés 10-15 percnél, de gyerekként a felfokozott izgalomban óráknak tűnt. Aztán – gondolom, ez más családokban is így volt, ahol csengetéssel jeleztek – édesapám diszkréten kisurrant, aztán pár perc múlva jött a csingiling, felrohantunk, és ott állt a fa. Na, ezt asszem nem kell magyarázni, szerintem minden gyereknek hasonlóan nagy élmény a karácsonyfa – de szerintem még felnőtt fejjel is tökre megható tud lenni ez a pillanat. Ilyenkor még énekelünk egy kicsit, aztán koccintunk egy finom konyakkal (najó, ez már nyilván csak 18 éven felül volt esedékes), és kezdődik az ajándékbontogatás.

Nade, mivel mi ugye nyolcan voltunk a fa alatt, és elég kaotikussá vált ez a fázis, ha egyszerre csináltuk, az volt a metódus – legalábbis az utolsó másfél-két évtizedben –, hogy szépen sorban bontogattuk a csomagokat. Úgy nézett ki a dolog, hogy először is közös erővel szétválogattuk a cuccokat. Bemásztunk a fa alá, és passzoltuk kifelé a csomagokat, hogy „ez a tied!”, „ez az anyué!”, „ez az enyém!” – csoda, hogy sose tört össze semmi törékeny, miközben röpködtek ki a fa alól a csomagok, és gyűltek 8 darab kupacba. Mikor üresre pucoltuk a fa alját, mindenki leült a saját kupaca elé, és a legkisebb elkezdte a bontást, és csak mikor végzett, kezdhette a következő. A többiek meg szurkoltak nekik. Mert azt ne higgyétek, hogy unalmas végignézni, ahogy mindenki örül az ajándékainak, és közben várni, hogy végre rád kerüljön a sor. Egyrészt mindig jó nézni a meglepett és boldog arcokat – különösen, ha nekünk sikerült betalálni valami jó ötlettel –, másrészt közben azért a jóleső feszültség is fokozódik, hogy na, ha neki ez volt a piros csomagolópapírban, akkor nekem mi lesz? :)

Egyébként, hogy ne legyünk igazságtalansággal vádolhatók, meg hát a változatosság kedvéért is, időnként megfordítottuk a sorrendet, és a legidősebb kezdte a bontást, és ment visszafelé a sor – de ez végülis mindegy. A lényeg, hogy nagy család esetén így vált kezelhetővé és élvezhetővé az ajándékozás az őrült egyszerre tépkedés helyett.

Azt hiszem, nem kell részletezni, hogy ezután mi következik. Minden ruhát felpróbálni, minden kütyüt installálni, minden könyvbe belelapozni, minden játékszabályt elolvasni – ez el is tart a vacsoráig. Amihez persze édesanyámnak hamarabb el kell szakadni a fenti kellemes elfoglaltságoktól, de ilyenkor mindig frissen csinálja a halat – merthogy a karácsonyi menü hal szokott lenni. Pontosabban halászlé és dióban panírozott pisztráng – asszem ezt nem is kell többet ecsetelni, így is összefut mindenkinek a szájában a nyál.

Inkább elmesélem az előételt, mert attól el szoktak borzadni, pedig nagyon finom. A lényeg: omlós kalács, egy kanál méz – és egy gerezd fokhagyma. Tudom, szörnyen hangzik, de próbáljátok ki – eszméletlenül finom. Egyébként valami népi szokás, itt is lehet róla olvasni – de elképzelésem sincs, hogyan keveredhetett a családba. Mindenesetre csak ilyenkor eszünk ilyet – persze, ha már, akkor nem egyet, nem kettőt fal be belőle mindenki. Egy egész tál van tele felkockázott kaláccsal, mindenkinek van egy kanala a mézescsuporhoz, és egy nagy adag fokhagyma van megpucolva. Egy darab kalács, rá a kanál mézre, bekapni mellé a gerezdet… Nem lehet vele leállni. Pontosabban nagy szívfájdalmam, hogy nekem le kellett, mikor kiderült a mézallergiám. Azóta csak szomorúan nézem a többieket… Nincs valakinek tuti gyógymódja mézallergia ellen?

Vacsora után persze elpilledés van, és a szociális hangulattól függően az új könyvek olvasása vagy társasozás – aztán, ha eljön az idő, összevakarjuk magunkat az éjféli misére, amivel vége is a napnak nagyjából.

Hát, így ment ez még pár évvel ezelőtt is, illetve a szüleimnek meg az öccseimnek most is így fog menni. Remélem, nem felejtettem ki semmit. Ha mégis, akkor látszik, hogy nem volt fölösleges ezt bepötyögni, mert már romlik az eszem. Erről jut eszembe, hogy üzenem öregkori önmagamnak: haver, ha olvasod ezt, és nem is rémlik az egészből semmi, akkor én előre megmondtam, hogy fogd vissza a piálást, és szedd szófogadóan a Cavintont!

Mission: Impossible - Fantom protokol

Egy szuperügynöknek könnyű dolga van, ha a figyelmünkre vadászik két órán keresztül. Hiszen bármit csinál, az csakis nagyon izgalmas lehet, ráadásul sci-fi-be illő hi-tech kütyükkel van felszerelve, és csupa egzotikus helyszínen menekül, üldöz, robbant és menőzik – szóval teszi mindazt, ami egy ügynöknek a dolga.

Bár ez a helyszín-dolog nekünk, magyaroknak még másért is érdekes: Fantom Protokol első jelenetei Budapesten játszódnak. Aztán rögtön Oroszország következik, a Kreml hagymakupolákkal meg minden csillogó (és robbanó) kellékkel, és innen már csak látványosabb és mozgalmasabb helyszíneken száguld keresztül az amúgy teljesen egyenes sínre állított akcióvonat. Hát igen, kicsit nehéz manapság komolyan vehető ellenfelet találni, akitől konkrétan az egész világot meg kell menteni, így nem csoda, hogy egy cseppet izzadtságszagú a főgonosz is, meg nem túlzottan körmönfont terve is. De a történet szimplaságától eltekintve teljesen élvezhető mozi lett a Tom Cruise-os kémsorozat legújabb része. Méghozzá azért, mert tökéletes arányú keveréke a csodásan megkomponált, látványos akcióknak, a humornak, sőt még a jól eltalált karaktereknek is.

Ez utóbbival talán nem ért mindenki egyet, hiszen ezeket a karaktertípusokat azért nem ma találták fel – de szerintem a vicces, nagydumás technikus, a keménycsaj, a szuperügynök, sőt a rejtélyes elemzőből lett ügynöksegéd is jól el lett találva. Nem csak dísznek vannak, mint mostanában sok moziban előfordult a mellékszereplőkkel, hanem tényleg csapatként működnek – nem csak az ügynökmeló során, de a filmet is közös erővel adják el. Hiába nem rejtenek túl sok feszültséget a cselekmény fordulatai, bőven elég izgulnivalót ad, hogy képesek vagyunk remegni hőseinkért, tudják-e teljesíteni a lehetetlen küldetést. Persze, az adrenalinszint emeléséhez nem árt a XXI. századi látvány sem – de azért az az idei blockblusterekből is látszott, hogy nem elég a megalománia határát súrolóan látványosnak lenni egy akciónak, el kell érni azt is, hogy berántson. Márpedig a Ghost protocol ebből a szempontból tökéletes, nem lehet ellenállni neki. Brad Bird eddig jól sikerült animációs filmjeiről volt ismert (A hihetetlen család, L'ecsó) – de ahogy összerakta ezeket a pulzusszámnövelő szekvenciákat, azt tanítani lehetne az akciófilm-akadémián. Nagyon tetszik az is, hogy szinte sose sikerül simán semmi, még kedvenc csúcsügynökünknek, Ethan Huntnak sem, hol ő bénázik, hol a technika mondja fel a szolgálatot. De elhivatott hőseink nem adják fel, akkor sem, amikor már úgy látszik, lehetetlen megoldani egy-egy szituációt, küzdenek, ügyeskednek, megtesznek minden tőlük telhetőt – és így aztán nem bosszankodva, hanem szívből jövő megkönnyebbüléssel fogadjuk, amikor végre melléjük szegődik a szerencse is, és végül csodával határos módon sikerül nekik megmenteni a világot.

A nagy pörgésben azért előfordul egy-egy perc, amikor leül egy kicsit a mozi, ez általában a „háttér kidolgozása” taggel ellátott jeleneteknél fordul elő. Hát, igen, egy ilyen filmben nem kell túlbonyolítani a dolgokat, és nem kell túlzottan mélyítgetni a karaktereket. Bár még ez sem ártana, csak az ilyen nyugisabb pillanatokban elkezdünk gondolkodni az imént látottakon, és olyankor bizony elkezd ráncolódni a homlokunk. Mert hogy is volt ez vagy az? Hogyan is áll össze a kép? Meg egyáltalán, hogyan lehet egy rakoncátlankodó érintőképernyőt ütögetéssel rendbehozni, mint egy régi Videoton tévét?

Szerencsére aztán újra beindul az akció, és pillanatok alatt visszakúszik a boldog vigyor az arcunkra – lehetetlen nem szeretni ezeket a gyönyörű, lelkes figurákat, nem szurkolni nekik a csúnya gonosz bácsik ellenében, és közben ámuldozni a szemkényeztető látványon. Igazzy popcornmozi tehát a Mission Impossible 4, de abból igen jóféle, könnyű szemet hunyni a hibái fölött, amik ráadásul amúgy is a műfajából adódnak.

Az élet fája

Hiába mosolyog az, aki a film címe láttán „az élet fáj, ja” szóviccel jön elő, nem is tudja mennyire igaza van. A gyönyörű trailerből nem látszik, de ez a mozi nem igazán az élet szépségéről szól – legalább annyira a fájdalomról, a rosszról ami szintén megvan a világban, az emberekben. Ráadásul mindezt elég fájdalmasan teszi.

Terrence Malick gyönyörű képekkel bűvölő filmje elég nehezen értelmezhető – szerencsére segít a narrátor, aki Istent szólongatja, tőle kérdez, őt vádolja a film erős hatású jeleneteinek szüneteiben. Párbeszéd tehát a film, suttogva fohászkodás, tanácstalan, semmibe kiáltott szavak – és a rájuk érkező válasz, képekben. Természetesen a kép sosem egyértelmű, egyenes válasz egy kérdésre. De melyik kérdésünket válaszolja meg egyenesen az élet? És milyen választ lehet kisilabizálni szimbólumokból, érzésekből, amiket a megszokott filmes logika nélkül összevágott jelenetek közvetítenek?

Mert megszokott filmes eszközök, például történet nem nagyon van Az élet fájában. Pontosabban történet van – íve nincs neki. Egy olyan nyomasztó családi drámát láthatunk, aminek nincs eleje, nincs vége, nem lyukad ki sehová, valóságos és szimbolikus jelenetek váltogatják egymást összevissza idősíkokban. Közben pedig a világ és a földi élet keletkezését is végigkövethetjük.

Ez így elsőre zavarosnak tűnik, ugye? Az is. De ez nem baj (nem ez a baj), nagyonis jók lehetnek azok a filmek, ami tág teret adnak az értelmezéseknek. Persze, az ilyesmi mindig megosztja a nézőket. Az élet fája is igen szélsőséges reakciókat vált ki, van, aki isteníti érte Malickot, van aki a pokolba kívánja, amiért elrabolt tőlük több, mint két órát. A másik nagy vízválasztó a nézők között az lehet, hogy kinek melyik szál tetszett – van, aki az emberek nélküli, a természethez és a természetfelettihez himnuszt zengő csodálatos képeket tartja a film erényének, a család-szálat elhibázottnak, de egészen biztosan van, aki a család ábrázolását tartja fantasztikusnak – egyszerre realistának és mágikusnak, és időhúzásnak minden mást. Én az előbbiek közé tartozom. Készséggel elismerem, hogy mesteri, ahogy egy családba sűríti az egész emberiséget, hogy a gyerekek világgal való ismerkedésébe bele lehet látni minden fontosat, ami minden egyes emberrel és az emberiséggel történik. De ez nekem túl sok. Túl tömény és túl nyomasztó.

Pedig nagy erénye ennek a szálnak – már ha van értelme itt „szálról” beszélni – hogy egyszerűen elképesztő az a színészi munka amit láthatunk. Brad Pitt félelmetesen jó, Jessica Chastain lenyűgöző, a kettejük közt őrlődő gyerek, Hunter McCracken pedig egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Talán Sean Penn mondható még a leggyengébb láncszemnek – ő az, aki felnőttként, öccse halálának évfordulóján visszaemlékszik gyerekkorára, ő biztosít valamiféle keretet. Az is igaz, hogy ezek a felnőttkori jelenetek talán a legkevésbé hatásosak – bár talán csak azért, mert gyakorlatilag minden más elképesztően, már-már a hatásvadászat határát súrolva erős.

És ez az, ami nekem már nem jött be, fárasztott, ahelyett, hogy élvezetet nyújtott volna. Igaz, ez lehet az én hibám – méghozzá egyszerű fiziológiai okokra vezethető vissza. Arról van szó, hogy az embereket szerepeltető jelenetekben nagyon-nagyon sok közeli felvétellel operál. Gyönyörű, izgalmas szempontú, kézikamerás közeli felvételekkel. És ez azért egy idő után fárasztó tud lenni a nézőnek. Nem csak azért, mert van, aki konkrétan tengeribeteg lesz tőle (én sajnos ilyen vagyok). Hanem mert az az erős hatás, amit a közelről fényképezett arcok kiváltanak, egyszerűen elkopik, ha túl sokat használják.

Ezt ellensúlyozzák azért valamelyest a gyönyörű természeti felvételek. A Hubble-űrtávcső képeitől kezdve fantasztikusan jól sikerült CGI-n át „kézműves” trükkökig, na meg persze csodás természeti jelenségekig mindent láthatunk. És nem tolakodóan, hanem szervesen illeszkedve a film lassú folyásába. Kicsit ugyan gyors itt is a vágás, nem nyugtatja meg a közeli arcokba belefáradt szemet, szívesen nézne még az ember egy kicsit több űrt, kicsit több vizet vagy sivatagot, de egy hajszálnyival hamarabb vált a kép annál, hogy megnyugodhassunk. Persze, nyilván nem is az a cél, hogy csökkenjen a feszültség. Pedig ezek a részek a Qatsi-trilógiához vagy a Barakához is felérnének – de aztán újra visszacsöppenünk az elnyomorult lelkű emberek közé.

De ez nem az a film, ami elringat – ez erről és így kell szóljon. Sok energiát kíván a nézőtől, összezavarja, nyomasztja és nem engedi ki a markából, ,de egyértelmű, hogy nem öncélú nézőszivatásról van szó. Jó, hogy ilyen filmek készülnek, még jobb, hogy Hollywoodban is készülnek ilyen filmek – de ez a film nagyon megosztó, és én nem abba a részébe tartozom az emberiségnek, aki rajong érte.

A mágus

A varázskör közepén állt, és koncentrált. Ő volt a világ legnagyobb nekromantája. Az idézőkörben állva hatalmas természetfeletti erőknek parancsolt – a rajzolat ugyanakkor meg is védte a megidézett gonosztól. Egyszerű, kör alakú fémszegély volt egyébként a szürke, csillámos padlón, csak keresztben vezetett rakta egy csík, ugyanabból a fémből.

Ahogy elkezdte mormolni a varázsszavakat, a világ rázkódni és zörögni kezdett körülötte, jobbra-balra csuklott a körön kívül minden. Végül úrrá lett a háborgó erőkön, minden megnyugodott. Ekkor természetfeletti szózat hallatszott a semmiből:

-- Bar' Ross u Ca.

E varázsszavakra a valóság szövedéke felhasadt, és özönleni kezdtek az élőhalottak. Jó sokan voltak. Kisebb hatalmú varázsló meg is elégedett volna ekkora eredménnyel, ő azonban nem érte be ennyivel. Szörnyűséges zajjal újra rázkódni kezdett minden. Homlokát ráncolva összpontosított, lecsillapította a zörgést-remegést. A hátborzongató, testnélküli hang ezt mondta:

-- Fere N'ckö rút.

Megint feltárultak a természetfeletti kapui, és újabb zombik szálltak fel.

Újabb rázkódás következett. Most már nehezebb dolga volt, tolongtak körülötte a szörnyek. Tudta, ha megtörik a varázskört, neki vége. Megint égi szózat következett, ami után még nagyobb lett a tömeg, de neki még ekkor sem volt elég. Hatalmas rázkódással újra fókuszálni kezdte a mágikus erőket, majd csend lett, vihar előtti, vészjósló csend.

Aztán az Égi Hang:

-- Borá Rostér.

Amikor a testek elkezdtek préselődni, már ő is megérezte, hogy túlfeszítette a húrt. Elsápadó arccal, minden erejét összeszedve, a puszta akaraterejével tartotta vissza a félelmetes hordát a varázskör peremétől. Kétségbeesett erőlködésétől megint eltorzulni látszott a valóság, mintha csuklószerűen meghajolt volna.

Aztán az egyik zombi odébbcsoszogott, a csukló közepe felé. Már ott állt a kör szélén. A varázsló halántékán legördült egy izzadtságcsepp. Majd még egy. Akkor már tudta, elveszett.

Még egy kis ideig bírta, aztán, ahogy az első élőhalott rálépett a varázskör szegélyére, segélykérően felém nézett. A következő pillanatban ellepték a tülekedő élőhalottak.

Néma sikolya még a leszállás után is sokáig a fülemben visszhangzott.

Bábel-sneci

Na, tessék, itt van, erről beszéltem az előbb. A szemünk előtt változik meg a világ, és válik valóra a science fiction. Itt van egy jó kis, ingyenes alkalmazás, ami írássá alakítja a beszédet. És csomó nyelvet képes kezelni. Fogadjunk, holnapra ezt összeköti valaki egy fordítóprogrammal – ilyen rengeteg van, és egyre jobbak és jobbak lesznek. Iszonyatosan gyorsan fejlődnek, pláne, ha hozzávesszük, hogy csak pár éves móka ez is – csak hogy tudjuk hova kötni, a google translate például 2006 óta létezik. De ma már ez is simán tudja, hogy teljesen jól felolvassa nekünk a fordítást. Pl. kérdőjelnél felviszi a hangsúlyt stb. – persze ez sem tökéletes még.

Szóval még egyik lépcsője sem száz százalékos, de már így is látszik, hogy alapjaiban fog mindent megváltoztatni ennek a háromnak az összekötése. A telefonod leírt szöveggé alakítja a mondanivalódat, az lefordítódik, a telefon felolvassa… És először biztos sokat lehet majd röhögni az eredményen, de ugye látszik, hogy pár éven belül ebből bábelhal lesz? Fordítógép, mint a sci-fikben. Elmész külföldre, és akárkivel tudsz kommunikálni, nem fogsz többet eltévedni, véletlenül mást venni a boltban, és érteni fogod, mit hablatyol az idegenvezető. Ha távolabbra nézünk, akkor nulla nyelvtudással el lehet majd boldogulni, és nyelvtanárok tömegei mehetnek majd utcára – úri passzió lesz nyelvet tanulni, meg persze a specialisták hasznos képessége. És, érted, ez itt van a nyakunkon, ez nem mese, a technológia darabjai itt vannak, tuti, hogy fél éven belül kirukkol valaki egy ilyen alkalmazással androidra. Jó, a következményekről szóló mondat már spekuláció – de nem fantasztikus, hogy ilyesmiről lehet (kell) spekulálni? Nem óriási, hogy sci-fiben élünk?

Most akkor a Fobosz-Gruntról, meg a hétvégén Marsra induló terepjáróról (mert a Curiosity 900 kg-os, az már egy rendes autónyi méret, ha jól számolom) ne is beszéljünk. A Fobosz-Grunton halálra izgulom magam, itt bénáznak vele, köröz a Föld körül, nem tudták elindítani a fellövés után a Mars felé, az indítási ablak elvileg már bezárult – erre két napja mégis tudnak valahogy kommunikálni vele. Aztán hogy sikerül-e egyáltalán útba tessékelni, elérheti-e még egyáltalán a Marsot, ha nem, mi lesz vele… Iszonyú izgalmas, szerintem.

És persze jól beparáztatott, hogy mi lesz, ha a Curiosity-val is valami baj lesz. Mert mint látszik, ez a Marsra utazás dolog nem olyan triviális, még az indulás sem, meg az odanavigálás – aztán meg a leszállás, na az meg felér egy horrorral. Ez a rover meg ráadásul ilyen „repülődarus” módszerrel fog a marsi talajra ereszkedni, hát te jó ég, egy ilyet még itt a Földön is megcsodálnék, hogyan oldják meg, de basszus, sokmillió kilométerre innen hogy fog ez működni…

Na, mindegy, fantasztikus szerintem ez a 21. század, és én nagyon élvezem, és nagyon kíváncsi vagyok mi lesz ezeknek a dolgoknak a vége – remélem, élek addig, és jó sokat fogok látni belőle…

UPDATE: A Curiosity úton van, rendben felszállt és elindult a Mars felé, minden oké, úgy néz ki. Jippíííí - bár még mindig épp elég izgulnivaló van az útja során...

Éjfélkor Párizsban

Párizs csodálatos. Párizs csodálatos volt, Párizs csodálatos lesz, Woody Allen meg nagyszerű rendező, de ő azért kezd megváltozni. Nem csak azért, mert mostanában egyre-másra európai fővárosoknak adja filmjeiben a főszerepet, de még másodszereplőnek is Owen Wilsont választotta a legutóbbiban. Félreértés ne essék, én bírom ezt a nagyorrú szőke fickót – de azért nem egy Ewan McGregor vagy Javier Bardem. Igaz, mivel ez nem egy nagyon komoly film, talán nem is kell hozzá igazzy komoly színész.

Mert azért ez az Éjfélkor Párizsban még a „könnyed Woody” kategóriához képest is laza – de persze ettől még nagyonis élvezhető. Természetesen van benne egy párocska éppen válságban. Az egyikőjük ugyanis, az írósrác, amellett, hogy szereti a mennyasszonyát, szereti Párizst is. A nője szintén szereti Párizst – csak nem úgy. Mert ő bizony sznob egy csöppet, a drága giccsek a régiségboltban, a gyémántgyűrű, a Versailles csillogása az, ami fontos neki, míg írócskánk átérezni szereti jobban a dolgokat. Esőben sétálni a hangulatos utcácskákon, lődörögni a Szajna-parton, végiglátogatni a régmúlt idők művészbohémjeinek kultikus helyeit. Így aztán egyre többször kénytelen egyedül mászkálni, míg menyasszonya elit helyeken táncikál és tömi a hasát – míg végül csodálatos dolog történik vele, olyan oldaláról ismerheti meg a várost, ami már vagy száz éve senkinek nem jutott osztályrészül.

Igazából a nagy fordulatot is beleértve nemigazán történik semmi olyasmi, amit ne lehetne előre látni, ami ne lenne ismerős, ami ne lenne egy kicsit elkoptatott. De Woody Allen kedves humora, na meg Párizs ellenállhatatlanná teszik az egészet.

Igen, Párizs kell hozzá. Aki nem szereti a francia fővárost, az ne nézze meg ezt a filmet – ha nem töltöttünk volna tavaly nyáron pár napot ott, tartok tőle, én sem élveztem volna ennyire. De hát végülis Párizst valamennyire mindenki ismeri azért – tudjuk, hogy Párizsban járt az ősz, meg hogy Eiffel-torony, meg hogy mennyi festőt, költőt, írót, művészt ihletett már meg, és hogy ha arra járunk, akkor azt látjuk, amit ők, azt a levegőt szívjuk be, mint ők, és azt érezzük, amit ők… Ezt a részét mondjuk még el is túlozza kicsit a film – hiszen az azért nyilvánvaló, hogy még amikor tényleg nyüzsögtek a művészek a városban, akkor sem volt mindenki Hemingway, Dalí, Picasso meg Bunuel, minden zsenire jut vagy százezer nemhíres, unalmas, kifejezetten irritáló ember. De hát persze nem az a célja ennek a mozinak, hogy marha reális legyen – rózsaszín szemüvegen keresztül látja/láttatja velünk Párizsnak ezt az aspektusát is. Szóval simán lehet mondani, hogy az egész egy szerelmes vallomás – Párizshoz.

Azért azt sem kell gondolni, hogy teljesen felületes marhaság lenne – van benne tartalom is, még ha nem is annyira rágódós fajta. De azon például mindig érdekes elgondolkodni, hogy milyen volt élni régebbi korokban, jobb volt-e vagy rosszabb, megtalálnánk-e ott a helyünket, adott-e nekünk valamit a fejlődés. Vagy inkább a nagybetűs, vagy az idézőjeles „Fejlődés”…

Az ember szívesen játszik olyan gondolatokkal, hogy mi lett volna, ha másik korba születik – de én pl. szinte mindig arra lyukadok ki, hogy én itt és most érzem legjobban magam. Persze, szerencse, hogy olyan családba születtem, amilyenbe, és nem tartozom azon milliárdok közé, akiket a nyomor, vagy mondjuk törzsi háborúk meg más emberek kínoznak nap mint nap, de azt hiszem, minden korban nagyon sokan voltak, akiknek extranagy szívás volt az élet. Amikor a boldog békeidőkre gondolunk, jólétre meg bálokra meg pezsgő kulturális életre, elfeledkezünk a gyarmatokon tengődőkről, a bányákban gyerekként meghalókról meg a sok rosszról, ami mindezt lehetővé tette – a régebbi korokról meg ne is beszéljünk.

Na, mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy szerintem hallatlanul izgalmas időket élünk, annyi minden történik, ami még pár éve is elképzelhetetlen volt, hogy csak tátja az ember a száját. Ahogy algi szokta mondani, tényleg tiszta sci-fiben élünk – ugyanakkor (bár már eltűnőben, de) megvan még a régi világ is. Nem is kell messzire menni, hogy világvégi érintetlen helyekkel, lovaskocsikkal, fura népszokásokkal találkozhassunk – vagy, ha már Párizsnál tartunk, láthassuk azt, amikért az évszázadokkal előttünk élők is rajongtak.

De közben meg minden pillanatban félmillió ember van a levegőben. Ez annyi, mint egy kis állam, mondjuk Luxemburg lakossága – pedig a repülést még csak „tegnap” találtuk fel. Mindennapjaink része, hogy a világ túlsó felén lévő emberekkel teremthetünk élő kép-hang kapcsolatot, játszhatunk velük sakkot vagy WOW-ot, gombamódra szaporodnak az olyan szubkultúrák és művészeti ágak, amikhez még Gibson fantáziája is szegény volt, és minden nap megvan az esélye, hogy egy találmány, egy fejlesztés vagy valami agymenés megváltoztatja a világot.

Najó, befejezem az ömlengést, nagyon elkanyarodtam a filmtől, bocs, elkapott a lendület.

A lényeg, hogy ilyenekről is lehet meditálgatni a film kapcsán, szóval nem egy teljesen agyatlan romkomról van szó, nem is egy utazási iroda kizárólag nyálcsorgatásra való reklámfilmjéről, hanem egy igen kedves, jó humorú, hangsúlyosan Párizsban játszódó Woody Allen filmről – ami azért messze nem a mester legjobbja.

Az egyik legzseniálisabb jelenet a végére, Dalíval és rhino-cééé-rosszokkal – nem teljesen spoilermentes!

A legskizofrénabb mozi

Tudjátok, hol található a legskizofrénabb mozi a városban? Hát a Nyugati mellett a Westendben. Ugye a Cinema City vette meg a Palacétól ez év elején – úgyhogy a jegyre már Cinema City van nyomtatva, meg a vásznon is az ő logója jelenik meg a film előtt. Ugyanakkor óriási Palace-logó van az előtérben, meg olyan honlap sincsen, ahol a Cinema City Westend mozijába lehetne jegyet venni/rendelni – a műsor meg minden más a palacecinemas.hu-n érhető el.

Fura, ugye? De ez még semmi: benn a termekben ugyanaz design van, ami a mozi indulásakor volt – amikor meg a SterCentury volt a tulaj. Vagyis például még mindig a SC-s logóval díszített lámpák adják a hangulatvilágítást a nézőtéren… Lehet egyébként, hogy ez direkt van így, vagy nemtom – mindenesetre vicces, hogy így végig lehet követni az elmúlt tizenegykét év multiplextörténetét egy helyszínen… Nekem pláne nosztalgikus oda menni, mert annakidején, még egyetemista koromban dolgoztam ott egy ideig – a SterCenturys pulóveremet sajnos azóta lenyúlta Arni, pedig milyen jó puha pulcsi volt… :)

Akkoriban egyébként sportot űztem belőle, hogy lehetőleg minden fővárosi mozit végiglátogassak, vagy legalább egyszer kipróbáljak. Még egy sorozatot is terveztem, olyan mozi-mustra félét, hogy melyik milyen, melyiket miért szeretem és miért ajánlom vagy nem ajánlom. Persze azóta már sokkal kevesebb mozi működik a fővárosban, sajnos.

Meg az is sajnos, hogy most időszűke miatt gyakorlatilag mindig oda megyek moziba, ami a lehető legközelebb van, hogy utána a legkorábbi vonatot csíphessem el. Kevesebb az időm, meg korlátozottab az is, hogy mikor tudok menni – úgyhogy ami nagyon kiesik az útvonalból, az már eleve szóba sem jöhet. Jöhetnek a kövek, de éppen ezért mostanában leggyakrabban a Westend moziját gazdagítottam – hiszen konkrétan mellőle indul a vonat. Persze a Nyugati környékén minden jó: ma este pl. a Toldiba megyünk, de a Művész is ott van közel, bár az első, amit megnézek a műsorban az mindig a Corvin (ami egyébként megint kezdi fölküzdeni magát kedvencemmé) meg a Puskin. 2009 óta ugye a Kossuth már nem jöhet számításba – emiatt még mindig elfacsarodik a szívem…

Na, jól elkanyarodtam a Westend fura hármasságától. Azért lehet, hogy ezt a mozimustrát egyszer még meg kéne írni – csak persze előbb időt kellene szakítani rá, hogy mindenhol megnézzek valamit…

Hogyan lopjunk felhőkarcolót? (Tower Heist)

Természetesen egy felhőkarcolót nem lehet ellopni – úgyhogy ha valaki a remekül elszabott magyar cím alapján azt hiszi, hogy most majd tuti receptet kap arra, hogyan nyúljon le észrevétlenül egy bazi nagy tornyot, hogy aztán felállíthassa otthon a hátsó kertjében, az nagyot fog csalódni. De ezt leszámítva remek szórakozás és nagyon kellemes meglepetés a Hogyan lopjunk felhőkarcolót.

Jó, persze a sztori még a félrefordítást félretéve is nagy blődség – de most őszintén, az Ósönsz akárhányban is komolyan tudtad venni, hogy néhány minden hájjal megkent sármos gazfickó kireszel egy tervet, aztán kicseleznek egymillió őrt a leghigh-techebb technikát és a főgonoszt, és sokmillió hullik az ölükbe? Na, hát ugyanez van itt is – csak ezúttal nem minden hájjal megkentek a főszereplők, hanem teljesen mindennapi lúzerek. Egy menő toronyházban dolgoznak mindannyian a Central Park mellett – annyira menő a hely, hogy a liftesfiútól kezdve a ház manageréig mindenkinek tilos a mobiltelefon, hogy még a rezgés se zavarja a pénzes lakók nyugalmát. Legfölül van a legszuperebb lakosztály, a tetőn medencével meg minden luxussal – itt lakik az egész kóceráj tulajdonosa. Akiről sajnos kiderül, hogy egy igazzy wallstreeti svindler, és amikor lecsap rá az FBI, arra is fény derül, hogy a Torony dolgozóinak (köztük hőseinknek) nem csak a bizalmát vesztette el, hanem az összes pénzüket is, megtakarításostul-nyugdíjastul.

Szóval, hőseink részben bosszúból, részben Robin Hood ihlette, szegény kollégák iránti szolidaritásból annak a toronynak a „megostromlására” készülnek, amiben évekig dolgoztak. Ez mondjuk nem rossz helyzeti előnynek, csak hát nem értenek az ilyen melóhoz. Olyan átlagosan félős, hétköznapi társaságról van szó, akik soha még csak vissza sem szóltak életükben, nemhogy bűnt, törvényszegést kövessenek el. Ezért dönt úgy a csapat vezére, hogy beszervez egy szakértőt – egy piti bűnözőt az utcáról…

Nyilvánvaló, hogy a szedett-vedett csapat rengeteg humor forrása lehet – és tényleg, jó sokat lehet nevetni a filmen. Hőseink nem nélkülöznek minden sztereotípiát és klisét, de legalább meg lehet jegyezni őket, és egyikük sincs elhanyagolva vagy háttérbe szorítva. Megismerhetők, megszerethetők, aranyosak és érdekes figurák – ráadásul a színészek is lubickolnak a szerepeikben. Ben Stillernek kifejezetten jól áll a nyámnyila mastermind-szerep, Casey Afflecken nem lehet nem röhögni, pedig nem erről híres, de a többiek is nagyon jól nyomják, nem beszélve a nagy visszatérő Eddie Murphyről, aki már nagyon-nagyon régen nem volt ilyen jó.

Amellett, hogy vígjáték, a Tower Heist – nem olyan meglepő módon – vérbeli heist mozi is (vagy legalább a paródiája). Úgyhogy izgulhatunk végig, sikerül-e a jók terve, ki ver át kit és egyáltalán hogyan keverednek ki a kulimászból kedvenceink, mire van B-tervük, mi az a katasztrófa ami még be volt tervezve, és mi az, amin már tényleg az életük múlhat… Mindezt látványosan és izgalmasan – annak ellenére, hogy szinte végig egyetlen épületben játszódik a film.

Szóval szinte minden szempontból jól sikerült egy alkotás ez a felhőkarcolólopós hülyeség – messze a legjobb, amit akcióvígjáték kategóriában látni lehetett mostanában. Nagyon megéri szórakozni rajta másfél órát – ráadásnak meg még egy kis hazai ízt is kapunk. Itt nem a főszereplő Josh Kovacs magyaros hangzású nevére gondolok, hanem hogy kifejezetten Rejtő Jenős utánérzés sok szempontból a Hogyan lopjunk felhőkarcolót – és ez egyáltalán nem válik kárára…

Ha megfáradok egészen, szesz tüze emésszen

A múlt hét második fele, de főleg az utolsó napja eléggé mélypont volt. Rájöttem, hogy nagyon elszúrtam valamit az egy héttel korábbi melóban, ettől tökre befordultam, és nehezen ment minden más feladat is. Persze közben jöttek a hírek a freeblogról meg a veszteségekről, alapból az sem volt valami vidám, még nekem sem, pedig minden fontosat sikerült helyreállítani, de már maga az aggódás és az együttérzés is sokk volt. Fizikailag is elég vacakul éreztem magam, folyton zúgott a fejem, mindenem fájt – az a szokásos ólálkodó vírusos genyóság, szerintem. És még a Fobosz-Grunt sem tud elindulni a Mars felé. (Erről egyébként majd talán lesz egy külön bejegyzés is, van egy jó kis konteóm ezzel kapcsolatban. Lelövöm a poént: a marslakók szabotázsa van a háttérben…)

Mindenesetre még a szokásosnál is ócskább péntek volt – ilyenkor két dolgot lehet tenni. Hazamenni, begyújtani a kályhába, magunkra húzni a takarót, és sokat-sokat aludni. Vagy elmenni és inni egy jó nagyot. Hát persze, hogy az utóbbit csináltuk.

Volt koleszbúcsúztató – átalakul az egész, átépítés, miegymás, szóval jó lepukkant kolesz-feeling a múlté lesz, ezért azok, akik még nem az amerikai stílusú kollégiumban, hanem az ócska, 10 emeletes panel-hangulatban szocializálódtak, azok rendeztek egy bulit, és visszamentek nosztalgiázni. Megnéztük azt a szobát is, ahol ennek a blognak az első bejegyzései születtek: a lányok festette barlangrajzok még most is ott voltak, de egyébként le van csupaszítva minden szoba, bútor meg minden nélkül, kalapácsra és vésőre várva – bár az egyik teraszon találtunk 3 tojást meg egy üveg csalamádét.

Természetesen rengeteg régi baráttal és ismerőssel találkoztunk, meg volt bulizós része is az estének, de alapvetően a nosztalgiáról szólt, legalábbis nekünk.

Ami egyébként nekem másnap is folytatódott, mer’ akkor meg évfolyamtalálkozóm volt, hát az is egy érdekes élmény volt, kicsit visszasüllyedtem a 18 éves bénázós mufurc (titkoltan antiszociális) korszakomba, amit pedig azt hittem már kinőttem.

Vasárnap meg végre megcsináltunk a kertben minden (najó, majdnem minden) régóta halogatott őszi munkát, meg burritot ebédeltünk. Annyira jó lett, hogy gondoltam, lefényképezem és feltöltöm, de aztán rájöttem, hogy egy jól megtömött burritot enni sem olyan egyszerű gusztusosan, hát még fényképezni…

A végére meg megpróbálom groovesharkból beágyazni ide a címadó nótát, olyat még úgysem próbáltam. Működik vajon?

Satírozzál ki egy hetet / Adatvesztés történhetett

Van egy olyan mondás, hogy kétszer dolgozik, aki gyorsan dolgozik. Vagy nemígyvan, hanem kétszer ad, aki gyorsan ad… de mindegy, most ez illik ide: a lényeg, hogy a lustaság sokszor megéri. Tessék, ha például megírtam és feltettem volna időben a Hogyan lopjunk felhőkarcolótról a bejegyzést, akkor az is eltűnt volna a tegnapi freeblog-havária során, és aggódhattam volna amiatt is. Meg, ha nem lettem volna lusta (elfoglalt), és sokkal több posztom lett volna az elmúlt időben, akkor is jobban idegeskedtem volna most. Egyébként konkrétan 10 bejegyzés volt, két hónap alatt, nem valami nagy teljesítmény… :(

Amúgy meg simán visszahozta a cuccokat a mr.a által programozott readerből importáló csoda. Szóval túlparáztam, természetesen, ezt is, mint mindent.

Szóval most sitty-sutty visszakerült minden, ami a tegnapi freeblog-gebasszal elveszett. Persze csak a szövegek, a kommenteket, statisztikákat elnyelte a dolog, de úgysem kommenteltek olyan sokat :P. Mondjuk szerencsém is volt azért, nyilván. Szegény zárt blogosok, jól megszívták. Meg a szegény freeblog is jól megszívta. Meg akinek nem látszott az egész bejegyzése a readerben. Meg úgy egyébként jó sokan…

Mellesleg nagyon fura, de nekem mostanában volt egy rossz érzésem. Annyira, hogy szeptember 6-án csináltam egy exportálást – pedig évek óta nem archiváltam a blogot. Nem tudom, mitől volt ez a rossz érzés, remélem, ezen az előreláthatatlan eseményen kívül semmi alapja nincs…

Meg arra is jó volt ez a leállás-rendszerhiba-adatvesztés stb., hogy elgondolkodtam egy kicsit a mulandóságon. Ezen egyébként szerintem szabályos időközönként elgondolkodik minden normális ember, de most konkrétan a digitális mulandóság jutott eszembe. Hogy a net is mennyire változik, és hogy amikor majd az unokáinknak meséljük, hogy facebook, akkor vajon fogják-e kapisgálni egyáltalán, hogy az mi lehetett. Meg hogy igazából bármennyi lájkot is kapott egy bejegyzésed vagy egy megosztásod, az egyszerűen nem örök, nem is kell hozzá világvége, elég egy áramszünet, egy szolgáltatóváltás, egy tönkrement cég (bár a facebookot nem féltem a válságtól), egy olyan politikai rezsim, ami letiltja az elérését annak a felületnek ami számodra a legfontosabb volt addig a neten, és onnantól már csak a te fejedben létezik/létezett az egész… És hogy ez is mutatja, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.

Na, csak átcsúsztam demagógba, bocs.

Ja, és egyébként ne fogadjátok meg az első bekezdésben sugalltakat, ne legyetek lusták. Igaz, hogy az ember sokszor játszik Pató Pált, mert hátha a halogatástól jobb lesz, megcsinálja valaki más, nem is kell megcsinálni, kiderül, hogy nem is úgy kellett volna, és elölről kéne kezdeni, meg különbenis eljöhet a világvége és akkor tök fölöslegesen dolgozott az ember, de akkor sem ez a helyes hozzáállás, bármennyire is nagy a kísértés… (Igen, ez a bátorítás elsősorban saját magamnak szól.)

A lényeg pedig, hogy take it easy!

Fertőzés - Contagion

Rájöttem, miért okozott sokaknak csalódást a Fertőzés, és nekem miért tetszett mégis nagyon, mikor a sok negatív véleménytől lehűtve végül valahogy mégis megnéztem. Azért, mert ez valójában egy ismeretterjesztő film. Egy dramatizált, sztárszereplőkkel és egyéb nézőmágnesekkel felcsicsázott ismeretterjesztő film infektológiáról, vagy méginkább járványtanról, epidemiológiáról.

Erre akkor jöttem rá, mikor szó szerint ugyanazok a snittek tűntek fel, amiket mi szoktunk felvenni laborokban. Totálban kivesznek valamit a hűtőből vagy a steril fülkéből, sötét hátterű közeli a jó szögből erős fénnyel meglőtt petricsészékről, amikben színes folyadék lötyög, aztán a behelyezés a mikroszkóp alá, szintén közeliben, valami bütykölés, lencseváltás a kütyün, aztán a kutató szeme, ahogy belenéz a mikroszkópba… stb. Ez így megy, ezt ismerem, ez egy ismeretterjesztő film. Innentől kezdve nem tudtam másképp tekinteni rá, és csomó más jellegzetességre ráismertem, ami megerősítette a véleményem.

Ha pedig így nézzük, egyáltalán nem rossz film a Fertőzés. A jó ismeretterjesztésnek három fő tulajdonsága kell legyen (vagy több, de most ezt a hármat emelem ki): szóljon a laikusoknak is érdekes témáról, a tálalás legyen olyan, hogy lekösse a nézőt, de mégjobb, ha szórakoztatja is, és persze nagyon fontos, hogy hiteles legyen, és ne keveredjen bele ostobaság.

Az első szempontot egyből lehet is pipálni: ezt a vírusokkal operáló villágvége-filmek dömpingje, meg a H1N1 és a többi hisztéria azt hiszem elég jól mutatja. A szórakoztatóképességet sem kell nagyon részleteznem – hiszen végülis nem sok olyan film van ebben a műfajban, amit plázákban néznek nagy tömegek, meg amit az Ocean’s Eleven-t rendező Soderbergh neve fémjelez, és olyan nevek szerepelnek benne, mint Gwyneth Paltrow, Laurence Fishburn, Matt Damon, Jude Law meg Marion Cotillard. Persze, nem a drámai részre meg a karakterekre van kihegyezve – ezért kifogásolhatták sokan, hogy nem elég közeliek a szereplők, nem tudjuk megszeretni őket, távolságtartó a film. Hát persze – hiszen nem róluk szól, ők csak eszközök ahhoz, hogy bemutassák, hogyan is működik ez az epidemiológia nevű furcsa tudomány.

És itt jön be a képbe a harmadik szempont: vajon mennyire „pontos” tudományos szempontból a Fertőzés? Úgy gondolom, eléggé ahhoz, hogy ez se legyen probléma. Nem vagyok teljes mértékben szakértő, úgyhogy ha nagyon becsületes akarok lenni, azt kell mondjam, hogy nem tudom biztosan. Lehet, hogy ha egy igazzy biológus vagy járványszakértő nézi, az talál benne hibákat, de legalábbis egyszerűsítéseket, pongyolaságokat. De szögezzük le, hogy ez a film – és az ismeretterjesztű művek általában – nem kifejezetten szakértőknek szól(nak). Ha tökéletesen el akarnánk valakinek magyarázni, hogy ez vagy az hogyan működik, elküldenénk egy egyetemi előadásra, sőt, egy egész kurzusra, másfél órába (öt percbe, három oldalba egy magazinban) nem fér bele minden. De konkrét hülyeség úgy tűnt, nem volt a Fertőzésben. A Hollywoodban divatos tudományképnek, az értelmetlen technoblablának, a jól kinéző varázslásoknak nyoma sincs – és már ez a tény is nagyon nagy szó, mert elég borzalmas, ami ezen a téren a filmekben lenni szokott.

De ez is alátámasztja, hogy nem egy szokásos hollywoodi járványos-apokaliptikus moziról van szó – hanem ismeretterjesztésről. Nézzétek így, és élvezni fogjátok!

Mondjuk annak örülök, hogy nem premier előtt láttam a filmet, és nem pár hete írtam meg mindezt, és buktattam le a Fertőzést. Mert őszintén, ki az, aki sok pénzért jegyet venne egy járványügyi felvilágosító előadásra? Ugye, hogy nem véletlen, hogy nem az ismeretterjesztő jelleggel, hanem a sztárokkal, a halállal, rémisztéssel, síró családokkal és hősökkel adják el a filmet?

Köd

Érezted már álom és ébrenlét határán, hogy hirtelen más, igazibb nézőpontból látod a világot? Hogy a dolgok megmutatják igazi valójukat, lehullanak az álarcok, és a hétköznapi környezet valami furcsa, idegen, misztikus jelenség színterévé válik?

Én ezt érzem mindig, mikor leszáll a köd. Sokan utálják a nedves, szürke időt, én viszont legszívesebben azonnal sétálni indulnék, mikor reggel azt látom az ablakon kinézve, hogy nem látok semmit. Ha ilyenkor nekivágsz az ismerős utcáknak, úgy láthatod a környezeted, ahogy soha máskor.

Szép időben már mindent messziről felismersz. Az alakjáról látod, hogy igen, ez az, ami, és többet nem is veszel tudomást róla. A kavargó semmi sejtelmesen eltűnteti a körvonalakat, kiemeli a dolgokat megszokott környezetükből egyforma, szürke hátteret adva mindennek. Amíg oda nem érsz valaki vagy valami mellé, legjobb esetben is csak sötét körvonalakat látsz, és amikor elég közel érsz, akkor sem látod egyszerre az egészet. Ha az „orrodig sem látsz” a ködben, mindennek az igazi arcát fedezed fel. Azon kis részletek alapján kell tájékozódnod, amiket máskor figyelemre sem méltatsz.

A fény például sokkal valóságosabb a ködben: minden fénynyalábnak súlya van, önálló valóságként létezővé válik. Másrészt megszűnnek a szó szerint vett fényforrások: a fény valahogy mindenhonnan jön. Mintha a lámpaoszlopból is szivárogna.

Amit nem látsz, ahelyett odaképzelsz valamit. Ezért érzem magam ilyenkor teljesen szabadnak. A köd – maga a végtelen! Szó szerint nincsenek határok – hiszen nem látod őket… A négyeshatosról nem látod a körút két oldalán a házakat: talán nincsenek is ott. Talán a semmi közepén halad a villamos. Vagy a tengeren. Vagy az űrben…

Persze ilyen nagy köd csak ritkán van – kivéve a Duna felett. Eltűnik benne a hídon a villamos, és én eleresztem a fantáziám: vajon ott van még a város valahol, vagy talán a történelem előtti időkbe került vissza? Megszületett-e már a Föld méhéből a Gellért-hegy csúcsa, és ha igen, mit csinál vajon a tetején a Vasmarcsa, mikor magára húzza a szürke dunyhát, és nem látja senki?

Megint négyeshatos; sosincs időm írni, ugyanakkor meg olyan hülyén árválkodik itt a posztnélküli blog, és talán ez is jobb mint a semmi.

Vasököl

A boksz nem gyerekeknek való. A bokszfilmek, sőt úgy általában a bunyós-küzdősportos filmek igen ritkán karika nélküliek. Azért vannak kivételek – kezdve a Karate-kölyökkel ugye – de az ököl nyomán betörő orr, a recsegő csontok, fröcsögő vér igen kevéssé gyerekbarát, lássuk be. A megoldás: a robotboksz.

Ha vörös vér helyett zöld hidraulikaolaj teríti be a ringet, akkor az nem ártalmas a kicsik lelkének, nyugodtan lehet végtagokat letépni, fejeket szétzúzni, válogatott durvulásokat elkövetni – hiszen ezek csak fémdarabok, az egész csak játék, ezt minden, kicsit is agresszívabb gyerek megcsinálja a G.I.Joe-ival, Transformereivel, akciófiguráival. Nem mondom, kicsit álszent felfogás ez, de ez van. Nem is nagyon titkolják a Vasököl alkotói, hogy ez áll a dolog hátterében: az egyik szereplő konkrétan ki is mondja egy csöpp – amúgy igen jól elhelyezett – világmagyarázat keretében, hogy azért tértek át az emberek szabályokkal korlátozott küzdelméről a robotharcra, mert az az igazzy „full contact”, ott lehetett törni-zúzni, csontot vázelemeket roppantani, és hát az emberek erre vágytak, kemény, gátak nélküli agresszióra.

Hát, ezt meg is kapjuk – ugyanakkor meg van édesítve a dolog egy kis családi dráma-szállal, egy édi-bédi kisgyerekkel, meg a macsó apukájával, aki ugyan eddig sosem látta, és nem is foglalkozott vele, de egymás mellé sodorja őket a sors, és mivel mindketten a bokszért, a robotbokszért rajonganak, szép lassan összecsiszolódnak, és…

Gondolom nem kell tovább részletezni.

A történet teljesen tipikus – akár ezt a szálat nézzük, akár a bokszfilm-részét, ami szintén abszolút hozza a formát: az esélytelen robotocska felkészül, a Mester segítségével, aztán hatalmas meglepetést okozva sorra ver mindenkit, míg aztán egyszercsak odakerül a nagyágyúk közé, a döntőbe, ahol…

Azt hiszem, ezt sem kell folytatnom. Még az is viszonylag előre látható, ahogy végződik; igaz, látszik az erőlködés az alkotók részéről, hogy ne legyen tökéletesen kiszámítható, de ez éppen rosszul sül el, mert még így is olyan nyáltenger önti el a vásznat, hogy csoda, hogy a robotok nem múlnak ki rövid úton a könny és nyál okozta rövidzárlatban.

Az alapötleten túl tehát semmilyen értelemben nem hoz meglepetést a Vasököl. A gyerekszereplő gáz, Hugh Jackman lazán viszi a hátán a filmet, a történet egyszerű, klasszikus vonalakat követ, a megvalósítás, a rendezés és a trükkök teljesen korrektek. Sokszor azonban ennyi is elég egy jó kis esti szórakozáshoz: egy karizmatikus főszereplő, egy ismerős sztori új köntösbe öltöztetve, és mindez felspécizve 21. századi akcióval – szóval ilyen egyestés kikapcsolódásra egészen alkalmas mozi ez. Mármint annak, aki nem utálja alapból a robotokat vagy a bokszfilmeket...

Őrség

Már megint három tányért pörgetek. Jó volt a nyári lazulás, a sok szabadidő – de közben elfelejtettem, milyen is az, amikor minden perc többfelé is be van osztva. Külön-külön egyik munkába sem kell beleszakadni, de együtt már komoly logisztikázást igényel.

Szerencsére a hétvégéket eddig sikerült mentesítenem, egy hete volt például a nyereménynyaralás, az Őrségben, ráadásul épp tökfesztivál volt. Meg persze gombaszedés, rengeteg gesztenye meg ilyenek. Az Őrség jó hely, menjetek!

Az fura, hogy ilyen teljesen szétszórt falvak vannak, minden dombon egy egy „szer”, ami egy kis csoport házat jelent, ahol egy egy család több generációja építkezett. Víznyerésre meg nem kutak vannak, hanem  „tókát” használtak a víz tárolására, elég menő, kis tó van a kertedben, hol vannak az újgazdagok a medencéikkel, ugye.

A gomba az meg a meglepetés plusz volt – már hónapok óta szárazság van, úgyhogy azt gondoltuk, még az ország legcsapadékosabb részén, az Őrségben sem lesz gomba, de bebizonyosodott, hogy ez tényleg igazzy gombászparadicsom (nemhiába ide szervezik a gombásztanfolyamok a terepgyakorlataikat), ráadásul mikor mentünk le pénteken, zuhogott az eső is. Ennek először nem örültünk, mert azt mondták, egész hétvégén ez lesz, de aztán másnap kisütött a nap – és a gombák tényleg úgy nőttek, mint a gomba, másfél nap alatt már mindenhol bújtak kifelé. Igaz, még csak kicsik voltak, de az aprókagomba (hehehe) is finom falat, meg nagy élmény szedni.

Errefelé kerestük a gombát (többek között)

Bár a legnagyobb zsákmány nem is a gomba volt, hanem a gesztenye. Kaptunk tippet mind a kettőre, hol érdemes szedni, és több kiló szelídgesztenyével értünk haza – meg persze összeszurkált kézzel, nagyon meg kell küzdeni azért a falatnyi finomságért az alattomos szúrós burokkal...

Meg volt ilyen furcsa, dinószerű lény is... Vagy miisez...

Meg megnéztünk még csomó mindent – a veleméri Árpád-kori templom a freskókkal például az egyik legszebb, amit valaha láttam. Jöjjön is pár kép...

Molotov a zagynak

Kemény napok voltak, hullafáradt vagyok. Az, hogy nem alszom még, ennek a zenének köszönhető.

Na, most majd ti is jól felpörögtök, és nem tudtok majd aludni, bár végülis szombat este van, ugráljatok kicsit nyugodtan. Köszönjétek a tesóimnak, ők passzolták át az előbb ezt a számot.

Én meg megyek aludni.

Mi? Grén!

Baszki, ez nemigazmár, hogy nekem mindig ilyen női bajaim vannak. Fejfájós vagyok gyerekkoromtól, az egész család az, és persze ezt a Quarelint reggeliző nagymamám nyomán mindigis úgy mondtam, hogy „migrén”. Aztán pár éve volt egy cikk, amiből rájöttem, hogy ez valszeg csak sima fejfájás. Az igazzy migrén az jóval több a hasogatásnál meg az abroncsszorításnál az ember fejében. Mindenféle látászavarokkal kezdődik ugyanis. Auralátással meg ilyenekkel – vannak migrénesek, akik meg is festik ilyenkor, amit látnak, hát, elég betépett műveknek tűnnek elsőre. Na, mindenesetre ilyen sose volt, úgyhogy onnantól nem mondtam, hogy „migrénem van”, csak annyit, hogy cseszettül fáj a fejem.

Tegnap viszont munka után ahogy felálltam, azt vettem észre, hogy nem látok. Pontosabban alig: a látótér közepén minden oké volt, de akörül minden ilyen fehéres vibrálásban úszott. Káprázott a szemem veszettül, na. Olyan érzés volt, mint közvetlenül Napba nézés után, meg azután szokott még ilyen lenni, amikor erősen nyomva megdörzsölöm a szemem. Először azt is hittem, hogy valami ilyesmiről van szó, de aztán nem múlt el, csak egyre rosszabb lett. Hiába győzködtem magam, hogy ez csak a hipochondriám, mire elértem a nagyimhoz, már eléggé beparáztam. Konkrétan koncentrálni kellett, hogy lássam, zöld-e már a lámpa a zebránál.

Ezért aztán egészen megkönnyebültem, amikor majd egy óra múlva csökkenni kezdett a káprázás – viszont elkezdett fájni a fejem. Jaaaa, akkor ez az, mégsem valami retinaleválás vagy egyéb katasztrófa, amit ilyenkor egyből beképzel magának az olyan hipochonder, mint én. A jó öreg migrén, szevasz, még úgysem találkoztunk ezekszerint, erre „látványos” belépőre azért emlékeznék.

Bevettem rá egy fejfájáscsillapítót, aztán szép lassan el is múlt, semmi gond, most már ilyenem is volt, szuper.

Csakhogy ma, megint munka után, újra beköszöntött. Először csak egy kis káprázás a szemem sarkában, aztán egyre jobban – azért annyira nem volt zavaró és rémisztő mint tegnap. Viszont annál rosszabb volt utána a fejfájás, igazi szemétláda-típus, ami nem hagy másra figyelni. Pedig éppen beszélgettünk – igaz, valszeg az sem tett jót, hogy addigra már jó pár alkoholos ital elfogyott... Fel is álltam hamar és hazajöttem, de a rázkódó vonat sem volt éppen vidámpark.

Na, mindegy, végül elmúlt – de ez azért nem tetszik. Nem kellenek nekem ilyen előkelő nyavalyák, pláne nem ilyen gyakorisággal. Lehet ez ellen tenni valamit? Mit csináljak ha holnap megint jön?